Esterházy Erdélyben

„A színház a legpolitikusabb műfaj” – fogalmazott Esterházy Péter Én vagyok a te című drámája kapcsán, amelyet bemutattak a Kolozsvári Állami Magyar Színházban. A Kossuth-díjas íróval Visky András beszélgetett színház és nyelv viszonyáról, a magyar közéletről és legújabb regényéről.

Esterházy Erdélyben

„A színház arra tanított meg, hogy mennyire más a státusa  a leírt és kimondott szónak. Hozzá vagyok szokva, hogy minden ott legyen a papíron, ami egy drámai szövegnél hiba, hiszen,  ha minden ott van, akkor nincsen rés, nem tudnak az emberek belenézni. Ez nem azt jelenti, hogy lazább kell legyen a szöveg, inkább azt, hogy nem szabad mindent lefedni” – fogalmazott  Esterházy Péter a Kolozsvári Állami Magyar Színház stúdiótermében  Én vagyok a te című drámája kapcsán, amelyet felolvasószínházként adtak elő a társulat művészei.

Esterházy a darabot a budapesti Nemzeti Színház Tízparancsolat-pályázatára írta, a mű az Ószövetség első parancsolatának –  Én vagyok az Örökkévaló, a te Istened, aki kivezettelek Egyiptom földjéről, a szolgaság házából. Ne legyenek néked más isteneid előttem – színházi értelmezése.  Más parancsolatot el sem lehetne képzelni az íróhoz,  mint egy  öndefiniciósat, történet nélkülit – vélte a rendező, Visky András.

A kolozsvári előadás sikere azt bizonyítja, hogy az Esterházy-nyelv hitelesen működik a színpadon, hiszen a színészek puszta felolvasószínházi eszközökkel meg tudták mozgatni a nézőt. A Királynőt Csutak Réka, az Urat – aki hólápátoló öregember – Orbán Attila, Amált, a szolgálót Györgyjakab Enikő, a Fiút pedig Buzási András alakítja. Az angyalok karában Imre Éva, Sigmond Rita, Marosán Csaba és Vatány Zsolt szerepel. A szerzői utasításokat Kántor Melinda építi be a darabba.

„Lehetséges-e Az ember tragédiáját revüként eljátszani? – mintha leginkább ez a kérdés izgatta volna Esterházy Pétert, amikor az Én vagyok a Te című darabját megírta – mondta Visky András a drámáról.  – A darab a nyelv  lehetőségeit vizsgálja, azt tudniillik, hogy vajon miként mutatkozhat meg emberi mivoltunk leglényege, az, ami közös mindannyiunkban, és ami mélységesen összefügg a testünkről való tudással. Hogyan tudnánk különbséget tenni a nyílt és őszinte beszéd meg a vulgáris és útszéli között? Vajon miként beszélhetnénk a saját történelmünkről úgy, hogy magunkat ne folyton áldozatnak, egy ellenünk szőtt összeesküvés mindenkori veszteseinek tekintsük? Esterházy Péter éles humorú darabján nem lehet nem nevetni és nem lehet nevetni, mindegyre önmagunkra kell gondolnunk, önmagunkon kell elgondolkoznunk, mialatt ezt a frenetikus nyelv-koncertet hallgatjuk. Esterházy partitúrája egyedi színházi kísérlet: egészen másként kell a szöveghez viszonyulnunk, mint ahogyan a történő színházban megszoktuk. Mi magunk az oratóriumhoz közelítettük, megérintve csak a zeneiként felfogott szövegben rejlő végtelen lehetőségeket.

A rendező elsőként arra volt kíváncsi, milyen összefüggésekre jött rá az író saját maga és a színház kapcsán. Esterházy kedélyesen mesélt arról, hogy azt gondolta, az írott szó sokkal erősebb a kimondottnál, de aztán rádöbbent: a színész jelenléte teljesen átalakít mindent. Molnár Ferenc üvöltözött, ha két centivel arrébb álltak, mint ahogy azt ő leírta a darabjaiban, ő ugyan nem üvöltözik, sokszor olyan, mint egy gyerek, aki mindennek örül. De nem is korrumpálható, megmondja, hogy mi nem tetszik a színpadi műben, mert olyasmit észlel néha, amit ő nem tett bele a drámába.

