Leütés 34. – Tűz emészt el – Mányoki Endre regényszilánkjai (1)

1988. június 26-án déli tizenkét óra tíz perckor kiszaladt a Trabant az országútról, átbukott egy keskeny árkon, és az erdősáv előtti köves buckákban elakadt. A sofőr átzuhant a szélvédőn, melynek éles szilánkjai szétszabdalták a bőrét és a fölszín alatti izmait. A becsapódáskor a magát szabályosan rögzítő útitárs a kocsiszekrényben rekedt. A motorház részei egymásra torlódtak, a benzintank megrepedt, az üzemanyag szétáradó csöppjei a forró motorblokkon elpárologtak. Az autó fölrobbant.

Kizuhantam, repültem és gurultam. Csak arra nem emlékszem: a fájdalom, a robaj vagy a félelem volt-e előbb. Ahogy a szélvédő szétdurrant, ahogyan átzuhantam rajta, vagy az arcomba hasító kín. Azt tudom, hogy űr volt. Hideg és végtelen. Erre emlékszem, ezt álmodom örökké. Utána minden rendben van: megütöm magam, amikor földet érek, fáj rettenetesen, de ez már olyan, mintha kegyelmet kaptam volna. Gurulok és csúszok, ütközöm csonkokhoz, gallyakhoz, kövekhez, a testem szétesett darabokra, egyik foltja a bokorban fáj, a másik vérzik a levegőben. Az agyam térképet készít a helyzetemről, és egészen megnyugszom, amikor a bal kezemmel elhárítok egy újabb ütközést.

Jó volt feküdni és nyugodtan fájni. Jó volt heverni az összevérezett kövek között. De a legjobb az volt, hogy megadhattam magam.

Akkor robbant fel az autó. Pontosabban: amikor elöntött a fájdalom eufóriája, fölnéztem. És tudtam, hogy föl fog robbanni. Még nem történt semmi, s már láttam a szikrákat, hallottam a sistergést, a robajt, az előbb sárgán vakító, majd hirtelen kormosan kavargó lángokat.

Az volt az örökkévalóság. Amíg föltérdeltem és fölálltam, ameddig miden sértett sejtem összerándult a rajthoz. Amikor nekilódultam futni. Soha nem értem oda. Az a futás nem is volt út, csak indulás és meg nem érkezés. Talán, ha hamarabb ébredek föl a fájdalom öntelt öröméből, odaérhettem volna.

Fölrobbant a Trabantunk. Benne égett Kata, a feleségem. És a méhében az ikrek.

Hazafelé igyekeztünk Veszprémből, ahol a Trabantot vettük, olcsón, egy alkoholista újságírótól. Géza telekszomszédja volt a paloznaki dombon, összekötöttük hát a kellemest a hasznossal: bámultuk éjszakáig a mindenségbe nyúló panorámát, és ittuk Géza kesernyés fehér borát. „Mint a retsina”, mondta öntelten a barátom, „emlékszel?” Emlékeztem, persze, de nem találtam kifejezetten tapintatosnak; Görögországban még Judittal voltunk, négy Tarabant konvojban, egyik a miénk, a másik a kiugrott kémikusé, aki újságíróvá avanzsált és két év alatt lezüllött. Ezt megvenni jöttünk Katával, s ezért véltem otrombának a barátom megjegyzését.

