Ugrás a tartalomra

 

Bethlen Gábor 400 – “Avagy ne született, avagy örökké élt volna!” – a fejedelem arcképei

 
AVAGY NE SZÜLETETT, AVAGY ÖRÖKKÉ ÉLT VOLNA
MAGYAR ÍRÁSTUDÓK ARCKÉPEI BETHLEN GÁBORRÓL –
fejedelemmé választásának 400. évfordulóján
 
 
„Ó vajha, avagy ne született, avagy örökké élt volna!" Bethlen Gábor halálát követően így emlékezett a fejedelemről önéletírásában Kemény János. Évszázadok óta kutatjuk, vajon ki- s miféle lehetett az a nagyméltóságú ember, akiről így vélekedett egy – később maga is erdélyi fejedelemmé lett – kortársa. A 16–17. században létezett „másik magyar haza”, az Erdélyi Fejedelemség uralkodója volt, aki az Oszmán Birodalom és a Habsburgok Német–római Császársága közötti összeütközések határterületén fekvő országát úgy irányította, hogy a kései utókor egyenesen aranykornak nevezte uralkodásának tizenhét esztendejét. Kiváltképpen szem előtt tartotta Erdély felvirágoztatását, békés gazdagodását. Egy alkalommal így fogalmazott: „Soha senki azt nem hiheti, mennyi gonddal, búsulással, éjszakai-nappali sok nyughatatlansággal főtöréssel viszem én naponként véghez az országra való gondviselést, hanem csak az, aki szemeivel látja.”
 
A Magyar Nemzeti Múzeum kiállításának katalógusából, 2013
 
 
KEMÉNY JÁNOS
ÖNÉLETÍRÁSA
(részlet)
 
Ezekután az fejedelemségben megerősödvén Bethlen Gábor, foglalatoskodék többek között ez nevezetes dolgokban, az mennyire az hadakozások is engedték, úgymint: deákoknak az felsőbb academiákban küldésében, tanéttatásokban, Magyarországból kész tanult, tudós prédikátoroknak béhozatásokban, kik között nevezetesek valának: Milotai István, Keserűi János püspök-emberek; az imperiumból híres professoroknak hozatásokban, nevezet szerént: Alstedius, Piscator, Bisterfeldius, igen nevezetes tudós emberek, kik oda fel is ritkák s kedvesek valának; már szegények mind elhalának. Állatá helyben az fejérvári collegiumot ahhoz és több sok helyekhez rendelt beneficiumokkal, kikből élnek máig is az egyházi szolgák. Cselekedék sok építéseket, többek között nevezeteseket: az fejérvári öreg templumnak és toronynak is renovatióját, csonka toronynak építését, sok szép öreg harangok öntetését, fejérvári bástyákat és fejedelmi házakat, váradi öreg bástyát és belső várat, Fogarasnak három bástyáit és belső egyéb fejedelmi házait; ezeken kívül mennyi kastélyokat, udvarházakat építe. Állatá helyben az hazának törvényes dolgait is, az mint megmutatják az articulusok, kiváltképpen az 1619. esztendőbéliek; mindazáltal amaz irtózásra való jus ligatumnak dolgát nem hozhatá helyben, mely innen vött eredetet, hogy midőn Báthori Zsigmond az oda fel említett jámbor urakat megölette volna, és azoknak jószágokat elosztogatta volna az maga kedvelt emberinek és azon veszedelmes tanácsadóknak, azonoknak inventiójokból, hogy az ártatlan uraknak maradéki is ne kereshessék, az országgal végezteték, hogy jus ligatumban lennének azoknak keresetek, melyet azután Rákóczi Zsigmond felszabadított vala istenesen; de mivel nagy emberek voltanak azoknak possessori, igen megháborodván valami intestinum periculumnak félelme miatt, esmét megkötötték; és így ezen okból Bethlen Gábor is azt nem bolygatta meg. Szerzé azért egyben az fiscalis várakat s jószágokat, mert azokat Báthori Zsigmond és Gábor annyéra dilapidálták volt, hogy, ha élt volna Báthori Gábor, nemsokára, hanemha az bátyja Zsigmond példája szerént, esmét az urakat ölette s fosztatta volna meg, különben fejedelmi módon el nem élhetett volna; mely fiscale bonumoknak recuperatiójában az ország bizonyos módokat praescribált volt is. De mégis mivel nem mindeneknek eshetett kedvek szerént, ahhoz képest Bethlen Gábornak aziránt való cselekedetit is sokan kárhoztatják: nem is voltak vétek nékül némely ő dolgai is, de annak mégis valami palástja láttatott lenni, úgymint az szükség; mert több az végeken kívül nem maradott volt meg Fejérvárnál, Szamosújvárnál, Fogarasnál, azokhoz kihez két, s kihez három faluk ökrökkel vonyatták fel az kapukat, praesidium az várakban nem lévén; de azután igen exorbitálának az fejedelmek, és törvényes színek alatt sok törvénytelenségeket is hozának bé az szegény hazában. Isten bocsássa nékiek, és afféléket tanácslóknak s hízelkedőknek.
 
1657-58
 
 
 
ACSÁDY IGNÁC
BETHLEN GÁBOR UDVARA
részletek
 
Gyakorta való buzgó könyörgést kíván az Isten –, ez az ének, melyet egykor Bethlen Gábor szerzett, ájtatos hívek ajakáról még most is hangozik a reformata egyház templomaiban. De azt, a ki szerzé, ki költői ihletét kifejezte benne, nem arra rendelte végzete, hogy irodalmi téren arassa a borostyánt. Az eszmények, melyek az ő lelkében fogamzottak, nagy katonai és politikai tettekben nyertek valósulást; az ő teremtő képessége, alkotó ereje egy országot virágoztatott fel, egy nemzetet emelt az anyagi és szellemi jólét magaslatára. Szerepe nem a képzelet verőfényes világában játszódott le; mint katona negyvenkét csatában vett részt s összemérte kardját Európa akkori leghíresebb hadvezéreivel a nélkül, hogy egyetlen egyszer legyőzetett volna. Mint diplomata, a nemzetközi politika legravaszabb vezetőivel állt szemben, de egyikök sem bírt rajta kifogni. Sőt egy tekintetben túltett mindnyájokon. A leghatalmasabb uralkodók vagy miniszterek kezében sem folytak annyira össze a keleti s nyugati politika szövevényes szálai, mint az övében s összeköttetései Konstantinápolytól Londonig, Velenczétől Stockholmig, Moszkváig és a krimi félszigetig terjedtek.
 
De a vitézi tudományok, a diplomatiai művészetek jeles mestere mint fejedelem és uralkodó is a legelsők sorában állt. Országa boldogítására irányúlt minden törekvése s e tekintetben már kortársai Hunyadi Mátyás mellé helyezték. Tehetségeinek sokoldalúságával nagyban hasonlított világhírű kortársához, Gusztáv Adolf svéd királyhoz, kivel pályája végén közvetlen érintkezésbe lépett. Csakhogy Erdély, minőnek trónra léptekor Bethlen Gábor találta, épen nem hasonlított Gusztáv Adolf viruló Svédországához. Erdélyt a török hatalom akkor már három emberöltő óta leszorította a természetes fejlődés útjáról, ama két évtizedben pedig, mely Bethlen uralkodását megelőzte, a legfájdalmasabb külső és belső válságok sújtották. Két fejedelmét – Báthory Andrást és Gábort – orgyilkosok ölték meg, két fejedelme – Báthory Zsigmond és Rákóczy Zsigmond – önkényt leköszönt, vagyis inkább meghátrált a feltornyosodó veszedelmek elől s Básta György és Mihály vajda pusztításai végtelen inségbe döntötték a népet. Engedetlenség és zendülés, nyomor és corruptió mutatkoztak lépten-nyomon, a fejedelmi tekintély elhalaványult, az állami intézmények szabályos működése megszűnt. A közviszonyok e zűrzavarában lépett a trónra Bethlen Gábor s megválasztása olyan külügyi nehézségeket idézett föl, melyek az ország akkori állapota mellett majdnem legyőzhetetleneknek látszottak. De Bethlen diadalmaskodott rajtok. Nem tehette volna, ha kormányzói tehetségei még tündöklőbbek nem lettek volna katonai és diplomatiai képességeinél, ha ugyanazon pillanatban, midőn a külső veszélyek elhárításához fogott, tudatosan, átgondolt terv szerint meg nem kezdi országa belső bajainak orvoslását.
 
