A hónap írója – Darvasi László – Szív Ernő: A New York-i füzet (részlet)

De akkor már a halál is ilyen legyen.

És ennyi eső kellett, mert a város nyugati kerületeiben lezúduló vízzel érkezett valamennyi jég is, kocka, szív meg bögyörő alakú, és most az alvégen egy kislány szaladgál a tyúkudvaron, mezítláb, térdig húzott szoknyában, hogy megbasz a jég édesanyám, megbasz a jég édesanyám!

Ilyen a szerelem, jár Szív szája, mert dolgozik, ami egyet jelent az ábrándozással, az eszelős, véget nem érő képzelődéssel, ott hajlong a papírlap fölött, veri a klaviatúrát, és azt mondja, ilyen a szerelem, de ilyen a szerelem, ilyen a szerelem, ilyen a szerelem. Boldog, néma sikolyok. Olyan regiszterben, hogy a vakfehér asztali fajansz vázán láthatatlan repedés kezd futni. Egy süket arca előtt rázott aranycsengők. Igen, igen, hogy egyszerre csak, a Naplemente szörnyeteg pillanatai közben, a fény lomha, kelletlen vonulásán túl nem akart megmozdulni már semmi látható. Pakk és pakk. Egy papírdoboz magát bontogatja.

Jönni fog hozzám egy nő, mondja Szív. Nagyon érzem, erről beszél a pulzusom, a szívverésem, meg persze a lélek. Ezt lobogja a lélek.

Nézett ki az ablakon. Súlyos párában áztak a fák, óriás fekete műkarok. A kátrányos tetők fölött fémesen derengett az ég, az úgynevezett emberi viszonyok pedig falak közé szorultak.

Szombat volt, egyik a sok közül. Esett a városban. És az a csend, a szárnyán hontalan cigányok ülnek, pipáztak. New Yorkban volt ilyen csend, amikor leomlottak a tornyok. Ezt egy tűzoltó közölte, bele a mocskos arca elé emelt mikrofonba. Nem az a furcsa, hogy mindent belep a rettenetes fehér por, hanem aztán a csend. Így, kérem, ebben a helyzetben, ilyen állapotban fizikailag nehezebben képes haladni az ember bizonyos feltárandó területek felé. A feltárandó területen életeket értünk. Az életek szavakat, mondatokat, regényeket feltételeznek. Dobogó szívek, Zeppelin, Moby Dick, csak kicsit halkabban. És vágyak. Álmok. Kicsiben utazunk máskülönben. Elég egy baszás emlékét megmenteni csak, kérem szépen.

Vagy a tornyok melletti egyik kocka bérházban mit is mondtak, hát ezt Szív igazán meglepve tapasztalta, szóval azt mondta egy tag, hogy ő utálta a tornyokat, és most például a muskátlik fényt kapnak. Nocsak. Egy virág csodálkozása. Ennyi kellett. Szív beszél a virágokhoz, gyerekek, holnaptól mindig lesz fény, aztán elfordul a cserepektől, s jól tudja, hogy ott, lent a fehéren gomolygó, izzó mélyben csendesen hamvad egy leszakadt férfikar.

Bazmeg, William ezzel a karral simogatott minden vasárnap reggel! Hát most nézd meg, mi lett vele!  

Otthon volt Szív, és ezért mindenütt volt. Ahogy annyiszor már. Egy harangra gondolt, ami pedig a harangozás közben elfogy lassan.

Ilyen lenne ő is? Aztán azt mondta, ha már halál, akkor. Akkor az is legyen így, ilyen legyen, dalolás közben. Egyszer egy fiatal, osztrák festő, Gerstl a tükör előtt akasztotta föl magát. Jaj, de hülye vagy, kicsim.

Mintha az ég szakadt volna le közvetlenül az utcafelszín fölé, s ő benne, az ég párájában, ebben a szürke paplanban, a kibélelt vidéki utcák puhaságában, hol a szomorú korcsok fojtják meg magukat a lánccal, most haladt a ház felé, ahol ő lakott, élt. Így ment néha haza képzeletben. A gyerekkora házába. Bármi elő odatolakodott az emlék, lehetett New Yorkban, Berlinben.  

