Egyflekkesek (1. rész)

A család megkönnyebbülése két hétig tartott. Ezalatt csend töltötte be a késő délutáni órákat. Csend, amit éjszakánként Zola, a szomszédfiú balhéi törtek meg. Először csak a lépcsővel nem bírt, később már a kulcslyukkal sem. Egyik éjjel bedühödött, amiért nem tud bejutni a házuk udvarába, és az autója csomagtartójával küzdve, tompa csattanások közepette fegyvert rántott. A lövés eldördülése után puskapor szaga szállt fel a nyitott ablakokon a szobáinkba.

Zolával azonban nem csak ez volt a gond.  Azokban a hetekben hirtelen érdeklődést mutatott irántam. Kocsimosás közben, kerti munka idején, ablakpucoláskor minden adandó alkalommal felbukkant. Ha nem lett volna elég a legutóbbi éjszaka réme, és az alkohol, a drogok, mindezek mellett még jó egy fejjel kisebb is volt nálam. Ráadásul képmutató. Az a fajta pasi, aki a krumplit is megdugná, ha nem gurulna el.

Egy délután Kati néni csengetett be. Hozott valamit. Gondoltam, megint egy üveg bor, egy könyv, valami kerti szerszám. De a néni mellett egy jókora bőrtáska állt a kapuban, olyan, amilyen az írógépeken van, csak kétszer akkora. Apám nincs itthon, mondtam, ő nyugtázta, felkapta a csomagot, és nyújtotta felém. Míg felvonszoltam magam a lépcsőkön, azon agyaltam, hogy kaphatta fel ezt egy negyvenkilós mama. A robosztus ajándékot a nappaliba vittem, apa kiült helyére tettem a kanapéra, amitől csak még jobban megroggyantak a kilazult rugók. Kisebb küzdelem árán sikerült kinyitni a csatokat, a táska kinyílt.

Apám, hazaérte után gyermeki örömmel kapta ki a sötétmahagóni színű, álfaborítású Weltmeister harmonikát. Attól a naptól kezdve a délutáni csendet felváltotta a harmonikaszó. A lelkesedése valóban gyermeki volt. Most már tőle szólt a zene.  Egy héten belül beszerezte a Harmonika kezdőknek, a Harmonika-iskola és a Kottaolvasás egyszerűen című füzeteket. Új hangzást kellett megszoknunk, jobbat, mint az előzőek – de még így is a határainkat feszegette. Két ajtón és egy emeleten keresztül is hallani lehetett.

Apám autodidakta módszere egyedi volt. Kis szikszalag-darabokat ragasztott a billentyűkre, rajtuk filccel egy-egy hang betűjele. Na, most figyelj kislányom, ez népdal lesz, ismered. Nem ismertem. Ez egy Demjén Rózsi-nóta, hát nem hallod. Nem hallottam. Minden dal ugyanúgy szólt. Nézte is meg nem is a kottákat, érteni nem értette, de azért szemezett velük, ütötte a billentyűket, húzta-vonta naphosszat karja közt az új játékát.

Amíg ő harmonikásnak hitte magát, Zola kis időre eltűnt, mígnem egy nap tépett füzetlap várt rám a postaládában. Rajta szaggatott kézírással ez állt: Nagyon aranyos lány vagy. Szeretnék veled találkozni. Zola. Ui.: Nagyon szépen zongorázol.

Marika

Végül ma is a Sánta Disznóban kötök ki. Marika majd elalél, hogy újra láthat. Meg se szólalok, kapom a hosszúlépésemet. Megint abban a ronda lila kardigánjában van. Értek is én ehhez, de meg kell hagyni, egyáltalán nem illik a hirtelenvörös hajához. Az is tele van ősz hajszálakkal. Ahogy elém rakja a piát, látom a májfoltos kézfejét, gyorsan keresni akarok valami jobb látványt, mert ez azért durva, de persze megint beszélgetni akar.

Ma nagy hajtás lesz, mondja, megy a sok kis kurva a Jatéba. A héten is meggyűlt a bajom az apekesekkel, bejött egy huszonévesforma srác, bajsza volt meg szakálla, cigit kért, én meg adtam neki, egész nap pangott a bolt. Szerencsére a blokkot kiadtam, hát nem visszajött két szigorú tökkelütöttel, hogy ejnye-bejnye? Tizenhét és fél volt a gyerek, sőt, kicsit több, kikértem magamnak, azonnal követeltem az igazolványukat, a gyerekét is, hát nem hiszed el, két hónap volt vissza a születésnapjáig. Azt hittem, megőrülök, de fizettem, mint a kisangyal. Marika, túl vajszívű vagy, az a bajod, nem kellene fűt-fát kiszolgálnod. Tudom én is, legközelebb felismerem az ilyen suttyókat.

Látom, pörög nagyon a büntetésen, pedig dől hozzá a lé. Körülnézek, két szabad asztal van, még csak nyolc óra. Az átlagéletkor nem haladja meg a húszat. Tizenhat éves kiscsajok pletykálnak a sarokban vodkanarancsot szürcsölve, jól végigmérem őket, de még nem részegek eléggé.