Bethlen Gábor geniusa e téren működött a legáldásosabban s a belső reform-tevékenységnek ő maga maradt központja, vezérlő szelleme, teremtő lelke mindvégig. Az ő nevéhez fűződik az a nagyszerű és sokoldalú haladás, a nemzet anyagi és szellemi erejének ama szerencsés kifejtése, mely Erdélyben a XVII. század második és harmadik tizedében végbement. Előtte még a középkor ködös felhője nehezedik az országra, de a mint Bethlen Gábor trónra űl, geniusának napja csakhamar friss verőfényt, áldott termékenyítő meleget hoz népére; egyszerre sürgés-forgás támad mindenütt, a polgárosító munka összes ágaiban; az anarchiát rend és nyugalom, a szellemi tespedést élénken lüktető művelődési élet, a nyomort és inséget anyagi gyarapodás és jólét váltja föl, az ország egész külső képe megváltozik, Erdély a magyarság vezérlő eleme lesz s belép az új korba, a művelt államok sorába.
 
Mindezt alig tizenhat év alatt csak olyan uralkodó érhette el, kit a természet ritka gazdag értelmi és erkölcsi képességekkel ruházott fel, ki azokat a műveltség segélyeszközeivel folyton fejlesztette és tökéletesbítette s azután kizárólag országa javának, népe boldogításának szentelte. Ritka eset a történelemben, hogy a katona, ki az államot külső támadások ellen biztonságba helyezi, egyszersmind a béke műveinek istápolója, a polgárosodás legnemesebb irányának előharczosa legyen. Bethlen Gáborban meg volt e tulajdonság is s udvara, melyet maga körül szervezett, a legáldásosabb culturtörekvések középpontja lett. De mint a táborban, úgy az udvarban is messze kimagaslott környezetéből az ő nagy egyénisége. Ő volt minden reformtevékenység kezdeményezője és végrehajtója; az ő lelkében fogamzottak meg az eszmék, melyek Erdély dúlt közéletét rendezték s egészséges szervezettel látták el.
 
Legközelebb állt a fejedelemhez természetesen családja, melyhez igaz szeretettel vonzódott s melynek emelkedését, vagyoni gyarapodását, a mennyiben az állam érdeke engedte, egész hévvel mozdította elő. Szívén viselte a Bethlen-familia sorsát, mert oly időben, midőn az árulás minden felől és száz alakban leskelődik a trón körül, a fejedelemnek szüksége van hű, megbízható férfiakra, kiket első sorban saját vérei közt kell keresnie. De nepotismus nem kapott lábra udvarában; rokonait csak úgy és annyiban használta föl, a mint és mennyiben országa javára használhatta őket s az ifjabb nemzedéket már egyenesen arra nevelte, hogy hazájoknak minél több és üdvösebb szolgálatot tehessenek.
(...)
De udvarának legszebb ékessége a szellemi érdekek cultusa volt. Irodalom, művészet, közoktatás Bethlen Gábor trónusánál nem oly módon talált oltalmat, mint valami középkori kényúrnál, ki legyűrve a rendek hatalmát, a lantost, a hegedűst, a tudóst is befogadta udvarába. Bethlennél a tudománynyal való foglalkozás nemcsak a legmélyebben átérzett személyes szükséglet volt, hanem ő az első magyar uralkodó, a ki a szó modern értelmében culturpolitikát csinált, vagyis tudatosan és rendszeresen fáradozott a nemzeti közműveltség általános színvonalának emelésén, mert tudta, hogy az államok hatalma népök műveltségén, polgárosodásuk tökéletesbedésén nyugszik.
 
Maga Bethlen korának egyik legtanúltabb fejedelme volt, a ki a tollat ép oly szívesen és ügyesen forgatta, mint a kardot. Egész életén át olvasott és tanúlt. Még tizennyolcz éves sem volt, midőn a közélet színpadára lépett. De sem ifjúsága mozgalmas éveiben, sem később, az uralkodás sokféle gondjai, sőt a táborozás fáradalmai közepett sem feledkezett meg ismeretei fejlesztéséről. Huszonhatszor olvasta át a bibliát, a művelt emberiség e közös szent kincsét, melyet ama korban nem csupán a vallásos ihlet remek alkotásának, hanem a tudomány és ismeret valóságos encyclopaediájának tekintettek. De más könyvekben is szorgalmatosan buvárkodott; hű kísérői, szívesen látott szórakoztatói voltak még hadjáratain is. Külön kocsit készíttetett, melybe kedvencz könyveit rakatta, és melyet mindenhová magával vitt, hogy sohasem legyen olvasmány nélkül. E mellett állandó levelezésben állt külföldi tudósokkal; többet közűlök Erdélybe hívott s még meglett férfi korában, még hatalma delelőjén sem találta tekintélyébe ütközőnek, tanúlmányait nálok folytatni és kiegészíteni. (...)
 
Szelleme azután termékenyítőleg hatott egész népére, melynek közművelődését az előbbi hosszas háborúk mélyen megrontották. Az iskolák elpusztultak, a tanítók száma leapadt, sötétség és tudatlanság nagyon elharapózott az országban. Bethlen Gábor nyomban trónra lépte után törvényt hozatott az alsóbb népoktatásügy rendezésére és jobb karba helyezésére, sőt a mi még fontosabb, az iskolákat megnyitotta minden alattvalójának. Törvény útján mondotta ki, hogy a politikai jogokat nélkülöző jobbágyság gyermekei is látogathatnak iskolát s hogy a földesúr nem tilthatja el az ottan való tanulástól a parasztfiút. Ép oly hamar gondoskodott a kor színvonalán álló főiskoláról. Itt azonban már nagyobb akadályokkal kellett küzdenie, mert csak nagy nehezen találta meg otthon a megkívántató tanerőket. Két úton igyekezett a bajon segíteni. Egyrészt a tehetségesebb fiatal embereket saját költségén küldötte külföldi egyetemekre s voltak évek, midőn huszan tanúltak az ő segélyével híres idegen intézetekben. Másrészt előkelő külföldi tudósokat dús fizetéssel alkalmazott a főiskolán, melyet székhelyén alapított s udvartartásának egyik alkatelemévé tett. (...)
 
Néhány esztendei következetes és rendszeres polgárosító tevékenységével Bethlen a félig puszta Fejérvárat virágzó várossá tette. Udvara, mint az ott élő Opitz mondja, a nyugati polgárosodás szélső határpontja volt, melynek érdekességét még inkább emelte, hogy már a keleti napnak is esett reá néhány sugara. Mert ama politikai kapocs, mely Erdélyt Törökországhoz fűzte, az élénk kereskedelmi érintkezés, mely a két ország közt fennállt, az udvari és általában a társadalmi életre sem maradhatott hatás nélkül. A szokásokban, a viseletben, a behozott élvezeti és iparczikkek fogyasztásában észrevehetőleg nyilvánúltak a Kelet befolyásai s Bethlen Gábor palotájában, mint Opitz mondja, kelet és nyugat fénye, pompája, műkincsei egyesűltek.
 
De a fejedelem ragyogó lelkének sugarai nem csupán székvárosát világították meg, hanem elhatottak országa minden részébe s megtermékenyítették a szellemi életet, új lendületet adtak a művelődésnek, az anyagi és erkölcsi haladásnak mindenütt. Már kortársai hálásan említették, hogy uralkodása idején országszerte épültek várak, városok, kastélyok, udvarházak, melyek nemcsak több biztonságot, hanem több kényelmet nyújtottak, mint a régiek, melyek az új kornak megfelelően, választékosabb ízléssel, csinossággal rendeztettek be s így külsőleg is kifejezésre juttatták a korszellem változását, pallérozódását.
 