A meghívott első egész estét betöltő darabja,  a Búcsúszimfónia zenei formából indul ki, és nagyon következetesen alkamazza. Visky megkérdezte az írót: hogyan jutott a zene felől a színházba?  „ Képességeim a képességeim hiányából fakadnak, és ezt  a hiányt komolyan gondolom” – reagált erre az alkotó, aki a szöveget valóban úgy bontja ki, mint a zenét, és nem sokat törődik a pszichológiával. Színházi kalandozásai azért egyediek, mert más irodalmi munkájánál nem számíthat senki segítségére. Itt viszont igen, és ez hihetelenül jó érzés, amellyel vissza is él, például a technikai dolgokkal nem törődik, a rendezőre, a színészre, a díszletesre bízza, hogy megoldják.

Visszakerül-e a regényeibe az, amit a színház révén megtud a nyelvről? – firtatta a beszélgetés további része. Esterházy nem magáról a nyelvről, inkább a  szerkesztésről, a dialógusokról tanult újat, például a zárt jelenetről, amely nagyon használhat egy regénynek, felgyorsíthatja. Szerinte a színház, akár egy szerzői felolvasás, kevésbé szól a nyelvről. Ha egyéni esteken megdicsérik, hogy milyen jól olvasott föl, elgondolkodtatja, mert akkor a szöveg attól szólalt meg, hogy ő olvasta.  Szerinte „minden a papíron kell legyen”.

Az új dráma kolozsvári próbái rendhagyóak voltak, ugyanis mindent a hangzásból értelmeztek, a szöveget zenei anyagként kezelték. „Valamiféle nem tudás felől közelítettük meg a szöveget, nem beszéltünk a figurákról, viszonyokról, ahogy ezt szoktuk a színházban csinálni első nap, az olvasópróbán. Kottaként próbáltuk használni a szöveget” – mesélte Visky, majd megállapította:  az Én vagyok a te erősen politizáló darab.

A meghívott szerint a színház a legpolitikusabb műfaj. „Ezt a művet még bizonyíthatóan a Gyurcsány miniszterelnöksége alatt írtam, de nagyon érdekesen bemozdulnak szavak, mondatok, nyilván nem egészen véletlenül”. Az író úgy gondolja: a  mai Magyarországon nem aszerint sorolják ideológiai kategóriába az embereket, hogy ki mit gondol, hanem hogy hova tudják tolni. A konzervativizmus paródiáját észlelhetjük, a közélet pedig visszalépett az önsajnálat, a „nem mi tehetünk róla” hagyományához, ami a belpolitikai nyilatkozatokban és folyamatokban nagyon jól működik. Ha ma Ady publicisztikáját jelentetnék meg kicsit átstilizálva, nagyon aktuális lenne, ugyanígy vélekedik saját, a kilencvenes években írt tárcáiról is. Amúgy egyre ritkábban foglalkozik véleményanyagok publikálásával, mert nem látja értelemét. Valamit leírni csak azért, hogy le legyen írva – nem érdemes. Ebből nem újságcikket vagy glosszát, hanem nagyregényt kellene írni.

A magyar kultúra az elszigeteltség kultúrája lett – folytatta Esterházy. A kis nyelv nem azt jelenti, hogy kevesen beszélik, hanem nagyon hamar idegenbe botlunk, csak egy kicsit kell mennünk a vonattal, és már idegennel találkozunk, ez egy orosszal, franciával vagy amerikaival nem fordulhat elő. A világról, mint idegenségről érzékibb tapasztalatunk van, mint más kultúráknak, ez valamiféle tudás, hasonlatos ahhoz, amit Kertész mond a Holokauszt kulturájáról. Folyamatosan botlunk bele a saját provincialitásunkba, ami nem  nívótlanság, hanem valami félelem, amely miatt azt gondoljuk, hogy a legjobb, ha mindent bezárunk magunk mögött, a zsalukat lehúzzuk, mert ha magunk között vagyunk, jobban telik az idő.

Esterházy legutóbbi könyve Visky szerint formailag kötődik első regényéhez, viszont a korábbi művekhez képest megjelenik benne egy új hang.  A rendező először a lábjegyzetek nélkül olvasta – szerinte így teljesen más könyv az Egyszerű történet vessző száz oldal – kardozós változat.  A  szerző hangján megszólaló lábjegyzet más, intimebb viszonyt jelent az olvasóval. Esterházy elárulta: ő eleve feltételez egy létező  olvasót, vele közösen megy végig a könyvön. Ha fölolvas belőle, sokszor elengedi a lábjegyzeteket, főleg ha érzelemről van szó, hiszen színészileg sem egyszerű megoldani. Befejezésképp meghallgathattunk a  regényből egy ilyen részletet.

Az író legközelebb Székelyudvarhelyen, a G. Cafében, illetve Sepsiszentgyörgyön, a Bod Péter Megyei Könyvtárban találkozik olvasóival,  Mészáros Sándor és Murányi Sándor Olivér lesznek a beszélgetőpartnerei.

Varga Melinda