Nem szóltam semmit. És Kata se mozdult a csalira. Nem kérdezett a retsina felől, talán fogalma sem volt róla, hogy görög bor. Vagy csak egyszerűen mással volt elfoglalva. Ült a fatuskón, és belekényeskedett az ölelésembe. Apró, szenvedélyes kortyokkal itta a paloznaki retsinát, mint aki tudja, hogy efféle örömben jó ideig már nem lehet része. Vagy azt, hogy értelme múlt már minden múltnak, Juditostul, Hellászostul, retsinástul. Csönd volt, s a mindenségbe táguló panoráma minden földi látványtól megszabadult. Géza elment aludni, mi ott maradtunk. Ittuk a kesernyés bort, és öleltük egymást. Kata karjai hátranyúltak, gyöngéden feszítették a tarkómat, de nem azért, hogy megcsókoljam, hanem csak olyan erősen, hogy a kezem erőlködés nélkül elérje a hasát. Én töltögettem a poharakat, fél kézzel, hogy még érezzem az ikrek táncát, és ő úgy ivott, hogy a másik tenyerét ne kelljen a nyakamról leválasztania. Mosolyogtam, de nem szóltam egy szót sem: úgy próbáltam a magam poharából inni, hogy fenékig sohasem sikerült – szürcsöltem veszettül, másként ráloccsant volna a bor a nyakára, s folyt volna le a melle zugába. Féltem földúlni az idillt? Hogy fölnéz rám azzal a pajzán ránccal a szeme fölött, „na, mi van, pajtás?” Aggódtam, hogy a gesztus követelőzőnek mutat, s összeomlik a mindenség; egyetlen pontra szűkül – arra, hogy kívánom Katát, mindennél jobban, még ennél a csodánál is, ami belőlünk magasodik fölénk…

Csak a csillagok voltak, meg az éjszaka néma zajai. Utoljára.          

Érd és Diósd között utolértünk egy Zsigulit. Lassan haladt, de mi sem rohantunk. Besoroltunk mögé; egy trabantos tudja, hol a helye az országúton.

De nagyon lassan haladt. Túl lassan, s értelmetlenül. Indexeltem, és elindultam előzni. Nem hagyta. De csak annyi gázt adott, hogy mellettünk maradjon. Ő a sávjában, szabályosan, én pedig a szemköztiben. Egyenes szakasz volt, gyorsítottam. Ő is. Fékeztem, és ismét beálltam mögé. „Paraszt”, mondtam megvetően, „nehogy elengedj, bébibunkó!” De akkorra már szinte megállt a Zsiguli. Fölturbóztam üresben a kocsit, és hirtelen ráengedtem a tárcsákat a kuplungra. Meglódult a Trabant, Kata hátra is rándult, „ez fájt”, mondta, és a hasához kapott. „Vigyázz!”, mondtam, és kilőttem a Zsiga mellé. Meghúztam hármasban, és előztem is szépen. De mellénk ért újra. És nem vette vissza a pozícióját. Nem akart megelőzni, csak haladt velem párhuzamosan. Átvicsorogtam, „szemétláda”, de nem nézett rám. Felénk sem. Szenvtelenül bámult előre.

Megadtam magam. Kata miatt is, aki egyre görcsösebben kapaszkodott a biztonsági övbe. „Hülyék”, mondta, „hagyd őket lógni!” És nem tudta, melyik kezével kapaszkodjon, és melyik simogassa az ikreket. „Egy óra múlva úgyis otthon leszünk.”

Előrefutottak, lehúzódtak az útpadkára, és megálltak. „Látod”, mondta Kata, „beleuntak.” Föllélegeztem. Gyorsultam egy kicsit, s elhúztam a Zsiguli mellett. Még a kezem is fölemeltem, ahogy illik: „köszi”. De alighogy a hátam mögé kerültek, meglódult a kék autó, és másodpercek alatt ismét megelőzött. És újra lassított. És lassított. És olyan lassan ment, hogy a motort már üresben kellett járatni, le ne fulladjon. „Ezek szórakoznak velünk”, mondtam Katának, és remegtem a dühtől. „Félek”, mondta ő, és már nem szorongatta a biztonsági övet. Csak a hasát gyúrta mind a két kezével. „Ne előzz!”, mondta riadtan, „inkább maradjunk itt.”

Le is álltam az útpadkára. „Mit akarnak?”, kérdezte Kata a nyakam alól, ahová bebéleltem. Nem tudtam, mit akarnak. Csak azt láttam, hogy ők is leálltak a padkára, messze tőlünk. Vártak. „Nem mehetnénk másfelé?”, kérdezte Kata. „Még nem”, mondtam. „Várunk.”

