Leütés 36. – Tűz emészt el – Mányoki Endre regényszilánkjai (3.)

Halápi Gáspár pontosan ilyen volt. Most rohant, éjszaka, dombon-hegyen át.

Máskor is így tett, napra nap. Rögeszméjévé vált a földi röpülés, az éjszakai vakügetés a Vértesalján, az ugratás, a farolás, minden, ami a terepmotorozással együtt jár. Eleinte csak szerette, „férfias”, mondta, amit hallani akartak, ha kérdezték a hobbija felől, noha férfias volt ő anélkül is: mokány magyar, „lóra termett”, erős szálú bajusszal, határozottan kunfajta ábrázattal. A lépése energikus, gesztusai rövidek, határozottak, tekintete éles. „Kész csoda, hogy bróker lett, nem marhapásztor”, mondogatta Ágó, a felesége, gyakran, kivált baráti társaságban – ott már nem mordult fel a férje dühödten: „Tanácsadó, világos?”

Hogy mi a különbség, általában senkit sem érdekelt rajta kívül. Legalábbis baráti társaságban. Máskor, korábban persze mindig akadt egy kíváncsi kívülálló, aki rákérdezett. Válasz nem jött, csak az alkalmak ritkultak meg s maradtak el végtére; Halápi Gáspár egyedül maradt Ágóval. Együtt ülték az esti csöndeket, még a tévét is csak elvétve kapcsolták be. Zenét hallgattak inkább. Népszerű operarészleteket, dallamos szimfóniákat, és mindenféle népzenét modern feldolgozásban. Csak a kettejük csöndje nem változott meg. Társas magányban látta volna őket, ha látta volna valaki. Volt benne béke is, szomorúság is. Sivárság nem. Csak űr.

Sok gyereket akartak, de nem született egy sem. Pedig a viharsarki asszony igazi parasztmadonna volt – kisded nélkül. Szerették egymást, mindhiába. Mert ha megfogant is, eltávozott a magzat idő előtt. Tehettek bármit, próbálkozhattak újra és újra, járhattak orvoshoz, vajákoshoz, semmi és semmi. Közönséges történet: hiába pénz, siker, autók, jobbnál jobbak, hiába az új, kényelmes ház, ha a gyerekszoba üres.

Aztán Halápi Gáspár megvette az első motorkerékpárt. Tehette, másra nem kellett spórolnia már. Föl-fölült rá, járatta a falu környékén, s ha a zakatolás sem tudta elnyomni a benti zajokat, felbőgette a motort és kiszáguldott a mező felé. Aztán az egyik motort követte a másik, egyre jobbak, egyre erősebbek, szilajabbak, hangosabbak. És egyre távolodott Gáspár a falutól. Már földutakon robogott, csúszkált, farolt, emelgette az első kereket a magasba, hogy ágaskodó lónak képzelje a gépet, nyergeletlen hátán ővele, aki vágta közben szelídíti meg.

Ha néha-néha megeredt a nyelve, másról sem tudott beszélni. A kollégái kezdetben le voltak nyűgözve, „tatárbróker”, így emlegették. Egyikük még fotómontázst is készített róla, amint a mongol pusztán endurón hajszolja a robusztus lovakat. Csajok mórikálták, „Mikor ültetsz már a nyergedbe, Gáspár”, „Veled akarok búgni, Gáspár”, a többi férfi labdába se rúgott a bőrüléses piti verdáival. Száguldott az üzlet is. Halápi hozta a tervet, és vitte a hátán a csapatot. Annyi energia volt benne, mint a zabolázott gépben. És bár a stílusa kezdetben szokatlan volt, a team idővel alkalmazkodott.

Mígnem lassan elfordultak tőle. Eleinte a háta mögött, később egyre nyíltabban támadtak a módszereire, a gátlástalanságára, mondván, "elszívja előlük a levegőt". Nem tudta, nem akarta észrevenni sokáig. Loholt egyik cégtől a másikig, gyűjtötte a skalpokat, futott fölfelé a ranglétrán. Ha bement az irodájába, tőmondatos leveleket küldött a hálózaton át a tucatnyi munkatársnak.

Ötkor azonban rendre befejezte. Ha a cégnél volt, ha terepen, abbahagyta a munkát. Sokáig ez is afféle legenda volt, ő maga táplálta. „Ha nem elég nyolc óra, tíz is kevés”. „Sztahanovista”, jegyezte meg egyszer egy idős kolléga, de senki nem értette, miről beszél. De a szó jó volt. Tetszett, fölkapták. „Sztahanovista”, mondták a bajszuk alatt, amikor futólag kezet fogtak Gáspárral, és egyre többször ezt írták be a válasz-mailben a tárgy rovatba.