1890
 
 
GAÁL MÓZES
BETHLEN GÁBOR ÉS KORA
részlet
 
A fejedelmi udvar. Bethlen Gábor építkezései, alapítványai, tudomány-pártolása
 
Szólván a XVI. vagy XVII. század fejedelmi udvarairól Erdélyben, korántsem kell azt hinnünk, hogy fényes palotákról, kényelmes berendezésről van szó. Vannak Erdélyben ma is nemes udvarházak, melyek egy-egy falunak a végén, valamely dombnak a tetején állnak, s csekély különbséggel olyanok, mint a kétszáz-százötven évvel ezelőttiek. Elég nagy épületek, de alacsony bolthajtásos szobáik, melyek bizvást kamaráknak nevezhetők, sok kényelmet ma sem nyujtanak, az idétt tehát még kevésbbé nyujthattak.
 
A butorzat sem árult el kényesebb, kiműveltebb izlést; a fából faragott lóczákra tarka állatbőröket terítettek, itt-ott bársonyos dagadóra tömött heverők, szőnyegek voltak, az ezüstkészlettel megrakott nehézkes almárium (kredenz), a vaspántos ládák, asztalok és székek voltak a megszokott butorok. Legszebb és sajátos szinezetű volt a fegyverterem. Szarvasok agancsai a falon, különböző fajta hadi és vadászati szerszámok, ősök képei, melyeket megfogott már a füst.
 
És ez így természetes volt. A butorok olyan anyagból és úgy készültek, hogy bizvást szállhattak nemzedékről nemzedékre. A fiú sem járt messzebb nyugot felé, mint az apa, az igények az életmódban nem változtak meg, s a hadakozó élet nem is tette kivánatossá az otthonnak különös diszítését.
 
Ámde Bethlen Gábor sokfelé járt, mindenütt látott valami újat, volt benne ízlés, haladásra törekedett, udvaránál, midőn fejedelemmé lett, igen sok előkelő ember fordult meg, ő tehát nem maradhatott a régi mellett, neki már azért is, hogy tekintélyét emelje: külső fényre volt szüksége.
 
Már első felesége életében megkezdette az újításokat. Drága szőnyegek kerültek udvarába messze keletről; a velenczei kalmárok árúczikkei meghonosodtak nálunk, finom asztalkészletek, ötvösmunkák gyarapították a fejedelem kincses kamráját. Az erdélyi és felvidéki szász iparosok, a lengyelországi és orosz kereskedők mind gyakrabban látogattak el remekbe készült holmijaikkal, s a fejedelem nem volt fukar, midőn vásárolt.
 
Szűknek és igénytelennek bizonyult a fejedelmi lakás is úgy Kolozsvárott, mint Gyulafehérvárott. Ezért elhatározta, hogy fényes palotát építtet országa egyik városában, a mely székvárosnak a legalkalmasabb volt. A fejedelem Gyulafehérvárt választotta, nem mintha Erdély legjelentékenyebb városa lett volna, hanem azért, mert e város volt a legalkalmasabb. A vezérek és a Hunyadiak korából szép emlékek fűződtek hozzá. Az erdélyi rendek nagy készséggel szavazták meg a gyulafehérvári vár erődítményének a költségeit, maga Bethlen is hozzájárult, s az idegen földről hozatott pallérok nagy szakértelemmel láttak a vár és a fejedelmi palota építéséhez. Azonkívül gondoskodott a székváros egyéb építkezéseiről is. Reá beszélte, sőt közös akarattal hozott törvényben elrendelte, hogy a vármegyék, székek és városok építtessenek házakat Gyulafehérvárott, hova majdan követeik fognak beszállani, ha a székvárosba küldik őket.
 
A ki Fehérvárott házat akart építeni, az ingyen kapta a telket. A nagy idegenforgalom, a fejedelmi udvar sürgése-forgása a kereskedőket is odacsalták, s főleg mióta Bethlen Gábor egészséges viznek a városba való vezetéséről is gondoskodott: Gyulafehérvár télen-nyáron egyaránt kellemes tartózkodó hely volt az erdélyi urak számára.
 
Székvárosában és Kolozsvárott templomokat renováltatott, a gyulafehérvári régi tornyot «szép csúcsosan, pléhesen megépíttette» s órát tétetett beléje, harangokat öntetett, ezek közül az egyik száz mázsás volt, s gyönyörű hangját városszerte nagy örömmel hallgatták. Finom zenei érzéke volt a fejedelemnek, arról is gondoskodott, hogy jól begyakorlott énekkar legyen a templomban; sátoros ünnepeken zenével is kisérték az egyházi énekeket.
 
A fejedelmi palota a város nyugati részében épült, melléképületeivel és szépen gondozott kertjével nagy területet foglalt el. Külsőleg is meglepte a szemlélőt, belül pedig valósággal elragadta, mert a mi szépet abban a korban az asztalosok, kőfaragók, festők csak tudtak, azt mind megtalálhatta a szemlélő a fejedelmi palotában.
 
Műbecsű kárpitjai Velenczéből és Flandriából származtak, sok ezer tallérba kerültek. A termek falait bibliai tárgyú festmények (freskók) ékesítették.
 
Asztalkészlete, ivóedényei műremekek voltak. Kassai, nagyszebeni, bártfai és brassai ötvös- és ékszerész-mesterek készítették, ajándékba is sok holmit kapott, vagy vásárolt külföldről. Volt egy velenczei kristályüvegből készült kancsója, melyre bármely nyugati uralkodó büszke lehetett volna.
 
Ebben a korban a gyulafehérvári udvar messze földön híres volt pompájáról és szép ízléséről. A miképpen Mátyás Budavárát európai hírüvé tette, úgy Bethlen is Gyulafehérvárát Erdély legszebb városává varázsolta át.
 
Ezek föltétlenül nagy érdeméül tudhatók be a fejedelemnek, mert nemcsak büszkeségére váltak Erdélynek, hanem utánzásra is ösztönözték a többi városokat. A vidéki nemes maga előtt látta a szép és kivánatos példát, s egyik-másik követte. Nehezen ment ugyan a hagyományos, a megszokott egyszerűségtől az elszakadás, de hova-tovább szükségessé vált.
 
A kiművelt ízlésű fejedelem a birtokában levő várak kiépítését és csinosítását is kötelességének tartotta. A vajdahunyadi lovagvár, a dévai fejedelmi mulató kastély a vár tövében, a kolozsvári Bethlen-bástya mind az ő fejedelmi bőkezűségének a bizonyságai.
 
Legnagyobb érdeme mindazonáltal az a páratlan áldozatkészség, melylyel a tudomány terjesztésén és fejlesztésén fáradozott. Ő maga is egyike volt Európa legtanultabb embereinek. Ma karddal, holnap serény tollával hirdette kiválóságát; sokat olvasott és tömérdek levelet írt. Azt mondják, hogy életében huszonhatszor olvasta át elejétől végig a bibliát. Valóban ennek a fenséges könyvnek az olvasása üdvös és kivánatos divatja volt az egész kornak. A vallásosságon kívül mély bölcsesség is sugárzik ki abból. Bethlen a világi tudományokat is nagyon szerette, még hadjárataiban, a sokféle sanyarusággal járó táborozások alatt is elő-elővette könyveit és olvasgatott vagy a kiséretében levő tanult emberekkel tudományos kérdésekről beszélgetett. Szüksége volt mindig szellemi táplálékra. Azt sem szégyelte, hogy udvarába idegen országokból meghívott tudós férfiakhoz tanítványnak beálljon. Opitz Márton, kit Németország egyik jeles költőjének vall, a gyulafehérvári főiskola tanára, magát a fejedelmet is oktatta egynémely szép és hasznos tudományban.
 