Most a szemben ülő lúzerre figyelek fel, a bárszéken ül, mint én, próbál lazának látszani, de a lábát türelmetlenül rángatja. Már akkor is ott ült, amikor megjöttem, és Marika kiöntötte nekem a lelkét. Úgy tűnik, a drága mindenki mást kiszolgál, csak őt nem, valamiért a bögyében lehet a gyerek, talán pont azért, mert próbálja tenni a lazást. De már integet is, ezt jól elcseszted, srác, ha nem akarsz szomjan maradni, jobb lesz, ha áthúzol másik kocsmába.

Nyílik az ajtó, két fiatal lány lép be, nem rossz csajok. Leülnek, nem sietik el a választást, ebből valami rövid lesz, még nincsenek abban a korban, hogy sörözzenek. Idecsivitelnek a pulthoz, csókolom, két Jägermeistert kérünk, mondja mosolyogva a szebbik. Marika elhúzza a száját, elmúltatok tizennyolc évesek, mordul rájuk, igen, mosolyog még mindig a lány, láthatóan büszke, hogy végre őszintén mondhatja ezt. Valami kattan. Marika nagy levegőt vesz.

Idefigyelj kisanyám, te aztán ne merészelj kinevetni engem, hidd el, örülnék, ha ilyen fiatal lennék, mint te, de azért a tiszteletet csak megadnám, ha egy idősebbhez szólok, mégis mit képzelsz magadról, ki vagy te? A magabiztosság, azzal nincs baj, de a szemtelenséget nem szeretem, tanulj meg először viselkedni, aztán legyen nagy a szád, hogy le tudj önteni rajta bármiféle alkoholt.

Marika liheg, nagyon felhúzta magát. A lányok meg se tudnak szólalni az elképedéstől. Azt hiszem, nem ilyen fogadtatást szoktak meg. A jó csajnak teljesen elkerekedtek a szemei, szerintem, jól berágott ő is. Mindenesetre nem köszöni meg, amikor Marika úgy odavágja, hogy kiloccsantja a röviditalokat. Fizetnek, majd orrukat felhúzva elvonulnak. A sértett lányka szipog. Zsebkendőt vesz elő a táskájából, micsoda nyápic, volt, aki ennél durvábbat kapott. De ez legalább jó alkalmat ad nekem.

Odamegyek hozzá, gondolom, megvigasztalom kicsit, én tudok hozni neked a pultból bármit, ha szeretnéd, már rég elmúltam tizennyolc, kacsintok. Kösz, nem, mondja, ez olyan igazi kösz nem, lebiggyesztett ajkakkal, azért tovább próbálkozom, cigit kérsz – mert még lehet a kocsmában dohányozni –, nem is válaszol, csak jelentőségteljesen a barátnőjére néz. Úgy tűnik, nem cigizik, vagy nem szereti, hogy még lehet a kocsmában dohányozni. Lelépek. Úgy látom, ők is, mert gyorsan lehúzzák a két Jägert, ahogy elnézem, még négy centet se kaptak. A mutatóujjával finoman letörli két oldalt a száját, ez olyan csaj, hogy még szalvéta is kéne neki a rövidhez. Mennek. Azért a segge tényleg jó, nem úgy, mint a barátnőjének. Hát, mindegy.

Visszafordulok a pulthoz, Marika egyből repül, még egyet, kérdi, bólintok, aztán gyorsan rámosolygok, ahogy tanultam, és azonnal kitölti a hosszúlépésemet egy kisfröccs áráért.