De nem vártam sokáig. „Megtudom, mire készülnek”, mondtam, és lassan visszagördültem az országútra. Kata két kézzel kapaszkodott az övbe, de úgy tett, mintha nem volna semmi baj. Kis gázzal haladtunk, szinte csöndesen. Kora délután semmi forgalom nem volt a régi hetesen Érd és Diósd  között.

Indexeltem, és beálltam a Zsiguli mögé. Akkurátusan kivettem a kulcsot az indítóból, fölnyitottam a sofőrülés ajtaját, megtaszítottam kicsit, hogy a bal lábamat lazán kilendíthessem a földre, jobb kezemmel erősen megmarkoltam a kormányt, hogy elegendő erőt nyerjek a testem kibillentéséhez. Visszanéztem Katára. Sápadt volt, de mosolygott, mintha visszavárna.

Ekkor a Zsiga padlógázzal kipördült az útra, és elsöpört Pest felé. Félig már a talajon, félig az autóban – bámultam utána, értetlenül. „Elhúztak a faszra”, mondtam magamnak, és már ültem volna vissza a volánhoz, amikor a tekintetem megakadt a távolodó kocsi hátsó szélvédőjén. Három pofa bámult rám vissza. Két pasi oldalt, és egy csaj középen. A nő mintha fölkönyökölt volna a kalaptartóra, két kezére ejtve az állát. A másik kettő a válla fölött nézett. És bár egyre zsugorodott a kép, határozottan tudtam, hogy nevetnek.

Visszaültem a vackomba. Kicsit majdnem remegett mindenem. Mintha nagyon elfáradtam volna, olyan volt. A kormányt hamar megtaláltam, és fogtam is erősen. „Ha odamegyek, és ezek öten…” – mondtam, „megvernek”, folytatta Kata, „végtére is öten vannak…” „Aztán meg én következem, ugye?” – tudta, hogy igazán ettől rettegtem már a rettegés előtt. „Menjünk haza!” Kata meglengette az orrom előtt a slusszkulcsot, „e nélkül bajosan”. Aztán bebábozódott a mellemen.

„Meghívsz egy fagyira? Ide a diósdi cukiba, legalább olyan jó, mint az érdi, ahol bezzeg meg sem álltál, pedig halványan céloztam rá. Néha igazán jól elvagy magaddal, de fátylat rá... Tudod, ez egyazon család, a gyereké a diósdi cég, a szülőké meg az érdi, figyeld meg, még a házak is egyformák, konzervatív egy família, mondhatom…” Haladtam. Komótosan, akár a századelőn az úrvezetők. „Egyazon, oh!” – ez volt az áttörés. „Egyazon család! Minő finomság, asszonyom, már-már dekadencia!” Hagytam, hogy a tenyere rászoruljon a kormányt markoló kezemre…

A fagyit nem tölcsérbe kértük, hanem kehelybe. A kehelyben az a jó, hogy a fagylalton kívül van benne más is: csoki- vagy gyümölcsöntet, reszelt citromhéj, tejszínhab és ráadásul vaníliás ostyarúd. „Látod, ez a különbség! Érden csak tejszínhab jár a kehelyhez. Ezek a fiatalok haladnak a korral”, mondta Kata, és úgy tett, mintha nagyon komolyan beszélne. Iszonyúan apró lapátkákkal evett. A lapos kanalakra rávakart egy kis fagylaltot, akkurát összeválogatva az ízekből, aztán elindult vadászni: gyümölcsdarabkákat, citromszálkát, tejszínpúpocskát épített a kanálra, és nyalogatta a zsákmányt. Én már túl voltam mindenen. „Elolvad, mielőtt végeznél vele”, mondtam, a mohóságomat akarván palástolni. Voltaképpen szerettem volna már otthon lenni. Talán azért, hogy kárpótoljam magam a paloznaki éjszaka elmaradt gyönyöréért. Vagy, mert túl akartam lenni az elmúlt lidércnyomáson.

