Nyáry Krisztián mint Viagra
Nyáry Krisztián Így szerettek ők című könyvének első és második része, Facebook-oldala az elmúlt évek során újra a tágabb közbeszéd témájává tette azokat az írókat, költőket, irodalmárokat, akik a közoktatás révén közös irodalmi (és így kulturális) emlékezetünket, irodalmi kánonunkat meghatározzák. A könyvek és a Facebook irdatlan népszerűsége azt mutatja, hogy a szerzőnek sikerült az, amit az irodalmi szakma nagyon hosszú ideje képtelen elérni: használható, érthető, elérhető, szerethető mintát adott a magyar irodalmi jelenség megközelítéséhez. Hatalmas dolog ez, szakmai olvasóként sem mehetünk el fanyalogva mellette anélkül, hogy egyáltalán megértenénk, mi termelte ki és tartja jóval az irodalmi intézmények diskurzusa és a kortárs magyar irodalom népszerűsége fölött Nyáry Krisztiánt. Hiba volna nem profitálni a könyvek népszerűségből, és nem kezelni a Nyáry-jelenséggel a kortárs magyar irodalom impotenciáját.
A Facebookon megjelenő, később elegáns könyv formájában napvilágot látó, elsősorban az egyes írók szerelmi életéből írt, rövid történeteket a szakmai olvasat az általa zártnak feltételezett irodalmi műalkotás felől érti félre. A kritikák azt hiányolják a könyvekben, hogy semmilyen filológiai adattal, történeti vagy interpretációs stratégiával nem szolgálnak az életművek pontosabb megértéshez, megismeréséhez. Sőt, olybá tűnik, mintha Nyáry néha meg is feledkezne arról, hogy figurái irodalmi alkotásokat, szövegeket tettek le az asztalra. Ezeket a szövegeket nem közli, nem mutat rájuk saját immanens valóságukban. Csakhogy ez a fajta irodalomkoncepció, mint minden irodalmi koncepció egy (vagy több) irodalomtudományos, intézményi diskurzus által kitermelt olvasat. Csakúgy, mint a Boldog Zoltán cikkében felhozott és Nyáry gyakorlatával azonosított szempont: az írói életrajz a mű előtt, a mű helyett vagy műként való elolvasása. Boldog az Így szerettek ők koncepcióját ebből az aspektusból az életrajzot előtérbe helyező marxista (?) irodalmi hagyománnyal azonosítja, csakhogy ez nem igaz.
Az utóbbi időben az interneten (az internet által működő és) népszerűvé váló irodalmi jelenségek arra hívják fel a figyelmet, hogy az irodalmi szöveg nem elsődleges szempont az irodalom megközelítéséhez. A szöveg – ahol megjelenik, ahogy olvassák, értelmezik, továbbadják – egy nagy halmaz: egy kontinuum része. Nem a szövegeket általában, hanem magát a halmazt nevezzük gyűjtőnéven irodalomnak (a kontinuumról és az irodalom haláláról l. ezen a linken). Ebből a (posztirodalmi?) koncepcióból teljesen hiányzik a műalkotás (mint önmagában lévő, zárt entitás), az irodalmi szöveg pedig egy szükséges, tetten érthető „melléktermékként” tűnik fel, csakúgy, mint a fotók, a videók, vagy éppen az írók szerelmi életéről szóló rövid történetek. Nem muszáj tehát az irodalmi művekhez ragaszkodnunk, mint az irodalmiság megtestesítőihez.
A Nyáry-jelenség inkább úgy működik, mint a kortárs celebkultusz, ahol az egyes médiacelebek produktumai teljes mértékben zárójelbe tehetők azzal szemben, hogy meg lehet nézni a mellüket, a ruhájukat, vagy az, hogy híztak-e. Jelen esetben viszont nem VVNunikákról, hanem Adykról, Radnótikról, Kölcseykről van szó. Miért ne lehetne az irodalom kanonikus figuráit a nemzeti panteonból a Facebookra meneszteni? Nyáry Krisztián nem irodalomtörténész, nagy hiba is a részéről, hogy használja, és hagyja használni ezt a megnevezést. Nem ad történetileg hiteles (vagy politikailag korrekt) életrajzot a szerzőkről, nem ismeri, vagy ha igen, figyelmen kívül hagyja azokat a szempontokat, amelyekkel egy-egy irodalmi forráshoz (legyen ez levél, fotó, vagy életrajz) szakmailag korrekten közelíteni lehet. Nyáry Krisztián közíró, aki bulvárcikkekké, ilyesformán szerethető történetekké koholja az általa felhasznált, sokszor részleges, pontatlan információkat. De ettől még a műve, amely szintén nem irodalomtörténet, de még csak nem is „adalék”, nem lesz rossz, a jelenség pedig nem lesz „ártalmas”.
De hogyan lesz Nyáryból Viagra? Egyfelől a bölcsészettudományok, így az irodalommal foglalkozó szaktudományok is a mai Magyarországon legitimációs kényszerhelyzetben vannak. Az utóbbi időben, éppen a Kölcsey-botrány kapcsán újra fontossá vált szakmai médiumokon kívül is (hvg.hu, Magyar Naracs, Blikk), hogy egy-egy irodalmi jelenségről az intézményeket fenntartó széles társadalmi nyilvánosság előtt érveljenek az irodalom tudósai, legyenek akár akkora tekintélyek, mint Margócsy István, vagy doktoranduszok, mint Szendi Nóra. Ha nincs ez a jogosan közfelháborodást kiváltó csúsztatás (amely amúgy Nyáry könyvét is eladta), akkor nem lett volna több tíz- vagy százezer magyar ember kíváncsi arra, mégis mi a jó fenét csinálnak ezek az irodalmárok azokban a furcsa, hosszú nevű intézményekben. Így viszont elmondhatjuk: nagyon fontos szakmánk van.
Másfelől közhely, de minden olvasat kondicionált, a kondíciók pedig a médiumok működései során képződnek meg. Ott is profitálhatunk a Nyáry-jelenségből, ha mi is megtanuljuk használni ezeket a kódokat (vagy legalább nem bagatelizáljuk el), megtanuljuk elmondani, mit és miért gondolunk a szövegekről, megpróbáljuk azokkal a csatornákkal azonossá tenni saját elképzeléseinket, amelyekkel a széles olvasótábor is azonosulni tud. Nem szabad bántanunk ezeknek a könyveknek az olvasóit azért, mert úgy akarnak olvasni irodalomról, ahogy nekik jólesik.
Persze, csak akkor kell felismernünk és használnunk mindezt, ha a szakmánk és az intézményeink túl akarják élni a Facebook-kort. Ha nem, akkor megérdemeljük a felejtést. De akkor azt is viseljük el, ha holnap Kosztolányiról kiderül: az ufók hozták.