Motron

Annyian vagyunk, mint erdőn a fa. Magyarásony ötszáz lakosa olyan messze lakik, hogy onnan ellátni egészen a világ végéig. Minden megvan itt, ami meg nincs, azért elég elmenni két faluval arrébb. Hozzá kell tenni, hogy Magyarásonyban magasabb a májusfa, mint a szomszéd faluban. Átszóltak, hogy ferde, mire megüzenték, hogy nektek meg nincs. Még ebben a hónapban történt, hogy a polgármester a születésnapját ünnepelte a tóparton. Elmentek a szüleim is mulatni, folyt a somlaji bor ki a demizsonból, ment be a lelkekbe. A tón aztán vége lett az ivásnak, anyu meg hazajött. Esténként már nemigen szaladgál, mert van egy hústüske a jobb sarkában, épp ahol Petőfinek. Úgyhogy lepihent szerkeszteni a Magyarásony Online-t, apu meg nekiindult a kocsmába az ott maradókkal, vitte a motrot is. Nagyon éjszaka lett, mire felnéztünk, hogy hol van apád. Hát biztos a kocsmában. De nem veszi fel. Jól van az, majjön. Jó lenne, ha megnéznéd, tudod, hogy én nem bírok már. Felszedelőzködtem tehát. Mikor kiértem az utcalámpa fényébe, majdnem visszafordultam, mert akkor ébredtem rá, hogy egészen a templomig vaksötét van az erdősödő úton. Jött velem szembe egy fiatal gyerek motorral, hirtelen átfutott rajtam, hogy honnan szerezte. Rémeket láttam és siettem. Közben a szomszédasszony elindult a másik irányba, körbejártuk a falut nyolc és fél perc alatt. A kocsmánál ütköztünk egymásba. Az ajtó nem nyílt, fény se volt. Elmentek már az alvóba. Apu és a motor továbbdöcögött, de hova? Felhívtam, és a negyedik hol vagy után kibökte, hogy hol, hol, hát a temetőben. Követtük a nyomokat. Már nem volt egyedül, egy fiatal párral beszélgetett, ballagtak haza a munkából. Apu rögtön nekiállt és elmesélte, hogy eddig az árokban ült a motron, és a gyerekek húzták ki. Amazok mondták nevetve, hogy jött szembe a fény, és egyszer csak eltűnt. Mire ideértek, hát látszott, hogy a Feri ül a motron, berregteti az árokban. Úgy esett bele, motrostul, és úgy maradt. Kihúzkodták. Apu meg röhögött, és paskolta, mint egy kedves jószágot. Gyere, toljuk haza a biciklit – próbálkoztam, de még nem lehetett. Ennek örömére rágyújtott. Mert az én apám olyan bátor ember, hogy légúti allergiával és nyolc polippal az arcüregében napi másfél dobozt szív, minimum. Széttárta a kezét, úgy mutatta, hogy nézzem meg jól az embereket. Nem igazán értettem, mit kellene nézni a sötétben. Komoly, nagydarab ember, rövidgatyában, pólóban. Nézd csak meg, mi van ráírva. A magyar föld nem eladó. Árpád-sávos turul, Nagy-Magyaroszág. Meg ez a kislány, épp az ellentettje, kicsi és vékony. Mégis milyen szépek együtt. És nézd meg – mondta még, ráfogott a lány karjára és felemelte. Nézd meg a bőrét, milyen szép barna. Öcsém, tudtad, hogy a csajod cigány?

Narvál

14.00, harc a gumimaci-lavina ellen. Árufeltöltök óránként fél doboz cigiért. Kora délutáni rutin: békák, koalák, bocskorszíj, fasznyalóka. Rögtön munkaidőm kezdetén sokkhatást gyakorol rám a Maca. Botoxtól picsafeszes arccal, királyi palástot megszégyenítő nercbundában jön felém a 40 fokban. Sznobjelző antennáim azonnal kiakadtak, így hát jól kiszórtam egy zacskónyi M&M’s cukorkát a padlóra, hátha hanyatt vágja magát az öreglány. Nem vágta.

Bundáját vonszolva odavonult hozzám, közölte, szeretne 40 deka guminarvált. Az mégsem annyira derogáló, mintha zöld békákat zabálna kétpofára az ő Lajoskája az óvodában, akárcsak a többi, proli gyerek. Halvány lila fingom sem volt arról, mi az a narvál. Neki sem. Mégis velem kezdett üvöltözni, elvégre én egyetemista lennék, vagy mi, nekem be kellett volna nyalnom a Nagy képes állatenciklopédiát. Plusz büfészak, élősködés az adófizetők pénzén, kitakarodás Angliába.

Kedves Maca, én most épp az újkori röghöz kötésnek esem áldozatául, amivel te is tisztában lennél, ha egyik este kissé lejjebb halkítanád Wagnert – akitől egyébként feláll a hátadon a kiszőkített szőr –, és megnéznél egy híradót. Véleményemet magamban tartottam. Szemem előtt lebegett 9,5 szál cigarettám.

Mialatt vizuális memóriámból előrángattam az összes, biológia könyvből derengő emléket, egyszer csak egy lokális Niagarára lettem figyelmes, mely magabiztosan tekergőzött tova 3,28 yard sugarú  körzetünkben. A Maca izzadt. Gondoltam, bebizonyítom neki, hogy értelmiségi ember lennék, pótolhatatlan tanácsokkal tudok szolgálni embertársaimnak bonyolult helyzetekben: vedd le a bundádat, bazmeg! Nem vette le, az anyja úristenit! Szerintem egyszerű kínai póló volt alatta.

Nem találtam olyan állatot, melyről el tudnám képzelni, hogy narválnak nevezik. Felajánlottam, hogy kap egy csomag koalát, az is egzotikus. Ezt hallván felháborodottan közölte velem, hogy neki már heroldja van Ausztriától. Nekem meg tele van veled a tököm – gondoltam magamban. Széles mosollyal megkértem, fáradjon vissza holnap, addigra utánanézek, és annyi kis narvált kap a Lajoskája, amennyit szeme-szája megkíván. Válaszra sem méltatott, verejtéktől csatakos szélű nercét jó szorosra fogva suhant el.

Miután hazaértem, elrágcsáltam egy csomag hozzám méltó, közönséges, zöld gumibékát. Csatlakoztam az internetre, beírtam a gugliba, hogy narvál. Narkós bálna, lándzsával a homlokán.

Értelmiségi lettem, nagyjából. Már csak egy lépés volt hátra. Hifitornyomhoz vonultam, s beteljesítettem küldetésemet: Richard Wagner, Lohengrin. ON!

Hamarosan folytatjuk!