A hónap írója – Darvasi László – Szív Ernő: A New York-i füzet (2)

Volt egyszer egy egyetlen zsidó Afganisztánban. És tényleg volt, így alakult, ez lett. Szív nyomban összekaparta, mit tudott az országról. Őszintén szólva, nem sokat. A vidékeken rettenetes hadurak törvénykeznek, és persze az olimpiai botrány, illetve a mákültetvények végtelen, fekete szőnyegei, a fehér port szállító ősöreg teherautók konvojai, a lerombolt Buddha szobor, a hegyek, a hegyek. Végeérhetetlen barlangok, titokzatos földalatti rendszerek, bennük harcosok ülnek égő szemmel, imákat mormolnak, és titokban nők nevét karcolják a barlang kőfalára, mint egykor az ősember. Ott bujkál valahol, a Tora-borában Oszama bin Laden is. Vagy már nem ott bujkál. Minden reggel megkapja a New York Timest, kiveszi a csészéből a teafiltert, és alaposan végigolvassa, hogy mit írtak róla, elmosolyodik.

Hogy Szív egyszer látott egy riportfilmet egy afgán síoktatóról, az elsőről, aki a tálibok rémuralma után újra tanítani kezdte az országban a lesiklást. Tényleg úgy lépett működésbe, mint egy virtigli síoktató, elhivatottan és öntudattal, a szakmába vetette hit kikezdhetetlen ethoszával, és tényleg dolgozhatott volna bárhol a világon, Kanada juharfái között, az osztrák Alpokban. Vagy Dubaiban.

Egy afgán síoktató az afgán havon! Megmutatta, hogy milyen finoman és könnyedén tud siklani, kanyarogni, ekézni.

A huszadik század elején például Bagdad legnagyobb diaszpórája a zsidó közösség volt, aztán ekkoriban már csak pár tucatnyian vannak, és mindjárt eljön az idő, hogy ott is csak egyetlen maradjon. Vagy ekkoriban, amikor Szív a szeszélyesen csapongó, hol nehéz függönyt játszó, hol meg táncoló konfettihulláshoz hasonlító afgán hóesést bámulja, vagyis a kétezres évezred elején a francia muszlim diákok nem mennek be a történelem órára, amikor a holokausztról van szó. Allah erről mit gondol?

Szóval egy utolsó zsidó imádkozik valahol Afganisztánban, egy olyan földön, és mindennap elmondja a Smát és a Some Eszrét. Különben mindenütt van egy utolsó zsidó egy utolsó magyar vagy egy utolsó cigány, egy utolsó utolsó. Például a a cseresznyeszemű, vörös hajú Emily Dickinson is biztosan utolsó volt, ott Amhorstban százötven éve, amikor szalagokkal kötözgette át a versei és a levelei paksamétáját, és elérhetetlen férfiakba volt szerelmes.

De az nem jó, valahogy nem kóser, gondolta Szív, ha úgy hisszük, hogy mi magunk vagyunk az utolsók. Biztosan az az utolsó zsidó se gondolja, hogy valóban ő az utolsó.

Mert egyfelől biztosan nem jó, ha úgy, olyan tudattal őrizzük az imaházat, a nyelv szentélyét, a kultúra kicsiny garzonlakását, vagy bármit, azt a néhány, a kifosztott kamrában hagyott kóser vagy fölszentelt befőttet és kenyérvéget, azt a darabka országot, ami háborúk és vészkorszakok után maradt. De hát nem úgy van, hogy minden ember a szakadék szélén áll, előtte meg a többi ember, az egész mindenség, az univerzum csürhéje, és ő hogy bármikor belehullhat a mélységbe, alázuhanhat, mint valami kicsiny kődarab, miközben neki kell tartania a vállával, a sovány, horpadt mellkasával ezt az elmondhatatlan egészet, a világ eddig volt valahány naplementéjét, sóhaját, ölelését, széndarabkáját és bérmunkáját.

Szív opponál, mint egy buta, megátalkodott kisdiák. Egyfelől tudja, hogy utolsó, és hogy ennél utolsóbb már nem is lehetne, de mindeközben kénytelen úgy nézni bárkire, hogy ő is, meg ő is, meg ő is utolsó. Akit védeni kell, meg arra bírni folyamatosan, hogy ki kell tartania, és tartson is ki, lélegezz nyugodtan, drágám, csak nyugalom, az utolsó vagy, az utolsó vagy.

Tudod, mi vagy te itt, Amerikában, Magyarországon vagy Afganisztánban?

Szó vagy. Egy utolsó szó. Aminek folyton ki kell mondania, suttognia vagy ki kell köhögnie maga magát, hogy a többi is elhangozhasson.

Szív sóhajtott, és bámulta az afgán síoktatót, aki lelkesen integetett odafentről. Hosszú idő után nem csak az első síoktató az országban, hanem így akkor az utolsó is. Mert több ilyen tag nem volt. Nem merték. Nem tudták, nem akarták ezt csinálni, más dolguk volt, mint hogy Afgániában síelést tanítsanak.

Az afgán síoktató a szeme elé húzta a síszemüveget, majd aláindult. Siklott, szépen csinálta. Elegánsan. A bukkanóknál ugratott is. Aztán a völgy aljában akkorát esett, hogy percekig szitált az afgán hó. És az afgán síoktató belenézett a kavargó hóba, és csodálkozva látta, hogy onnan fentről, a csúcsról valaki idegen, valaki ismeretlen őutána indult. Pedig nem is volt ott senki rajta kívül, amikor aláindult.