„Tudod, mi a jó a kehelyben? Nemcsak a reszelék meg az öntet, a fenéket!” Kata húzta az időt. „Hanem az, hogy sokáig lehet enni…” És nézett, figyelmesen, gyöngéden, mintha többet értene mindenből, mint amire szerinte képesnek tartom. Elszégyelltem magam, de úgy tettem, mintha csak a mohóságom okán… „Mellesleg, semmit se tudsz az élvezetről”, folytatta kíméletlenül. „Persze, hogy összeolvad. Látod, már el is kezdtek a színek vándorolni. Előbb kis csíkok, aztán foltok, és lám: már csak maszat az egész.” Kavargatta a fagyit az ostyarúddal. Az elmállott végét szopogatta, aztán visszatette újra a levesbe. Kavart, de oda se nézett. Engem figyelt folyvást, és játszott a szeme. Komolykodva, pajzánul, az asztal lapja felől, alulról. „Ááá”, mondta anyásan, és a fölázott, csöpögő ostyát fölemelte a számhoz. Engedelmesen kinyújtottam a nyelvem, és egy gyors morgással bekaptam a rudacskát egészen. Elrántotta az ujját, „vadállat”, mondta, de mintha inkább tetszene neki. „Ugye, hogy semmit sem tudsz az élvezetről…”

Szép volt a diósdi délután. Kata gátlástalanul átrendezte a teraszt, eltolta az asztalt és odahúzott még két széket. Hanyatt feküdt, egyenest az ölembe, lábait kinyújtóztatta a zsákmányon. Karjai a tarkómat keresték, és megpihentek. Csak annyira szorított, hogy elérjem, kényelmesen, a hasában táncoló ikreket. „Köszönöm, nem kérek bort”, mondta, „azt tegnap ittam utoljára. Egy ideig, persze.” Lehet, hogy aludt egy kicsit. De lehet, hogy csak élt még.

Beültünk a Trabantba, kioldottam a kuplungot, elindultunk. Én, akár egy kész férfi, ő, mint egy igazi asszony. Két egyazon világ, összezárva, szabadon. Átgördültem az elágazáson, gurultunk Pest felé.

Ott volt a kék autó. Lomhán hevert az útszélen, akár egy döglött cápa. Kopottan, magatehetetlenül. Alig száz méterrel az elágazás után. Alig százra a nagy kanyar előtt. Mikor is vettem észre? Amikor még elfordulhattam volna Tétény felé? Vagy csak amikor már túl voltam a kereszteződésen? Azt hiszem, előbb. Így emlékszem. Minden álmomban pontosan így látom: észreveszem a dögöt, és ha fékeznék, még fordulhatnék jobbra. Tétény felé hosszabb az út, de nélkülük. Mégsem taposok a fékre, még csak nem is próbálkozom. Mert nem látok a Zsiguliban senkit. Mert üres. Elhiszem, hogy üres. Így akarom.

Miféle diadal az, ha megelőzöl egy üres autót? Mennyei! Szinte dalolt a motor, midőn elégtételt vettem a szégyenünkön.

Abban a pillanatban föltámadtak. Kibújtak a takarásból, integettek és grimaszoltak. Olyanok voltak, mint a mímesek valami vásári komédiában. Hányták-vetették magukat a hátsó ülésen, és az oldalablakon át mutogattak ránk és magukra. A legszélső arca egészen rátapadt az ablakra, szája-orra szétnyomódott az üvegen, akár az algazabáló hal ajka az akvárium falán – nyers rés, ótvaros kurva szája, belátni egész a végbeléig. Akkor már nem láttam mást, csak ezt. Semmi mást. Katát sem, a sofőrt sem. Csak ezt a kloákát, a maszatos nyálat, a kéjben rángó szívó izmokat. A többi elmosódott. Az idő is. Annyira csönd volt, hogy megváltásként szaggatta szét a dobhártyámat a röhögés.

Leütés 35. - Tűz emészt el - Szilánkok egy megírhatatlan regényből (2.)