Leütés 30. – Ki a vezér? – Mányoki Endre tárcanovellája

Azt mondja nekem tanult barátom, hogy írhatnék immár kicsit közérthetőbben; lassan stilológushoz kell folyamodnia, ha meg akarja érteni a textusaimat. Kukába hát a metaforákkal, az allúziókkal, húzzon el a vérbe a mutatis meg a mutandis, az artefaktum meg a mélystruktúra, nem is szólva az eo ipsóról meg a többletjelentéssel felruházott valóságról. Ki velük, csobbanjon rájuk a víz, mint Jónás fölé a tengerár – de ezt is sutba! A vizek ideje jött el, kortyoljunk hát belé önfeledten, hátra vetett tarkóval, nyílt garattal. Tíz perc nem sok, és beledöglünk.

Guszti mindkét oldalán kibontotta a masnit, s fürdőnacóját indián üvöltéssel forgatta a feje fölött. De ez neki kevés volt, csapkodott vele vitézül, kavarta a Rákos-patak vizét, még ott is, ahol a rákokat sejdítettük benne: a mart alatt, a suvadásban. Eladdig, hogy a fecske elúszott.

Most gyere, szótanász; madarász aligha tud mit kezdeni az úszó fecskével. Jöjjön valaki, aki legalább tudja még, mi volt a fecske!

Egy gatya. Vászonúszó, kék, közepén fehér sávval. S kétoldalt többnyire csonkig szakasztott stumpáglival (ezt a szót, ha megfeszítenek érte, akkor se vonom vissza). Ez volt a Gusztin, ezt csomózta le magáról, ezt forgatta a feje fölött, ezzel kavarta a Rákos vizét, bizonyítandó, hogy mekkora király: nem fél ő semmitől, legkivált nem az alattomos rákoktól, akik levágják ollójukkal a kisfiúk fütyijét. Mi odakint, a partról csodáltuk.

Mígnem elúszott a fecske. És mi loholhattunk haza, hogy Márti nénitől váltóúszót szerezzünk a barátunknak. Eltelt némi idő, amíg megértette a fia helyzetét. Annál kevesebb, míg értésünkre adta: nincs másik naci. Végtére kénytelenek voltunk beérni egy fehér alsógatyával, azzal rohantunk vissza. S mire megérkeztünk, nem találtuk sehol sem a Gusztit.

A víz alatt volt. Csupasz teste küszködött a sodrással, kezei görcsösen kapaszkodtak a parti fűz kilógó gyökerébe, s feje ott tanyázott, a mart alatti suvadásban, ahová bekotorni is bátorság műve volt. Ahol a rákok fészkeltek, akik lecsípik a kisfiúk fütykösét. Itta a patak vizét literszám, de föl nem bukkant volna Liget és a nagyvilág minden kincséért sem. Mikor a keresztúri lányok már messze jártak, akkor sem.

Végre meghallottuk a hördülését és kihúztuk. Kiöklendezte magát, s elmesélte, mi történt. Eleinte csak kucorgott a vízben, guggolt az iszapban és félt. Aztán, hogy nem támadtak a rákok, fölállt. Fölkelt és járkált föl-alá a patakban. Kavarta a vizet. Puszta kézzel – mondta – nyúlkált a part alatti üregekbe, és már nem királynak: egyenest daliának érezte magát, aki túl van minden addig volt határon. Nem félt a rákoktól többé. Csak a szitakötőt kajtató lányokról nem beszélt.

De ez a hőstett Gusztinak kevés lett.

Az indián bandában Zsolti, a bátyám volt a vezér, a születés jogán; négy évvel volt öregebb nálunk. Ő találta meg a kardot is Marcsa padlásán, a gyöngyház markolatút, amivel a hatalmát törvényesítette. Életlen lovassági díszkard volt, de szúrós. Ezért aztán anyánk, midőn észrevette, hogy Zsolti föl-alá randalíroz vele a Kétuccában, egy baltával letörte a hegyét. Attól fogva a kard a miénk volt, a seregé, de mindig a Zsolti parádézott vele a csapat élén; menetgyakorlatot rendelt el, és mint egy lordmajor, puffogtatta a száját és emelgette a kardot. Mi meg a lábunkat emelgettük az ummmtararáré puffa-puff ritmusára.

Nekem, a sor végére szorult örökös közlegénynek lett leghamarabb elegem a dresszúrából, s beárultam a Zsoltit anyunál. A megtorlás nem maradt el: anyám kinevezte magát fővezérnek és engem azonnali hatállyal előléptetett hadnaggyá és fegyverhordozóvá. A bátyámnak meg maradt a puffa-puff.

De a Gusztit sem homokból faragták. Ha már a hatalom megingott, magának szánta a kardhordozás jogát. És mert a Zsoltitól nem tudta elvenni, hát most azt én kezemből próbálta kiókumlálni a kardot. A hátam mögé lopakodott, elgáncsolt, a földre huppant fegyvert magához ragadta, s – Ta-rááá, tarááá-tarááá-tarááá – hurcolta az utca széltében s hosszában. Egészen addig, míg egy jól célzott dobással be nem tömtem lócitrommal a száját. „Csak széna!” – kiabált, amíg a száját tisztogatta. „Csak széna íze van!” – én meg a röhögéstől elfelejtettem ledöfni.

Guszti egész nyáron át bosszút forralt. Végül suliba menet már az első napon kiverte a fogam. „Úgyis mozgott” – nem csináltam nagy ügyet belőle. Már csak azért sem, mert megtaláltam a porban. Aznap én voltam a menő a suliban, aki puszta kézzel rántotta ki az agyarát. Így meséltem a szünetben, és el is játszottam, hogyan téptem ki gyökerestül a tejfogam, és zuhantam fájdalmamban, de sírás nélkül a földre.