Ilyen tudományszomjas uralkodó legbölcsebb elbirálója lehetett annak, hogy minő erős fundamentum minden országban a tudomány; látta, hogy Erdély iskolák dolgában a lehető legnyomorúságosabb helyzetben sínylődik. Az előbbi évek zűr-zavarai megapasztották az iskolák számát, a tanítók maguk is tudatlanok voltak, a szülők pedig ezer nyomorúságaik közepett kevés ügyet vetettek gyermekeik taníttatására. A tudatlanságnak szomorú sötétsége szállotta meg az elméket.
 
Ezen Bethlen Gábor úgy segített, hogy mindjárt trónra lépte után törvényt hozott a népoktatás érdekében. Kimondotta, hogy a községeknek gondoskodniok kell a gyermekek taníttatásáról, de még egy lépéssel tovább ment, megengedte az úgynevezett jobbágyoknak is, hogy gyermekeiket iskolába küldhessék és taníttassák. Fontos intézkedés volt ez, az első lépés azon a töretlen úton, mely csak kétszáz évvel utóbb jutott nálunk diadalra.
 
A népiskolák rendezése után a főiskolára fordított gondot. Ha ebben a korban a főiskoláról beszélünk, nem kell a mai egyetemre gondolnunk, mert ez az iskola a külföldi egyetemek mintájára csak a XVIII. században fejlődött ki. Akkor egyrétű és irányú volt a tudomány. Legtöbb művelője a theologiának vagyis egyházi tudománynak volt, a minthogy az egész kor vallásos érdekek harczát vallotta fő kötelességének, mindazonáltal ezen a főiskolán sok szép és hasznos tudománynak voltak szakavatott mesterei; nagyobbrészt külföldről hívták meg, de akadt magyar származású is, a ki Német- vagy Angolországban tanult egy-egy bőkezű főúr vagy a fejedelem jóvoltából és támogatása folytán.
 
Bethlen Gábor fejedelmi székhelyén, Gyulafehérvárott állított fel főiskolát, öt jeles külföldi tanerőt hívott meg, a kik nemcsak a főiskolának oszlopai, hanem a fejedelmi udvarnak is állandó vendégei, büszkeségei voltak. A már említett Opitz Mártonon kívül itt működtek: Kopisch Jakab, Alstedt, Bisterfeld és Piscator. Mindeniknek tisztességes házat, jó évi fizetést rendelt a fejedelem. A híres Keresztúri Pál volt az iskola feje avagy mai értelemben igazgatója. Ennek a gyulafehérvári főiskolának, mely méltón sorakozott a Pázmán által a katholikus főurak gyermekei számára alapított nagyszombati jezsuita-főiskolához, állandóan negyven bennlakó tanítványa, illetve növendéke volt. Természetesen ezek a tanulók ingyen élveztek mindent, a fejedelem alumnusai voltak; a főiskolának terjedelmes ingatlan birtokot, szőlőt, erdőt adományozott Bethlen Gábor, sőt arról is gondoskodott, hogy valóságos egyetemmé fejleszsze ki. Sok szép pénzt költött arra, hogy ebben az iskolában a tanulók számos tudományos segédeszközt találjanak, rendelkezésükre bocsátotta a maga könyvtárát, s ugyancsak szívén viselte, hogy derék, tanult emberek kerüljenek ki belőle. Még végrendeletében sem feledkezett meg róla, s így reá szolgált minden tekintetben arra, hogy a később Gyulafehérvárról Nagy-Enyedre áthelyezett főiskolát a hálás utódok az ő nevéről nevezzék el.
 
A Bethlen főiskola ma is megvan. Régi nagy hírére nem méltatlan.
 
1901
 
 
 
MÓRICZ ZSIGMOND
BETHLEN GÁBOR
 
Tizenkét év óta foglalkozom Bethlen Gábor életével s történetével. Már nem emlékszem, hogyan kapcsolódott bele ennek a nagy fejedelemnek a problémája az életembe, de valószínű, hogy a levelei kötöttek hozzá.
 
Diákkoromból, Debrecenből, úgy hoztam magammal Bethlen alakját, ahogy református papjaink prédikálták őt iskolai ünnepélyeken: a kikristályosodott hazafiság, vallásosság, eszmei harcoknak absztrakt hőseképpen. Bálvány ember volt, aki úgy tünt fel, mint a bronzból öntött s megtüzesített bálványszobrok, amelyeket csak imádni lehet, megérinteni nem. Zsolozsmák hangoztak felé, s féltő áhitattal borultak le előtte a kálomista professzorok, papok s tudósok, de soha semmi közelebbit nem tudtak róla mondani. Lassan foszforeszkáló tüneménnyé lett, amely elvesztette emberi tartalmát.
 
Erre egyszer egy antikváriusnál egy kopott régi könyvet vettem, gyönge iskolai kötésben, kívülről megnyűtten, belölről olvasatlanul sárgultan: Sziládi Áron és Szilágyi Sándor Török-magyarkori Államokmánytárának első kötetét. Olvasni kezdtem. A könyv 1868-ban jelent meg s 1540-től 1626-ig 143 okirat, csaknem mind magyarnyelvű levél szövege van benne s a 89-ik irattól kezdve valamennyi Bethlen eredeti levele, vagy hozzá intézett diplomáciai irat.
 
Ezek a levelek, különösen a Bethlen saját levelei, egyszerre csodálatos élességgel világították meg az elmult kort, annyira, hogy szinte részesévé lettem a Bethlen életének, gondolkodásának, tetteinek.
 
Az ember szólalt meg bennük, az az ember, aki megszünt a katedra előadóinak a szemében. Okosan, higgadtan, de legtöbbször temperamentummal, szenvedéllyel, lázító hévvel, s oly közvetlenséggel, mint egy regényírónál: «csak az úristen tudná megmondani, - írja egy helyt, - mennyi munkával, veszekedéssel, fáradsággal, ilyen szörnyű porban, hőségben, híveinknek idegenkedésével, külső keresztyén országokbeliektől reánk vont gyalázatunkkal, hazánknak régi szokása s szabadsága ellen, magunk személyében szinte harmadországig kijöttünk a Nyeszter vize mellé.» «Akárki mit írjon s mit mondjon, az igazság ez!»
 
Az ember azonnal érzi a lélekző, kemény, cselekvő embert, aki tele van önérzettel, büszkeséggel, okossággal, ravaszsággal. Egész ember, mindenestől, aki az írásnak olyan művésze, hogy száz és száz oldalra menő leveleiben úgy sodorja az embert magával, ahogy akarja.
 
Ez az ember aztán egészen más volt, mint a monstruózus nagy szabadsághős, akiről századok mulva, a hagyományok alapján szólanak az írástudók!
 
«Ez ország Báthory Gábortól oly felháborodott zürzavar egyenetlen állapotában hagyatott énrám, hogy hamar és könnyen csendességre nem juthat.»
 
Egy mondattal ott van az olvasó a fejedelem személye mellett s bent a lelkében. A fejedelem gondjainak kellős közepében, aki mint gazda gondoskodik a maga kisded országáról. S nem fél harcolni a legnagyobb bűvölő eszköz, a szó hatalmával, se pogánnyal, se kereszténnyel, nálánál ezerszerte nagyobb hatalmú birodalom fejeivel. Aki nem fél igazságának tudatában legény lenni a talpán, aki megmondja a magáét a nagyvezérnek s a török szultánnak, magának; aki tud gúnyolódni. Aki sértő formában utasítja rendre a főnökeit: «Az nagyobb állapotbeli embert nagyobb szolgálatra, az kisebb állapotbelít pedig kisebb szolgálatra szokták rendelni» - írja a főbasának «tekintetes és nagyságos, nekem jóakaró vitéz úrbarátomnak...» s azt üzeni neki, hogy: «az mit az hatalmas császárunk tíz, tizenkét esztendőtől fogva ezekben az országokban az jó emlékezetű Bocskay István helyére állatott, két, három hónap alatt ne fordítanánk fel...» s megírja neki kereken és magyarán, hogy: «...amint annakelőtte sokszor fogadta Nagyságod; nem úgy mint az elmult esztendőkben, hogy inkább sok ellenünk való ártalmas tanácsok, szidalom, fenyegetés, rettentő ijesztgetések és sokféle nyomorúságos gyalázatos cselekedeteket láttak a mi követeink nagyságodtól...»
 