Mindent tudok magamról, mondta Szív.

Semmit sem tudott róla, mondta.

Vagy egy nő.

Nahát egy nő?!

Mindjárt jönni fog hozzá egy nő. Ezt pedig, vagyis őt, ezt a nőt úgy képzeli, hogy a durván támadó görcsök mellett mindig érez valami halvány kis örömöt is, amikor kicsorog a combok közül a menstruáció. Vagy ha megtalálja egy keleti népdal dallama, vagy hogy, amikor kitüntetések tisztogatása közben az egyik rendjel magától nyílik meg, akár egy kagyló, benne egy kisebb, drágább kitüntetés. Bazmeg, lelkem. A kitüntetés egy másik kitüntetést rejtett, így tudja meg, hogy az a tag, az férfi, akkor és ott, igazából mit akart mondani, üzenni. Kösz, kösz, Szív.

Nahát ez a nő Doktor Feketefekete felesége volt, és Szív egy régi novellájából érkezett, mert lehetséges így jönni, eljönni mondatokból, más történetekbe érkezni, New Yorkba érkezni, akárhová megérkezni. Szív egyszer táncolt ezzel a nővel, amikor mindenki verseket írt. Hol. Hát Szegeden, vagy hol a faszomban. A vadnyugaton! Az alkoholtilalom alatt. Woodstockban. Ötvenhatban. Régen volt. Olyan nagyon régen, hogy ne sírj. És az a nő mégis útnak indult, és átjött a világon, eljött ide, hozzá.

Szív éppen dolgozott, ilyen a szerelem, hajtogatta, és a nő egyszerűen belépett a nyitott ajtón, ahogy a légyfüggönyt félrevonja. Egyszerű volt a tényállás. A nő nyomban a lényegre tért. Tényleg ő volt, Doktor Feketefekete vékony, karcsú felesége. A retiküljéből máris elővette Szív egyik könyvét, ami meglehetősen gyűrött volt, mint egy sokat használt férfi arca. Szív ismerte ezt az arcot, úgy érti, ő akart lenni ez az arc, de igazán nem lett soha, bár az is kétségtelen, hogy amit nagyon sokáig és nagyon erősen akarunk, azok leszünk végül, na és bizonyos sorok aláhúzva. Kék tinta, piros tinta, tinta, tinta, tinta! Megjegyzések, hogy azt mondja, na, ebben a novellában a szerző alaposan téved. Ezt úgy kellene befejezni, hogy mind a ketten elalszanak. Húúúú, ez a rész itt jó, de azért virgács! Ezt nem értem! Ezt értem, de nem fogadom el. Ezt nem értem, és nem is fogadom el!

Doktor Feketetfekete felesége kicsit közelebb hajolt.

– Azt mondja meg, hogy ezeket a mondatokat miért lopta el tőlem? Én mondtam őket, arra is emlékszem, mikor! Jól van, volt három, vagy talán négy férjem, és több kapcsolatom, és mindegyik a nemzetközi húsiparból! De maga honnan tudja, hogy a copfos telepvezetőnek, vagy a hűtőházi kisfiúnak, a csontozók kapitányának, a kampósor szerelőnek éppen ezt és ezt mondtam?!  