Azon az őszön úgy döntött a banda, hogy föltöltjük az üres standert csapvízzel és fogunk bele halat a patakban. Vittünk száraz kenyeret, spárgát és görbe drótot, útközben meg törtünk mogyoróágat. De hiába áztattuk órákon át a pecabotot a híd alatti forgónál, nem fogtunk, még csak nem is láttunk egy árva snecit sem. A Guszti erre azt javasolta, szaladjunk el a Tusa-tóhoz és fogjunk ebihalat, az is jó lesz a standerba. Ám a tenyérnyi tavacska messze volt, legalábbis túl a megengedett határon. Zsolti habozott: ha igent mond, megszegi a főparancsot – „Te felelsz a többiekért is” –, de ha nemet, azzal a maradék tekintélyét is elveszíti.

Bólintott, mi meg rohantunk, végig a gáton, a Tusa-tóhoz. A pocsolyában minden volt, csak ebihal nem. Csiborok, vízipókok, bogarak garmadával, de amit a standerba tehettünk volna, semmi. Hiába térdeltünk a parton s meregettük a posványt, békalencsén kívül nem akadt semmi a tenyerünkbe. A csalódásból Zsolti ocsúdott föl először. Láttuk, ahogy kiegyenesedik, fölénk magasodik, s már hallani véltük a hangját – „Én tudtam, és meg is mondtam volna, ha a Guszti…” –, amikor Guszti hirtelen fölrikoltott: „Ki jön úszni?” És már át is ugrott a gyári tavat övező rozzant kerítésen. Tudta jól, hogy senki nem tud úszni – rajta és a bátyámon kívül.

A gyári tó egy kábé tízszer tíz méteres, fordított gúla alakú mélyedés volt, a Vegyiművek már évek óta használatlan víztárolója, az országút másik oldalán, szemközt a Tusa-tóval. Mállott betonoszlopok, rozsdás drótsövény körülötte, s itt-ott még halálfejes táblák: „Belépni tilos és veszélyes!” De a tét már nagyobb volt annál, hogy találunk-e halat a standerba, vagy hogy hazaérünk-e időben, észrevétlen. Guszti mindent egy lapra tett fel: vezér akart lenni. Végső elégtételre készült a vesztett csatákért.

„Ti üljetek le a kerítés mellett!” – utasította a bandát, miközben a tó partjára csusszant. Zsolti, akit elkapott a düh, melléje, szótlan. Ma is látom szemében a szürke csillámlást, ahogyan a válla fölött hátranézett, énrám. Miként a rémületet is, mikor megpróbált kikapaszkodni a tóból, de a falára tapadó vizes moszaton újra meg újra visszacsúszott. Hiába volt nyurga, hiába volt erős és szívós, mint az ín, annyira nem, hogy fogást találjon a betonfalon. Jött, egyre kétségbeesettebb tekintettel, egyre görcsösebb ujjakkal, mászott – és siklott a hínáros vízbe vissza.

Guszti a parton ült. Esze ágában sem volt úszni. Úgy tett, mintha belé akarna ereszkedni a vízbe, de csak arra várt, hogy a Zsolti megcsobbanjon. Szegény bátyám azt hitte, ez itt valódi próba. Úszkált a buggyant lében, mintha a szagát se érezné, még egy-két kunsztot is bemutatott – és ki-kiszólt Gusztinak: „Mi van? Nem jössz?”

Guszti lassan fölállt. Kioldotta az új fecske pertlijét és megmasnizta. Guggolt egyet, és mint a versenyúszók, két mutatóujjával belekotort a combhajlatba: ne tapadjon rá a gatya éle. Megropogtatta szárnycsontjait, és a porladt csöndben óvatosan lépdelt lefelé, lábával tapogatva a száraz és nedves iszap határát. „Maradj! – hallottam Zsolti hangját, halk volt és nagyon fáradt –, nem lehet kijönni.” Azt hitte, hogy a Guszti csak most kezdi a mutatványt. De ő állt csak, nézte a vergődő kapitányt – és lassan, nagyon lassan meghajolt. Kinyújtotta a kezét, szétnyitotta az ujjait. „Kijössz?” – kérdezte.

Volt egy pillanat, amíg azt hittem, elvesznek mind a ketten. Zsolti keze fogta a Gusztiét, ő meg húzta a Zsoltit kifelé. De talán túlértékelte az erejét, még nem fogott talajt a bátyám talpa; rúgkapált a síkos moszaton, s ránthatta volna magával Gusztit is.

„Ki a vezér?” – kérdezte Guszti, már a híd alatt, a forgóban. De Zsolti nem felelt. „Ki a vezér?” – sürgette Guszti, de a bátyám csak súrolta magáról a gyári tó ganaját, s még iszapot is pakolt a fejére. Esteledett, és a gáton fölbukkant apánk. Rohant, mint akinek az eszét vették. Megállt odafönt, remegett és izzadt – „Ezért még számolunk!” –, s rengett a gát alatta, ahogy csörtetett hazafelé. Alig győztük követni. „Ki a vezér?” – suttogta fojtott hangon Guszti menet közben. „Én már nem.”

Vége felé jártunk az indián nyárnak, és nem volt csapat. Zsolti nem csinált semmit, amit pedig a Guszti parancsolt, az olyan volt, mintha senki se mondta volna. Tengtünk-lengtünk. A stander vize elszivárgott, de eszünkbe sem jutott, hogy föl kéne tölteni.