Amikor a már halott íróját sújtó, több évtizedes ideológiai szilencium után 1979-ben megjelent a bukaresti Kriterion kiadásában, meg sem vettem. Nem ismertem, nem érdekelt. Az irigyelt-csodált anyaország túlparti, dél-partiumi rádiós fülelőjeként és tévés kukkolójaként – odautazni alig lehetett, a nyomtatott betű odaátról hófehér, üldözött holló volt – idegennek éreztem minden transzszilván megnyilvánulást, a táncháztól Dsidáig (már amit megismerni engedtek belőle), s ezen a magyar szak négy kolozsvári éve sem változtatott, sőt. Jó pár éve aztán nem győzöm szórni a fejemre a hamut.

„Ó vajha, avagy ne született, avagy örökké élt volna!" Bethlen Gábor halálát követően így emlékezett a fejedelemről Kemény János. Bethlen magáról így fogalmazott: „Soha senki azt nem hiheti, mennyi gonddal, búsulással, éjszakai-nappali sok nyughatatlansággal főtöréssel viszem én naponként véghez az országra való gondviselést, hanem csak az, aki szemeivel látja.”