Nézte Doktor Feketefekete feleségét Szív, nézte az aláhúzott, megjelölt mondatokat, s persze megállapíthatta, hogy ez az egész nem csak egy olvasó szimpla berzenkedése. Hát ezt szerette benne Szív, ebben a nőben. Hogy ő is milyen eszelősen tudott képzelődni. Még hogy négy férj! Még hogy nemzetközi húsipar. De persze jogos volt a szenvedélye. Mert ő, Szív is beleszólt a mindennapjaiba, lopott a hétfői nyűgéből vagy a szombat éjszakából, rendre besettenkedik hozzá, ennek a nőnek a törékeny, egyetlen életébe, akár egy kevésbé felügyelt házba, és elvisz ezt-azt. Ágyat, kályhát nem, de pihéket, reszeléket, az öltözködő paravánjának a forgácsait igen. Ezzel csak azt akarta mondani, hogy egy spanyolfal akkor is használódik, amikor öltöznek vagy vetkőznek mögötte. Erről, ilyesmi az érzésekről szólt a nő gyönyörű tekintete. Meg arról, hogy, te úristen, akkor ez a tag azt is tudja, hogy amikor. Amikor bizonyos testi vagy történelmi helyzetekben még ő, Doktor Feketefekete felesége is lehunyja a szemét, akár egy kisgyerek, aki így bújik el, ha nem látom, ő se láthat. Igen, tudja ezt Szív. Vagy nem tudja, de ez olyan, gondolta, hogy ha tudja, akkor se tudja, és ha nem tudja, akkor is tudja. Például kicsi reszelő billeg a középső lábköröm fölött. Rászalad a hámrétegre, megsebzi, ott, egy apró ponton halványabb, mégis élénkebb színek keletkeznek, a fájdalom. Mit mond erre a nő. Tudjuk, mit mond. S ha nem azt mondja, akkor is ezt mondja. Felszisszen kicsit, sssssz, ez is az anyám miatt. Te drága geci, te. És folytatja a reszelgetést tovább. Vagy nem folytatja, több divatlap ízlésvilágát variálgatva öltözködni kezd, aztán eszébe jut egy férfi hónalja, megrémül.

Szív fölállt. Ezt most hogyan fogja folytatni. Hogy.

– Jöjjön – mondta a nőnek –, hazakísérem.

Doktor Feketefekete háza felé sétáltak, egy órája még esett, jég is pattogott a búcsújáró sátorponyvákon, egész felhők, felhőcsordák szakadtak alá, képzeljük ezt el, hogy egy rémült felhőpaplan megakad a kert végében, és az érett cseresznyeszemek úgy piroslanak át a felhőtesten, mintha ezer szemmel nézne rád, ki, hát persze, hogy ő. Akkor már legyen ilyen a halál is. A tájkép fenyeget, miközben ő is fenyegetve van, de ő ezt elfogadja. A szív, pontosan tudjuk, a pincében lakik. Van ott más is, sok ilyen-olyan tárgy, poros, csomagolt, beládázott esemény, szóval egyáltalán nem mondható, hogy csak az érzelmi locs-pocs miatt jár a pincébe az emberiség.

Mondta volna azt Doktor Feketefekete feleségének, hogy régóta és kitartóan figyeli az embereket, hogy igyekszik a fejükkel gondolkodni, hogy az érzéseiket utánozza, így vagyok dühös, szórakozott, becsületes vagy becstelen, és hogy bizonyos felvállalt metafizikai szolidaritást se tagadhat el, és hogy akadnak bizonyos közösségi természetű megnyilvánulások is a narratívák alkalmazásban, vagy az, hogy, nem, elég ebből. Hiúság, önzés, dac és a könyörgés módszertana. Az a könyörgés, mondja halkan Doktor Feketefekete feleségének, hogy ha már halál, akkor. Akkor mi?   

Esett jég is, már olvad, elolvadt.

Elképzelte az ölét. Úristen, mennyire más egy női öl, ha szeretjük is, nem csak kívánjuk.

Doktor Feketefekete felesége ránézett, megcsóválta a fejét.

Mint aki azt mondja, kiszolgáltatottá tesz, és az nem lesz jó egyikünknek se.

Sétáltak egy idegen városban, lassan megfeketedett a pára, elfogyott az ég, és ez is tékozlás volt.

Hanem azon a távoli, közeli, valamilyen tyúkudvaron, még tartotta magát a jég. S az a kislány sem fárad, táncol, ugrál, hangtalan kiabál. Kiabál egy valaha volt udvaron egy kisfiú is.

A házhoz érkeztek, igen, itt lakik Doktor Feketefekete felesége. A nő megnyomja a csengőt. Igen, Szív ismeri ezt. Amikor hazamegy, és tudja, hogy üres a lakás, ős is bekopog néha magának. Csenget magának.

A nő megszorította a vállát, és belépett a sötétségbe.

Szív még utána szólt.

– Tudod mi ez az egész, édesem?

Bebújsz egy üres kalitkába, madarat fogni.