Szolzsenyicin magyar szemmel

Három író – Kemény Lili, Spiró György és Szőcs Géza – olvasta fel esszéjét az orosz íróról szeptember 26-án Budapesten, a Terror Háza Múzeumban. Az alábbiakban Szőcs Géza szövegéből közlünk részleteket.

Szolzsenyicin magyar szemmel

Rózsás Jánosnak, Szolzsenyicin fogolytársának a távozásával végleg a múlt része lett az utolsó, pontosabban az egyetlen szál, amely egykor, Szolzsenyicin haláláig valamiféle közvetlen kapcsolatot jelentett az író és a magyarság között.

Néhány éve zalaegerszegi otthonában felkerestem Rózsást, akivel jó viszonyban voltunk. Több könyvével is megajándékozott, amelyek a Püski Kiadónál jelentek meg, s amelyekbe baráti szívvel írt ajánlásokat nekem. Számon tartotta Erdélyben vívott régebbi meg újabb küzdelmeimet, én pedig igyekeztem erdélyi nevekkel, illetve kapcsolatokkal segítségére lenni bámulatos Gulag-lexikonja összeállításánál. Rendkívüli memóriával volt megáldva és rendkívüli szorgalommal. Tanszékeket és kutatóműhelyeket megszégyenítő munkát és energiát fektetett bele ebbe a lexikonba, egyszemélyes kutatóintézetként.

A lényeg itt most az, hogy viszonyunk barátinak volt mondható, nem az utcáról estem be hozzá ismeretlenként a kéréssel, hogy hozzon valamiképpen kapcsolatba Szolzsenyicinnel.

Készséges igennel válaszolt, s már el is kezdett keresgélni a fiókjaiban, hogy segítségemre legyen, amikor elkövettem egy súlyos hibát. Anélkül, hogy kérdezte volna, elmondtam, hogy miért áll szándékomban megkeresni az írót. Akkoriban vetettem ugyanis papírra azt a kiáltványomat, amely Kant városának visszaadására kérte fel az orosz kormányt. Arról szólt, hogy Kalinyingrád legyen ismét Königsberg, mint orosz és uniós közös protektorátus alatt fenntartott nemzetközi egyetemi város. Arra gondoltam, hogy hátha Szolzsenyicin is támogatná az elképzelést, aminek különös súlyt adna, hogy az író éppen ebben a tartományban tüntette ki magát a második világháborúban mint hősiesen harcoló katona. A szovjet tisztből orosz íróvá lett Szolzsenyicin – aki később nagy hangsúlyt fektetett a szovjet és az orosz szavakkal megnevezett, a közbeszédben, sőt a politikai beszédben is egyre inkább összemosódott fogalmak differenciálására – bizonyára meg fogja érteni ennek a lépésnek a szimbolikus jelentőségét, magyaráztam Rózsásnak, látom esélyét annak, hogy támogassa az elképzelést.

Rózsás megdermedt. Lebeszéllek erről – mondta, és becsukta a fiókokat. Majd elmagyarázta, hogy Szolzsenyicin milyen okoknál fogva nem mondhat igent erre a dologra. Nyilvánvaló volt, hogy ezek nem lehetnek Szolzsenyicin érvei, legfönnebb a Rózsáséi. Amikor befejezte, álnokul ezt kérdeztem: Rendben, János bátyám, szóval mindezek miatt ő nem fogja ezt aláírni. Ezt sajnálom. De ugye a te támogatásodra számíthatok?

Rózsás elsápadt, elpirult, krákogott, és nemet mondott. Elszégyelltem magam, itt van egy kegyetlenül meggyötört ember, akit én most kínos helyzetbe hozok. De azt is gondoltam: ha valaki már ott van a sír szélén, mitől fél, miért ilyen óvatos? Csak nem attól tart, hogy érte jönnek és visszaviszik az Uralon és a Sarkkörön túlra?