Gáspár értette a szót. Az apja osztályidegenként téglagyárban dolgozott, sokáig szalag mellett, mígnem művezetőségig vitte. „Pióker Ignác”, erre a névre is emlékezett, az apja emlegette így a magyar sztahanovistát. „A munka megszállottja? Hazugság!”, de hogy miért hazugság, Gáspár arra sohasem gondolt. Amikor olvasta a szót a levelekben, kicsit még büszke is volt. „A munka megszállottjai”, bólintott elégedetten, „mégiscsak tanultak valamit…”

Ötkor fájront. Beült a kocsiba, kuplung, gyújtás, gáz, puhán nyújtózkodó erő a motorban, ablak le, menetszél, „ez is megvolt, még sincs éjfél”. Népzene modern hangolásban, vagy Csajkovszkij. Esetleg Mozart. Negyven kilométer, húsz perc. Talán este van, talán szürkület. Várta a motor.

*

Rohant a motor az éjszakában. Halápi Gáspár új utat keresett. Átvágott a focipályán, át a falun, de most nem kanyarodott be élesen az arborétum melletti földútra. Siklott tovább az aszfalton, mintha nem is terepjárót lovagolna. Ráhasalt a benzintankra, nyaka, feje kilógott az első sárvédő fölé. Karja mereven állt ki a vállából, hogy a könyöknél élesen, fájdalmasan megtörjön, s a csukló viseljen minden terhet. Így nem lehet endurót vezetni. Így csak parvenü cirkálókat lehet, ostoba dögöket, szegecses városi bőrruhában, tetézve villámmal, halálfejjel.

Terepmotoron a gerinc egyenes, fölfelé irányul a nyeregből, akár az origóból az ordináta, ebből lendül ki ruganyosan előre-hátra, de kis amplitúdóval. A karok lazák, ideális esetben egyenlő szárú háromszöget alkotnak a mellközéppel és a kormányrúddal. A far minduntalan elválik az üléspárnától, ami keskeny és tömör. Endurón a lovas repül és lebeg. A terepmotoros leviatán.

Ez az út most nem az az út volt, s ez a motor nem az a motor. Halápi Gáspárnak minden rögzült reflexét, az évek során tökéletesre hangolt ösztönét föl kellett adnia, hogy az endúróval az aszfalton maradjon. Elhagyta Berényt. Fájt a nyaka, lüktetett a tarkója. Jó volt. Szinte olyan jó, mint mikor a köveket, tuskókat, buckákat hágta. Úszott a síkos úton. Aztán fölrepült.

Túl a kanyaron, távol ért földet a motortól. Csönd volt a szántásban. Halápi arccal feküdt a földnek az őszi éjszakában, éberen. Fájt minden porcikája, de nem úgy, mint a motoron. Inkább: tudott fájni. Mintha éppenséggel kegyelmet kapott volna. Lassan, nehézkesen a hátára fordult. Befészkelte magát a rögök közé, s nézte az eget. Szerette volna, ha telihold van. De csak az eső kezdett el permetezni.

Halápi Gáspár fázott. Megpróbált kondiból felülni, mint otthon a szőnyegpadlón, hússzor-harmincszor zuhanyozás előtt, de szike vágott a hasfalába, s hátrazuhant. Vérvörös robbanás – göröngy vágódott a tarkójába. Émelyegve fordult újra a hasára, fekvőtámasz, térdelőhelyzet, lassú, imbolygó fölállás. „Ezért tanultam járni, ezekért a milyen léptekért?”, botorkált Gáspár, s a bokája minduntalan megbicsaklott. Lassan oldódott a sötétség. Szürke árnyakat, s fényeket látott elsuhanni. „Mért nem hallottalak idáig, jó barát?”, csodálkozott, mikor az enduróba botlott. „Mióta pörögsz?”

A motor orra belefúródott a talajba, a hátsó kerék meg az égnek meredt, s forgott veszettül. Halápi óvatosan lehajolt és levette a gyújtást. Rángatnia kellett, hogy tolni tudja a gépet. Tolta. Nem az országút, hanem az erdő torka felé. Húzta, vonta, taszigálta – parlagi Sziszifusz – elszántan, dühösen, izzadva és zihálva. A szántás szélén nyeregbe szállt, indított, meglapogatta a nyűtt paripa nyakát, és óvatosan elindult. Maga sem tudta, merre.

Később sem emlékezett az útból másra, csak a szénégetőkre. Tőlük kérdezte, hol van. A boksa mellett szárítkozott meg, s noha nem kérdezték, beszélt.

*

Az ünnep a vállalatnál, a sztahanovista mailek. Pista bá’, a rozzant veterán, a Pióker Geci és a mímesek. És Bibi. „Én tudnék neked gyereket szülni, Gáspár!” Aztán Ágó a garázsban. Hogyan érintse meg? Végül csak intett, elmenőben. Aztán a száguldás az országúton. Aztán a kanyar, a röpülés, a zuhanás, a sár. A szénégetők.