Viszi, ragadja az ember magával. Valaki, aki cselekszik s ura a szavának s tetteinek.
 
Megértjük a fejedelmet, aki Gyulafehérvárról rendelkezik Konstantinápoly hatalmával, szinte parancsokat ad, hogy:
 
«Erről a bemenetelről pedig hamarsággal kapucsik által kellene Szkender Pasának parancsolatot küldeni, de azt is megparancsolja őmagassága (üzeni a Nagyvezérnek) hogy ő elsőben tőlünk várjon!... hogy Szkender pasát rákényszerítse... hogy Ali pasa őnagysága Szkender pasát Temesvárra felküldje, arról is parancsoljon fővezérünk őnagysága vezér Ali pasának... Fővezérünk ő nagysága mindjárást erős parancsolatot írasson ide ki vezér Ali pasának, hogy az ő hatalmassága ideki való birodalmában levő hadait oly képen tartsa, hogy ha a némettel való békességünk végbe nem mehetne és mi reánk a német haddal akarna ütni, ne várjon a fényes portától új parancsolatot, hanem valamikor megtaláljuk, elegendő segítséget adjon minden ellenség ellen, vagy télbe vagy nyárba kívántatik...»
 
Ez az ember fejedelemségének harmadik évében már ott tart, hogy rendelkezik a török birodalom hadseregei felől.
 
Nem is kímél se ajándékot, se megvesztegetést, se adót, se hízelgést. Kész saját odaigért magyar várait magyar fegyveresekkel elfoglalni a török számára. «Hatalmasságod lábainak zsámolyáig megalázott arcával ajánlom engedelmes szolgálatomat hatalmasságodnak», - írja a szultánnak, - s elmondja, hogy milyen nehéz dolog volt neki saját várát, Lippát, elfoglalni a szultán számára s hogy Jenő várát ez alkalommal nem adhatja, mert «a benne levő kapitány, Petneházy István, igen vakmerő ember lévén, és abban sok vitézlő rend is lévén, nagy vérontás és sok költség nélkül azt az erős várat a keziből ki nem vehetnők, hanem hogy hatalmasságod előtt tett ígéretemben változás ne essék, azt cselekedtem, hogy egy Bajom nevű várost alkudtam meg 30.000 tallérban való engedelmességeért s hajlott is már annyira, hogy csak várakozzam szent Demeter napjáig, hadd takarhassa be kár nélkül takarmányait, akkor meglészen a dolog.»
 
Aki így végzi a dolgát felfelé, ugyanilyen keményen dolgozik lefelé, alattvalóival szemben. Következő levelében parancsolja a bihari főispánnak, hogy sereget állítson, részletesen meghagyva, hogy regestromot csináljon, abban legelőször magát iratván be, a váradi sereggel, azután együtt nevenként az urakat, úrasszonyokat szolgáikkal, azután a jószágos nemeseket, jobbágy szám szerint «és jószága vesztése alatt mindeneknek megparancsolja, hogy ha kívántatik induláskor mindenki meglegyen és ne valami bocskoros jobbágyokat ültessenek fel, hanem szolgálatra való embereket, azok szerszámosok és jó kopjások legyenek.»
 
A cselekvő akarat hat. S egyszerre benne vagyunk a fejedelmi, a kormányzó munka ezer ágabogú tevékenységében.
 
*
Ezt a hatalmas egyéniséget történetírónál még nem találtam meg illően beállítva s kifejtve.
 
Most azonban halálának háromszázéves fordulójára megjelent Bethlen Gáborról egy nagy tanulmány, Szekfü Gyula könyve, amely háromszáz oldalon mondja el Bethlen Gábor politikai életének történetét.
 
Komoly, becsületes, élvezetes tanulmány. Méltó a nagy fejedelemhez.
 
Történelmet írni rendkívül nehéz, mert a történelmi alakra rárakodik a mult töméntelen salakja s a vélemények kikristályosodott törmeléke.
 
Történelmet írni nagyon nehéz, mert emberek vagyunk, s a történetírónak fölötte kell állania az emberi együttérzésnek alakjaival szemben. Az a történetíró, aki álmodik és a jövőt akarja, a szebb jövőt, befolyásolni a történetírással, nem alkalmas arra, hogy a mult történeteivel foglalkozzék. S a konzervatív reakció emberei, akik a multon csüggenek s félisteneknek látják a régi nagyokat, szintén nem alkalmasak, s nem képesek a történelmi igazság meglátására.
 
Szekfü Gyula a legjobb történetíró típusba tartozik. Különös elfogulatlanság van benne és megdöbbentő tiszta látás, mihelyt történelmi levegőbe ér. Ott indul el a Bethlen Gábor megvizsgálásánál, ahol el kell indulni: az egyéniség fölismerésénél s megépítésénél. És Szekfü képes arra, hogy a kor jellemző szellemét felismerje. Együtt és tisztán látja a XVII. századot, egész Európa történelmében, amint az az előző századokból kifejlett s amint alapot épít a következő századoknak.Végtelenül fínoman határolja el a krot magát, a magyarság sorsát s helyzetét az európai síkokban. Tisztán érezzük könyvében a harmincéves háború lelkét. A protestantizmus fejlődésének ezt az átmeneti szakaszát, amikor a jelszavak még se ki nem kövültek, se igaz erőre nem kaptak. Az előző korszak lázas vallási forrongásán már túl van ez a korszak, a nemzeti gondolat kialakulásának zavaros harca folyik. Politikai célok dominálnak, amelyek csak felveszik egyelőre a vallási harc palástját, de ez alatt a palást alatt kard csörög.
 
Ki fognak bontakozni a nagy áramlatok, amelyek egyszerűbb plattformra viszik az emberek gondolkodását, de egyelőre még csak néhány nagy európai egyéniségnek a harcát jelentik. Bethlen Gábor valóban hőse a vallási tisztulás folyamatának, s hőse a nemzeti egység kiépítésének is. De ezt az egészet annak az egyéniségnek a szemszögéből kell megérteni, aki ilyen sorokat ír: «az Isten elveszesse ezt az országot, soha lábbal se fordítson ide, négyezer embernek fizettem hóról hóra.»
 
Szekfü kitűnően ismeri ezt az embert, sokrétű, szálú, erejű munkásságában. Könyve nagy lépéssel vitte előre ennek a harmonikus nagy egyéniségnek a megismerését. Teljes hódolattal vizsgálja rendkívüli politikai munkásságát, mely öntudatlanul s mégis tudatosan dolgozik hármas nagy célján. Megépíti romjaiból egy kis ország gazdasági s kulturális nivóját. Egyensúlyban tartja kelet és nyugat világát. S hatalmasan lobogtatja ki a magyar erőt, hódító s mégis egészséges útján.
 
Az Árpádok óta Bethlen Gábor az egyetlen magyar fejedelem, aki a magyar koncepciót érzi és cselekszi. Nagy Lajos egy idetelepedett világhatalmi tényező, Mátyás egy innen kiinduló világbirodalmi harc fajtának egészséges, jogos, becsületes kiterebélyesedésén dolgozik. Nemzeti hős. A magyar jellem s a magyar érték legfőbb reprezentánsa.
 
Örömmel tölt el, hogy jött egy történetírónk, aki szintén annak érzi s annak mutatja őt.
 
*
De a Bethlen Gábor lelkiéletének vannak mélységei, amikhez Szekfü nem nyúl hozzá.
 
Családi életét Szekfü nem kutatta fel s nem ismerte meg, s nem vette tárgyalásba. Pedig ott vannak életének legfontosabb titkai. Első feleségének még halála napját s idejét sem figyelte meg, pedig ez az asszony végzetes hatású volt Bethlen egész életére. Felesége halála után elveszti kemény és komoly vonalát ez az élet s kilendül a realitás biztos határaiból. Igazi erejét első feleségének látszólag kicsinyes, valójában rendkívül komoly hatása alatt fejtette ki. Második házassága, Brandenburgi Katalinnal, a szívéhez soha közel nem ért főúri nővel, szinte regényesre bontja ezt a hatalmas koncepciót, amelyet élete jelent. Szertelenség felé ível itt már az élete. Sikerei nem oly mélységesek, építkezése nem olyan biztos és áldott s ő maga szinte a fantazmagóirák játékába keveredik.
 
A történetírónak nincs joga idáig menni a kutatásokban, mert ki van szolgáltatva a saját illuzióinak. Mégis meg kell látni a roppant szakadékot, amely Bethlen életének ezt a harmadik korszakát elválasztja a másodiktól.
 
Első korszaka a fejedelemség előtti élete, második az első házasság ideje, harmadik, a második házasság szertelen lebegése.
 
Ennek a roppant embernek a lelki élete még százszorta bonyolultabb, mint a politikai cselekvése. Végtelen kielégítetlenségek, szörnyűséges zavarok, kétségbeejtő bizonytalanságok voltak ez alatt a kemény, szinte zordon harmónia alatt.
 
Ezernyi levele maradt fenn. Ahogy Szekfü megállapítja, életének minden napjából több órát levélírással töltött. Ez maga egy állandóan izzó, soha meg nem nyugvó lelkiéletre mutat. De hol vannak azok a dokumentumok, amelyek a levelek mögött multak el. Azok az adalékok, amelyek nem jutottak az írás kibeszéléséig.
 
Vulkánok működtek a lelke mélyén. Ezek a vulkánok nagy cselekedeteket hoztak létre: feltorlódó hegyeknek hullámzó képe visszamutat a mélyben működő izzó erőkre.
 
Ebben hasonlít Mátyás királyhoz, akiben szintén iszonyú lelki erők ismeretlen vulkáni harca folyt.
 
Bethlen több a nagy államférfinál, több az emberiség gigantikus jelenségénél: Bethlen rendkívüli ember, aki mint ember élte le ismeretlen és isteni harcát.
 
Nyugat, 1929/19
 
 
MAKKAI SÁNDOR
EGYEDÜL
Bethlen Gábor lelki arca
részletek
 
Bethlen Gábor lelki arcának élete történetében való megfigyelése arra az eredményre vezetett, hogy benne a nagy életerőnek az egész nemzet szolgálatába állítását lássuk és becsüljük meg. Annak a kivételes nagyságú, őserejű energiának, mely benne megnyilatkozott, etikai értékét az méri, hogy megtalálta az önérvényesülésnek hozzá egyedül méltó formáját: a nemzete jövendőjéért való teljes fenntartás nélküli odaadást.
 
Ebben a szolgálatban a mód egészen egyéni volt: fokozatos, egyre kiterjedőbb, s a végén teljes azonosulás a nemzettel, saját életének állammá való kiszélesítése által. Az árva, jelentéktelen és tudatlan gyermek, miközben magát az élet csúcsára küzdi fel, ráismer arra, hogy nemzetének egésze is árva, jelentéktelen és tudatlan a nemzetek nagy versenyében, s hogy ő, mint ennek a nemzetnek képviselője, kell hogy életének tanulságait a nagy egészre kiterjesztő munkával egész nemzete számára gyümölcsöztesse. Az árva, jelentéktelen és tudatlan gyermek életcélja önmagára nézve az önállóság, a jólét és a műveltség hatalmának megszerzése volt. De ugyanezt a célt kellett az árva, jelentéktelen és tudatlan nemzetre nézve is megvalósítania, s Bethlen Gábor mély meggyőződéssel látta egyéni sorsának és nemzete sorsának azonosságát, s azt a köteleztetést, hogy a maga életküzdelmét a nemzet életharcává kell kollektivizálnia és kiszélesítenie, s nemzetével együtt, teljes egységben kell az életcsúcsra való fölemelkedést kiküzdenie. Így lett Bethlen Gábor sorsa a magyar nemzeté, és a magyar nemzet sorsa Bethlen Gáboré.
 
Az ilyen öntudat természeténél, rendeltetésénél fogva sajátságosan politikai. Egyéni életét sem tudja soha a közügytől elválasztva szemlélni, viszont a közügyet sem képes másként nézni, mint saját ügyének. Egyéni életének vezetésében egy állam vezetésének alapelvei érvényesülnek, s viszont az állam életének vezetésében saját személyiségének természete lesz irányadó.
 
Általános az a felfogás, hogy Bethlen ízig-vérig, maradék nélkül politikus lélek, kinek a politika egész érdeklődését betöltötte, lekötötte, s annyira kielégítette, hogy más egyebet nem is igényelt. Az élet minden jelensége azonnal politikai vonatkozást nyert előtte, s azt a színt és jelentést vette magára, úgy hogy Bethlenre nézve az, ami nem válhatott politikaivá, nem is létezett. Kétségtelen, hogy Bethlen sajátosan, különösen politikai géniusz. Ezt mindenekfelett fantáziájának mivolta és jellege bizonyítja. Kora, a hiányos természetismeret és az egyéni lélek kicsibevevése miatt minden téren, de különösen a politika terén, a szertelen és korlátlan fantázia kora volt, melyben mindent megvalósíthatónak tartottak, anélkül, hogy az erőviszonyokat pontosan ismerték volna.
 
Egy olyan teremtőerőjű, alkotó léleknek, mint Bethlen, szükségképpen hatalmas fantáziája volt, s ha a kor általános fantázia túltengését is figyelembe vesszük, ennek a képességének szükségképpen rendkívüli fontosságot kell tulajdonítanunk.
 
De ez a politikai fantázia, mint Bethlen szellemének fő tényezője, minden ízében sajátos. Egyrészt nagyon különbözik korának általános politikai fantasztikumaitól, másrészt különbözik attól is, amit ma, szoros értelemben, politikainak nevezünk.
 
Saját korának politikai gondolkozásához hasonlítva, Bethlen fantáziáját az jellemzi, hogy egyben a legmerészebb és a legreálisabb.
 
Az a politikai terv, melyet Bethlen szőtt, s melynek lényege a magyarság európai döntőtényezővé tétele volt, magában véve olyan vakmerő és annyira fantasztikus, hogy csaknem teljesen álomnak, üres délibábnak mondható.
 
Csak akkor lepődünk meg, amikor látjuk, hogy ezt a megvalósíthatatlannak tetsző álomképet a nyugati és keleti erőviszonyoknak milyen precíz ismeretére építi fel, mennyire számon tudja tartani a legkülönbözőbb erőtényezőket s azoknak minden várható hatásait, és hogy milyen nagy jelentőségű tényleges lépéseket tud tenni a fantasztikus cél megvalósítása felé.
 
Másfelől pedig az a jellemző, hogy a legnagyobb terveknek ez a fáradhatatlan kovácsolója mennyire kész és képes megelégedni az elérhetővel, sokszor a minimális eredménnyel is.
 
Ez a bethleni politika igazi jellemzője: a legnagyobbra törni, a legmesszebbi és legmagasabb célt tűzni ki, s a legteljesebb erőfeszítést tenni meg, hogy a kisebb, közelebbi, de minden esetben valóságos eredményt el lehessen érni.
 
Talán érthetetlennek látszik sokak előtt az a sajátságos, gyors megnyugvás, az a készséges megalkuvás és legalább látszatra könnyű megelégedés, mellyel Bethlen - a helyzet mérlegelése rendjén - annyiszor feladta nagy igényeit, s elfogadta a sokkal kisebb, bár mindig tényleges és kézzelfogható eredményeket.
 