A kiáltványhoz végül csak Konrád György csatlakozott, és soha nem fogom megtudni, Szolzsenyicin a fejemhez vágta-e volna a manifesztumot, vagy megértően bólogatva tollat kért volna, hogy aláírja. Találkozni soha nem találkoztam vele, mint azelőtt sem, más csatornákkal nem rendelkeztem arra, hogy kapcsolatba kerüljek vele. Ami pedig Rózsás Jánost illeti, ő nemrégen valóban sírba tért, követve egykori fogolytársát, akinél senki nem készített róla hízelgőbb portrét életében. Az azért eszembe jutott: vajon hogy lehet, hogy az egész magyar kultúrából senki más nem volt vele – Szolzsenyicinnel – beszélő viszonyban, úgy értem: személyes kapcsolatban. Sem egy író, sem semmilyen más művész, mondjuk egy filmes, zenész vagy szobrász, sem egy filozófus vagy történész, urambocsá'! egy politikus, szóval senki olyan, akire hallgatott vagy legalább odafigyelt volna, aki bármikor felhívhatta volna, akinek igazán megörült volna, hogy várja őt valamelyik röptéren, mint ahogy Heinrich Böll várta őt a frankfurtin. Igaz, kettejük kapcsolata ezzel nagyjából véget is ért, a böllológusok jobban tudják, hogy miért, szerintem amiatt, mert Böll környezete felmérte, hogy az öntörvényű  Szolzsenyicin hasznavehetetlen a céljaik szempontjából. Böll maga távolról sem volt Peter Hochhuth, pláne nem Arschloch Szása, de ha választania kellett saját barátai és a furcsa orosz író között, az eredmény nem lehetett kérdéses. Visszatérve Szolzsenyicin nem létező bizalmas magyar kapcsolatainak kérdéséhez: Rózsáson kívül fontosnak mondható magyar ismerőse egyáltalán nem akadt.

A Gulag egyik első bekezdésében említi az író Mendel Irmát, akit már 1926-ban az a meglepetés ért, hogy barátja, aki a szelet csapta neki, Klegel nyomozó, egy édeskettesben eltöltött nagyszínházi este után nem a legénylakása felé invitálja, hanem egyenesen a Lubjankára kíséri. A lány a két jegyet a Kominterntől szerezte, amire nyilván nagyon büszke lehetett. (Azt gondolom különben, hogy nemcsak Mendel Irma sorsát volna érdemes közelebbről megismernünk, valamiféle fátumkövetéses technikát alkalmazva, hanem azt is, hogyan jutott el ez a történet az íróhoz, találkoztak-e valaha személyesen, ő, vagyis a lány, meg az író, s hogy egyáltalán, Irma szerzett-e tudomást valaha is arról, hogy a Gulag monumentális kollektív sorstablójának legelső mozaikdarabja éppen őróla szól, éppen azt a réges-régi saját estéjét idézve fel, amely akkor olyan ígéretesen indult azzal a fess nyomozóval. Mendel Irma nevével egyébként, vagy egy nagyon hasonló névvel mintha egy Asztana melletti egykori női láger fogolynévsorában találkoztam volna, de az is lehet, hogy tévedek. (A magyar nevek mellett azok, akikre biztosan emlékszem, a Tuhacsevszkij családhoz tartozó néhány nővér, feleség és unokahúg neve volt.) Az mindenesetre furcsa, hogy a magyar gulagosok Gothai almanachjában, Rózsás említett lexikonában nem találkozunk Mendel Irma szócikkel. Ha valaki, Rózsás biztosan tízszer is újraolvasta a Gulag szigetcsoportot, és lehetetlennek tartom, hogy ne figyelt volna fel honfitársnője nevére. Persze az is lehet, hogy Mendel Irma nem került lágerbe, hanem egyszerűen agyonlőtték. (Ami 1926-ban különben azért még nem volt magától értetődő.)

Nem gondolom egyébként, hogy Szolzsenyicinhez (vagy bárkihez) kizárólag vagy elsősorban magyar szemüvegen keresztül célszerű közelítenünk. (De talán bocsánatos elfogultság ez, ha a Szolzsenyicin magyar szemmel címre gondolunk.) Talán még mosolyognék is azokon a cseh kollégákon, akiknek az volna a legfontosabb, hogy vajon mit írt Szolzsenyicin az 1968-as prágai bevonulásról. (Egyébként semmit.) Mégsem tudom megállni, hogy el ne töprengjek azon: vajon mit jelentett számára 1956? Ismert kérdés és elmejáték, hogy vajon mikor kezdődött el a Szovjetunió szétesése. Egyesek szerint, például Jelcin elnök vagy Pongrátz Gergely szerint 1956 őszén Budapesten. Mások véleménye az, hogy a birodalom széthullásának startpillanata az volt, amikor 1944 nyarán egy szovjet katona egy pomerániai laktanyában áthaladt a körleten s közben arra gondolt: vajon mi értelme van a Szovjetuniónak? