Szív a zenét hallgatva bandukolt a lágyan hullámzó dűnék felé, alig magas, méregzöld aljnövényzettel és hosszú, kese színű fűcsomókkal fedett dombok, melyeket apróbb szemű, fakóbb homok borít, jóval fakóbb, mint, amilyen a Tisza vagy a Duna homokja. Der Tisza. Die Duna. Így mondják a németek. A Tisza, mint férfi. A Duna, mint lány, nő, néni. Kissé kövér, kissé nehézkes, és hogyan kell udvarolni neki. Nem, a Tisza biztosan nem lehet férfi.

Ahogy átvágott a kocsiút szürke szalagján, éppen a tenger felől érkezett egy élénk gyerekcsapat, sápadt arcú tanárnő kísérte őket. Szív megtorpant. Arra gondolt, túl sok lesz ez neki.

– Az lesz, biztosan sok lesz magának – szólt a tanárnő, ahogy melléje ért, és Szívnek megdobbant a szíve, jóllehet mindez északon, a dán határ közelében történt. A tanárnő úgy szállt le a kerékpárról, olyan mozdulatokkal, hogy. Ez egy örökké pergő film. Meghaltam, de még nézem. Markolom a karfát, ne vigyenek el, még nézem, nézem. Ahogyan a nő leszáll a kerékpárról. Ahogyan a férfi leszáll, abban nincs semmi érdekes. Magától értetődő, tartalékos, öntudatos mozdulatok. Tényleg nagyon jogos mozdulatok. És tényleg nagyon természetes mozdulatok. De ahogyan egy nő száll le, az valami egészen más. Van valami elképesztő rémület a mozdulatsorban. Titkos rémület. Harsány rémület. Dacos rémület! Amikor a leszálláskor nagy ívben lendíti a lábát, voltaképpen az égnek kínálja az ölét. Félelem, büszkeség. 

– Elvált, asszonyom? – kérdezte Szív, kikapcsolta a zenét.

– A napokban kezdtem új kapcsolatot – bólintott a tanárnő, és a kerékpárja lámpáját igazgatta.

– Értem – mondta Szív. – Gratulálok.

– Köszönöm. Egy tengerparti vendéglőben vacsoráztunk először. És tudja, mit rendeltünk?

– Talán kagylót. Tengeri csillagot. Vagy inkább polipot?

– Maga is kincsvadász? – kérdezte a tanárnő, furcsa mosoly lebbent át az arcán. Szív tűnődött, úgy érezte, halványul fölötte a fémeskék ég, hangosabbak lesz a madarak. 

– Igen, az vagyok, kincsvadász – bólintott.

– Sok kincset talált már életében?

– Igen, sok kincset találtam. Mondhatnám rengeteget. Csakhogy az én kincseim többségét nem föltétlenül értékelik az emberek. Jelzem, magam se lennék egy tökéletes kincsgondozó. Olyanok az én kincseim, mintha csak szavakból lennének – Szív tudálékos képet vágott. – Mint amikor újra és újra elmondunk egy verset. Vagy csak fecsegünk, csak locsogunk véget nem érően. Tudja, tanárnő, volt egy idő, amikor az ember elvesztette a hitét a nagytörténetek lehetőségében. Hogy nincs, nem lehet már a kezében semmi nagy, semmi impozáns vagy ominózus, csakis csak cserép, csak törmelék, maradék, foszlány. Hogy roncsokkal kell beérnünk. Amikor szerelmesek leszünk, vagy a magányt éli, akkor is roncsok között téblábolunk.  

Erre a váratlan szózuhatagra, ami magát Szívet is meglepte némiképp, a tanárnő fölnevetett. Szív döbbenten látta, hogy míg ők beszélgettek, a kiránduló gyereksereg engedelmesen, szó nélkül vár, nem mozdulnak, bámulják őket. Figyelte őket a huszonnyolc részre osztott halál.

– Tudja, miféle hal a mézsügér? – kérdezte még mindig mosolyogva a tanárnő.

– Gondolom, ehetetlen – ingatta a fejét Szív.

– Nézzen utána.

– Így fogok tenni, asszonyom.

– Viszontlátásra – intett a tanárnő. – Azt ettünk az első randevún. Mézsügért.

– Kicsit lapos a hátsó – szólt utána még Szív, majd tovább ballagott. Végül fölért az emelkedőre, és megpillantotta. Bámult egy ideig, aztán lassan lesétált a partra.

És?

És erősen fújt.

És megint olyan volt, mint egy filmben, amelyben egyszerre szerepel, és ugyanakkor nézi is. Biztosan van itt valahol kincs, kalózok, valami kaland, valami izgalmas nagyszerűség.

Mindenki akar kalandot, hát nem?!

A széles, homokos part messze elnyúlt északi irányba és dél felé, akár egy óriási kar. A sirályok úgy csaptak le a vízre, hogy egy idegig lebegtek, majd mintha kő hullott volna a tarajos habok fölé. Mire a partra ért, olyan lett az ég fele, mint El Greco festményein, csillogó szürkébe hajló kékség, amit úgy oszt fel a fény, mintha hatalmas ezüst lemezeket illesztenénk egy végtelenül terülő fémmezőbe. A távolban hatalmas hajók horgonyoztak. Vízre épített, messzi, titokzatos városok. Hallgatta a zenét, Elizabeth Fraiser gurgulázó, tündéri hangját. A víz tenyérnyi medúzák neylon zacskóit rakosgatta ki a homok hasára, ami felbugyogott és sistergett minden egyes hullámnyalás után.

Szív hideget sírt. Hideg könnyek. Fázott a keze nagyon. Fújt a szél, a tenger rányalt a cipőjére. Jó volt, hogy fázott a keze. Ez egy másik világ volt, mint amelyikről már tudott valamit, erről itt nem sokat, valamennyit, talán. Ülsz a homokban, vagy ülsz a szülőszobában, a tenger előtt, és mit tudsz. A sírás egy másfajta életműködés. Nem elkeseredésünkben, vagy a fájdalom miatt sírunk. Az ember könnyeket mutat a tengernek, hogy ő is bír valamennyi végtelenséggel.

– Jó napot – szólt Szív.

– Neked is – válaszolt a tenger. – Remélem, nem azért jöttél, hogy hízelegj nekem.

Szív gondolkodott, hullám fröccsent a lábára.

– A kincsek miatt jöttem – mondta végül Szív.

– Értem – bólintott a tenger, és mintha elmosolyodott volna ő is. – Tudja, ki fedezte föl a Nagy Korallzátonyt, ahol a házaspár elveszett?

– Cook kapitány? – tűnődött Szív.

– Igen, ő – hullámozta a tenger –, Cook kapitány, hát persze. A fehér ember szerint. Az európai szerint.

Szív érezte, hogy elég lesz mára. Amikor visszatért a lakásba, azt gondolta, nem szól erről az élményéről egyetlen szót sem, olyan maszatosnak, tűnt. Aztán mégis másként döntött. Kicsit színpadiasan állt fel, meghajolt, és azt mondta:

– Hallgassátok meg a Cocteau Twienstől az „Ivo” című számot! És gondoljatok arra, hogy gyakran sokkal fontosabb mindaz, amit nem tudunk, mint amit tudunk, értünk, felfogunk, vagy éppen csak tudni vélünk.

Aztán leült, és jól esett senkinek sem lenni.

Bort bontott.

– Lesz itt kincs. Jó sok kincs lesz. Gazdagon térek haza. Nagyon gazdagon – motyogta.

És aztán reggel lett, panamák nélküli.

Kávé.

A kávé illata, ahogy jár előttünk a lakásban, szépen szétdereng. Belelépett a cipőjébe, ki sem kellett fűzni. Tulajdonképpen olyan volt, mintha a tenger jönne feléje. Megroskadt egy gát, virág bontogatja szirmát az erkélyen, valahol magától pendül a gitárhúr, holott a trubadúr részegen hever a pajtában. Malacszarral teli vályúba ér az a szép, szőrös keze.

– Figyelj, tenger – szólította meg Szív – olyan volt, mintha te jönnél értem. Kékszürke fal, lassan közeledik, hangja is van, rettenetes! De nem te voltál, tenger.

– Nem én voltam, Szív. De lehettem volna – a tenger mogorva volt ezen a reggelen.

– Jöttek, csak jöttek felém – bólintott Szív, és megfenyegetett egy sirályt, a madár túl közel suhant el mellette. A távolban fehér vitorla, kiteregetett a kapitány felesége, aki egyszer fogadásból bekapott egy cápaszemet, és le is nyelte. Nem jutsz messzire, ha a dolgok összekeverednek, és mindenki azt akarja játszani, ami a másik, a valóság a képzeletet, a képzelet a valóságot, az ég a földet a föld az eget, és így tovább. Aki a tenger partján légyzümmögést hall, nyugodjon bele, megőrült. Elment a józan esze, beköltözött a homloka mögé a téboly.

– Jöttek, csak jöttek – mondta Szív.

Tüntetés volt. Kék, fehér piros fátylak lobogtak a szélben. Bizonyos dűnék földíszítve mindenféle álmok, vágyak fátylaival.

– De miért tüntetnek? – kérdezte.

– Nem találod ki? – kérdezte a tenger, nevetett.

– Több pénzt akarnak? – kérdezte Szív és közelebb lépett az egyik sírásóhoz. Homokos volt a keze.

– Van itt temető? És ha van, homokos a föld? És milyen mélyen kell maguknál megásni a sírt?

– Nem, ne is keressen ilyesmit, uram – dörmögte a sírásó.

– Kevesebb halottat akarnak?

– Nem akarunk kevesebb halottat. Nekünk egy halott mindig munka.

– Azt hiszem, pontosan értem – bólintott Szív, és meglátott a sírások között két nőt is. Egyáltalán nem lepődött meg. Hiszen női miniszterelnök, taxisofőrök és apák is vannak. Sírásó nő miért ne lehetne?!

– Kisebb sírokat akarunk, uram! – magyarázta a sírásó. – Nézze, itt mindenki akkora sírt kap, hogy az embernek az az érzése, hogy meg sem halt. Itt már mindenkinek piramisa van.

– Az igaz – kérdezte a tenger – hogy egyes sírásók piramisok képeivel ijesztgetik a rosszalkodó gyerekeiket?

– Én is hallottam róla – mondta Szív és körbe nézett. Reggel volt, jó lett volna panamázni kicsit. Az ember az gondolja, még nyerhet. Egy reggel. Egy milyen furcsa, szürke, lelketlen reggel. Nyerni innen és onnan, ügyesen kilopni az alvó halál zsebéből az aprópénzt. Egy olyan reggel, egy olyan életben, ami nem is az övé. Kié vagy, reggel. Aludj, halál. Most támadok fel, itt a sírásó tüntetés mellett, elvisznek, hideg homokba ásnak. Kincsek mellé. Ez nem halál. Nem halál. Nem halál.

– Viszontlátásra – köszönt el Szív.

– Viszontlátásra – integettek a tüntető sírásók.