Az, aki saját életében megtapasztalta és kivívta a legnagyobbat, ami a kezdet kezdetén még álomnak is hihetetlen volt, lelkében nem kételkedett afelől, hogy nemzetére nézve is elérhető a legnagyobb, amire történetének tanulságai feljogosítják és buzdítják; de viszont ugyancsak ő, aki saját életében a legnagyobbat csak lépésről-lépésre haladó türelmes, kitartó, kemény szenvedésekkel és munkával tudta elérni, a nemzet életében is méltányolt minden lépésnyi eredményt, s azt erős kézzel megragadva, nem volt hajlandó egy távolabbi célért kedvezőtlen körülmények közt kockára vetni, anélkül azonban, hogy azt a távoli célt feladta volna, s megszűnt volna feléje új és új próbálkozásokat tenni.
 
Tevékenységének lendítőereje mindig a legtávolabbra kivetett cél volt s azt, amit tényleg elért, mindig belekapcsolta a legnagyobb eszmény sugarába, de viszont amit egyszer elért, azt nem tette kockára többet s igyekezett mindent kitermelni belőle, amit csak lehetett, megint abból a szempontból, hogy a távoli nagy cél elérésére nyerjen belőle újabb lendületet.
 
Kétségtelen, hogy erdélyi impériumának sajátosságát is ez a politikai fantázia eredményezte. Mert Bethlen erdélyi impériuma többet jelentett és produkált, mint amennyit saját egzisztenciájának öncélú fenntartása igényelt. Erőtartaléka és erőfölöslege volt. Ezt a fölfokozott - kicsiségéhez képest bámulatos - életét Erdély annak köszönhette, hogy a Fejedelem rajta túllevő, nagyobb és távolabbi célok bázisául tekintette és kezelte, viszont éppen ezek a távolabbi, lendítőerejű célok eredményezték Erdély tényleges életerejét, gazdag és viruló állapotát. És így ez a merész politikai fantázia reális eredményeket szült, melyeket többé nem ejtett el, és nem engedett megsemmisülni.
 
(...)
 
Bethlen életének egyik legmélyebb, egyénileg a legerősebb rugója a szellemi, a lelki ember magaslatára való vágyódás és törekvés volt.
 
Gyermekkorának elhagyatottságában a tudatlanság égette a legfájóbban, s később is az okozta neki a legnagyobb keserűséget, ha ellenfelei műveletlennek, barbárnak tekintették, vagy híresztelték.
 
Bár önnevelésére nagy erőfeszítéseket tett, voltaképpen soha se tudta kipótolni saját személyére nézve azokat az alapvető fogyatkozásokat, melyeket a gyermek- és ifjúkor legfogékonyabb s a tanulás szempontjából pótolhatatlan éveivel veszített el. A kor műveltségének alapvető tényezőjében, a latin nyelvben hosszú idők után is csak a szokásos, általános kifejezési formák ismeretéig és használatáig vitte, s bár még fejedelemsége legelfoglaltabb éveiben is naponta egy órát fordított a német nyelv elsajátítására, abban sem jutott teljesebb eredményre.
 
Gyermekkora óta hadban és az ország dolgaiban forgolódva, bármennyire is szeretett volna tanult, tudós ember lenni, s bármennyire is sokra, talán a legtöbbre tartotta a lélek és szellem műveltségét, kénytelen volt erről nagyrészben lemondani, s elhordozni a közügyek áldozatának szomorú magyar sorsát.
 
De viszont éppen ez a fájdalmasan érzett fogyatkozás fakasztotta ki lelki emberének egyik legnemesebb vonását, azt a szellemi önzetlenséget, amellyel másoknak akarta meggazdagítani az életét azokkal a lelki kincsekkel, amiket tőle az élet megtagadott. Ez a lelki és szellemi önzetlenség - egyike a legszebb és legdicsőségesebb emberi tulajdonságoknak - volt az indító rugója és vezérlő lelke annak a nagyszabású kultúrateremtő és szervező munkájának, amelynek hatásai túlélték egyéb tevékenységeinek eredményeit, s még ma is eleven erővel lüktetnek a magyar intelligencia életében. Ezért az önzetlenségeért mondhatjuk azt, hogy Bethlen Gábor kulturális tevékenysége igazi fejedelmi hódolat volt a Szellem trónja előtt.
 
Elsősorban azt szerette volna, hogy saját családjában nevelődjék művelt generáció, s utódai pótolják azokat a hiányokat, amelyek az ő életében maradtak. A műveltség áldásait - saját gyermekei kiskorukban elhalván - öccsének fiai, István és Péter számára akarta biztosítani. Ezért már serdülő korukban külföldre küldi őket világot látni, tanulni, művelődni. Útjuk, tapasztalataik iránt folytonosan érdeklődik, azokat irányítja, tanácsaival vezérli, s nem kímél semmi költséget, csakhogy európai műveltséget biztosíthasson nekik. De távolról sem állott meg a családi körben. Nagy gonddal válogatta ki a tehetséges magyar fiúkat, társadalmi különbség nélkül, s mint a maga alumnusait járatta őket a külföldi akadémiákra; a legkülönbeket, mint Bojthyt, Geleit, Keresztúrit, Csulait udvarában alkalmazta, s másokat is állandóan segített és támogatott külföldi tanulmányaikban, műveik kiadásában.
 
A kultúra, a műveltség terén is európai nívó lebegett a szeme előtt.
 
A magyar iskolákat, a kezdetleges itthoni pedagógiát és didaxist nem tartotta kielégítőnek. A tanítók elé azt a célt tűzte ki, hogy "ne magyar iskolákban való hitvány szokás szerint tanítsanak", hanem tanulják el és kövessék a külföldi legjobb mintákat. Ezek között nagyra becsülte a jezsuiták nevelési és tanítási rendszerét.
 
Legmerészebb ideája a magyar akadémia volt, amely a külföldi egyetemek nívóján művelje a magyar tudományt. Bár a magyar akadémia gondolatát Apáczainak szoktuk tulajdonítani, s bizonyos szempontból helyesen is, kétségtelen, hogy Bethlen Gábor végső célja sem az volt, hogy külföldi tudósok behozatalával állandóan, örökre idegen kultúrát és szellemet plántáljon el Erdélyben, hanem, hogy külföldi tudós professzorok átmeneti munkája nyomán magyarok növekedjenek, akik aztán magyar szellemben asszimilálják és fejlesszék tovább, európai nívón, a kultúrát. A külföldi tanárok (előbb Opitz, majd Piscator, Alstedius, Bisterfeld) megnyerésével és behozatalával elsősorban a főiskolai nívó s az európai szellem biztosítása volt a célja, s különben is még hiányzott a magyar tudós gárda, amelyiknek munkájára főiskolai nívón bízhatta volna a kultúra terjesztésének és fejlesztésének misszióját. De célja éppen az ilyen magyar tudósgárda megteremtése.
 
Az akadémia gondolata Erdélyben idegenszerű és érthetetlen volt. Az ország közéletének aktív tényezője, a főurak és a nemesség voltaképpen felesleges és szükségtelen luxust látott benne, s fejedelmi szeszélynek fogta föl annak sürgetését. De Bethlen rákényszerítette a főiskolát az országra, mert társadalomalkotó tervének tengelyét látta benne.
 
Ő maga fejedelmi módon gondoskodott életében is, halála utánra is az akadémia anyagi biztosításáról: öt falut, több birtokot, a tokaji szőlőket, az enyedi dézsmát, a debreceni 2000 forint taxát, 20.000 forint készpénzt, s az építkezések befejezésére 6000 forintot adott és hagyományozott neki.
 
(...)
 