„Nem éri meg, pajtás. Jó a kurva, főleg, ha vastag. De semmi sem ér föl egy házi baszással.” Nevettek, öblögetve. „Az enyém is olyan, hogy sehogy se akarja. Úgy tesz. De persze, ha disznózok neki, bepállik, mint az érlelő sajt.” Csöndben izzott a boksa. Halápi matatott a sáros motoron, jobb híján a rugóit tesztelte. Nyeregbe ült, indított. „Ez az út itt levisz Dobozra. Lesz egy elágazás, ha balra térsz, hazavisz, ha jobbra, Berénybe jutsz megint az országútra.” Gáspár fölbőgette a motort.  „Vigyázz, mert tele van gyökerekkel. Nem erdészeti, nem is jelzett. Mi járunk erre, nagy ritkán.” „Vagyis mindig, de az ritka”, mosolygott föl Gáspárra a négy közül a legfiatalabb.

Az ösvény nem volt veszélyes, Halápi mégis óvatosan hajtott. Lassan, mintha nem akarna sehogy se hazaérni. Beállt a garázsba, kipeckelte a motort, aztán mégis áttolta a másik sarokba. Forgatta a kormányt. Átrakott egy palackot, ami nem volt útban. Gombolkozott, abbahagyta. Bement a házba, föl, a hálószobába. Nem kereste a kapcsolót. Sárosan, koszosan leült a szőnyegre Ágó ágya mellé, és nézte az arcát a foszladozó sötétben. Fáradt volt, mint egy elefánt. Lerakta a fejét a párna mellé, és az ormányával megbökdöste a felesége arcát.

Ágó beleszusszant a becézésbe, aztán fölriadt a szája köré szivárgó könnyekre. Felkönyökölt, s mint aki sosem aludt el, úgy figyelte Gáspár vergődését. „Csupa maszat vagy, nagyfiú”, mondta halkan, holott sosem mondta még, hogy „nagyfiú”. „Baj van, kedves?” Ezt sem, időtlen ideje: kedves.

„Berúgtam, úgy mentem motorozni.” Ágó hallgatott. „És nem mertem az erdőben, mert féltem, hogy elesek. Az országúton mentem.” Ágó beletúrt a hajába. „Hülye vagy, egyszer még ráfizetsz.” „Kivágódtam egy kanyarban, meghalhattam volna.” Csönd volt, csomós, akár az összement tej. Gáspár felült, hátát az ágykeretnek támasztotta. „Megcsaltalak. Bibivel. Ittam, rám szállt, én meg hagytam.” Ágó hátrébb húzódott. „Azt mondta, hogy ő tudna nekem gyereket szülni.” Ágó elfordult, magára húzta a takarót. „Kitoltam a motort a szántásból, aztán valahogyan szénégetőkbe botlottam. Ott maradtam, mert szörnyen fáztam.” Háttal ültek egymásnak. „Azt mondta az egyik, hogy jó a kurva, de…” „… semmi sem ér föl egy házi baszással.”

Ágó kikászálódott a paplan alól. Odakúszott Gáspárhoz, hátulról és felülről, óvatosan, s lassan, mint a puma. Szaglászta a haját, a homlokát, az arcát. Megharapta az orrát, nyalogatta a száját. A fogai közé csempészte az állát, s rátapadt szorosan. Szívta a bőrét, reszelte a nyelvével. Aztán kigombolta a sáros dzsekit, s föltépte Halápi ingét. Hátranyúlt, és a hálóinggel beterítette derékig. „Mikor basztál meg utoljára, Halápi Gáspár, engem? Te ótvaros, tetű csaló!”

Halápi fuldokolt a selyemernyő alatt. Mégsem mozdult. Ájulni készült inkább, és utazni. Bele az éjszakába. „Ilyen lehet a halál”, gondolta, de látni nem látott semmit. Csak fényeket. Aztán felrobbant a világ. Sokáig robbant, lüktetve, hánykolódva. Hófehér volt a csönd, ahová lezuhant. Fehér és hideg, mint a hullaház. Fázott Halápi Gáspár, de nem tudott remegni.

Feküdtek, összefonódva. Aztán Ágó lefordult róla, Gáspár pedig magzattá változott. Orr az orrhoz, bámulták egymást. „Ezért tanultam járni, ezekért a milyen léptekért?”, szólalt meg Halápi, mintha tudott volna beszélni. „Valami vers.” Ágó csókolta meg. És ott is maradt a szája az orra tövében. Össze is maszatolta volna, ha sír. „Elviszel motorozni?”