A lélek és szellem nemességének fölismerése s méltánylása új társadalompolitika útját nyitotta meg: a származás és vagyon mellé a szellem arisztokráciáját állítva, hogy a nemzet vezetőrétege végre a természetes alapból, az igazi erő-tőkéből: a népből újulhasson és izmosodhassék föl. E "politikájának" köszönhető az, hogy Magyarországot és sok külföldi államot is megelőzve, Erdély a művelt emberek, papok, tanítók, állami tisztviselők és államférfiak egyre növekvő csapatát termelte ki a népből, s köztük országos kiválóságokat és a fejedelem akarata lett indítója annak a legújabb időkig tartó erdélyi intelligenciatermelésnek, mely nemcsak Erdélyt, de Magyarországot is az intelligens munkaerők seregével látta el. Ennek a nagy gondolatnak az akadémia alapítása mellett a legszebb megnyilatkozása az, hogy Bethlen egyháza szolgáit, a nép vezetőit utódaikkal együtt nemességre emelte. Eladdig ki volt mondva, hogy püspök nem lehet jobbágyfi, Bethlen minden lelkipásztort kiemelt a jobbágysorból, s ezzel a születés nemességét a lélek és szellem nemességével gazdagította meg, ami természetesen egyszerre más képet adott a nemesi osztálynak és egész nemzetfenntartó szerepének.
 
Bethlen Gábor alapjában véve maga is nevelői lélek volt. Olyan gazdag élettapasztalatok birtokában és olyan küldetésnek a tudatában, amilyennel ő rendelkezett, ez természetes is. Ha az elmélet terén nem is tehette, annál inkább igényelte ezt a lélek- és életformáló tevékenységet az élet iskolájában, amelynek kétségtelenül egyik legkitűnőbb tanulója és aztán leghivatásosabb professzora volt. Udvarát, fejedelmi házát és környezetét tette az élet iskolájává. És itt nagy gondot fordított arra, hogy éppen a főurak és a régi, nagy történelmi családok sarjai kapjanak - iskolai műveltségük megszerzése után - a politikai, diplomáciai, hadi és magasabb társadalmi életre való gyakorlati nevelést. A Fejedelemnek ezt az akadémiáját szintén méltányolnunk kell. Nem kevésbbé nemes és önzetlen, mert feltétlenül az ország és nemzet jövőjét tekintő vállalkozás ez, a nemzet jövőjét tekintő vállalkozás ez is. A maga részéről, aktíve éppen ezen a téren adhatta át életének gazdag kincseit az utána jövő nemzedéknek. Úgy gondolta, hogy mikor a szellemi élet birodalmát a nép fiai előtt megnyitotta, viszont nem szabad elhanyagolnia a legmagasabb társadalmi osztály, főként abban a korban természetes és kötelező missziójának segítését sem, mert éppen azáltal tehette ezt az osztályt is az ország és nemzet termékeny és hasznos tényezőjévé, ha a származás és vagyonadta kiváltságos helyzetéhez széleskörű, az egész közéletre fontos kötelességek teljesítését szabta. Ezért a tősgyökeres, régi nemes családok fiait udvarába hozatta, ott tisztes fizetéssel ellátva, udvari szolgálatban tartotta, politikai, diplomáciai, hadvezetési ismeretekre nevelte, s később azután ezeken a munkatereken alkalmazta is.
 
(...)
 
Amíg egészsége bírta, nem élt egészen mértékletes életet, és különösen szerette a csípős friss mustbort. Az óborról az volt a véleménye, hogy az kocsisoknak való, mivel akkoriban valószínűleg nem értettek jól a bor eltartásához. Az italt és a lakomát erősen bírta, s úgy látszik, hogy ilyenkor néha felengedett a lelke, és el is tudta bűvölni vendégeit. Egy januári éjszakán, Besztercebányán a császári követet, Meggaut annyira vitte, hogy az részegségében a magyar ügy lelkes barátja lett, s csak azon búsult, hogy "mit tehet otthon egymaga, annyi német között!" Bethlen józan maradt, csak az ablakokat nyittatta ki, és könnyebb ruhát vett magára. Mindazáltal távol állott azoktól, akiknek élete a részegeskedés és dorbézolás volt. Napjait reggeltől estig kemény testi és szellemi munkában töltötte, s ez maga is kizárta a mértéktelen életfolytatást. Nagy örömét találta a szép öltözködésben, a ruhák és fegyverek díszében. Ízlése kissé keleties volt: az élénk színeket és a feltűnő anyagokat kedvelte, úgyhogy a nyugati követek "törökösnek" találták megjelenését. Udvari ünnepélyeken, díszmenetekben, követek fogadásánál, esküvőjén s minden nyilvános alkalomkor nagy kedvét lelte a pompázatos rendezésben, a mozgalmasságban és a gazdagság mutogatásában. Egészséges lélek volt, aki sokszor nézett bátor farkasszemet a halállal, de teljes erejével ragaszkodott az élethez. A kínos halál elől - mondja - én magam is megfutnék, ha módom volna benne, még ha ezer nemes ember volna is kezesem. Előrehaladó betegségének gyötrelmei közt megadással szemléli koporsóját, és készül a halálra, de minden lehetőt és lehetetlent megkísérel - a babona módjait is -, hogy meggyógyulhasson.
 
Életörömre szomjas lelkének alapjában véve a nagy, komoly és maradandó értékeket kereső természete szükségképpen vágyott a legnagyobb és legfenségesebb örömre: a szeretetre.
 
De élete ezen a ponton tragikussá válik.
 
Nem mintha a nagyrabecsülés, tisztelet, hódolat és alattvalói szeretet érzelmei egyáltalában nem áradtak volna feléje. Ezek a hidegebb és távolibb sugarak elérték, és sokszor körülragyogták fejedelmi személyét.
 
De egész életében nélkülözte a legközvetlenebb és legszemélyibb értelemben a szeretet szívbeli melegének és fényének áldott napsütését.
 
(...)
 
Jelleme az egyedülvalóság önállóságára teremtetett, s egész életküzdelmében ezt az önállóságot fejlesztette ki magában. Egyéniségének méretei, jellemző vonásai, pályájának ívelése, gondolatvilágának messzi távlatokba emelkedő magassága egyaránt azt eredményezték, hogy közte és az őt környező embervilág között distancia fejlődött; mindvégig felette állott kortársainak.
 
(...)
 
Az egyedüliség magaslatán, a fejedelmi önállóság árvaságában lelkének egyetlen, mindig hatalmasabb belső erőforrása és támasztéka a mély, rendíthetetlen vallásosság volt. Hitének alapja a hányt-vetett életének küzdelmes fordulóiban megtapasztalt isteni kegyelem és gondviselés érzése. Életében isteni megbízást, küldetést látott, s lelke legmélyéig meg volt győződve afelől, hogy ő van kiválasztva Isten által nemzete megvédelmezőjéül és megtartójául. Hitbeli öntudatából következik, hogy valláspolitikáját a türelem jellemzi. Ahol a katolikusok többségben voltak, ott templomaikat visszaadta, két helyen kötelezve őket arra, hogy a templom nélkül maradó református kisebbségnek imaházat építsenek. A katolikusoknak püspöki vikáriust engedélyezett, hogy szekták áldozatául ne essenek. Az országba néha jezsuitákat is beengedett, Káldy György bibliafordítását segélyezte, kancellárul katolikust, sőt szombatost is (Péchy) alkalmazott, anabaptistákat telepített le, a zsidók vallásgyakorlatát engedte, s bár az unitáriusokat vallásos hitéből kifolyólag nem szenvedhette, mégsem háborgatta őket hitükben.
 
(...)
 
Egyedül élt az emberek között, mint nemzete is a világban. Az egyedüliség magárahagyatottságot jelent, de önerőből való életet is. Lelki arcán a magárahagyatottság tragikuma sötétlik, de ezt a sötétséget körülsugározza a leverhetetlen magyar életerő biztató fénye is. Tragikuma a magyar bűnt vádolja, diadalmas életereje a magyarság létjogát hirdeti. És ha egy nemzet igazán megszívleli azt a tanítást, amely bűneire figyelmezteti, méltóvá teszi magát arra is, hogy az életerő biztató fénye jövendőt világítson meg előtte.
 
1929
 
Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.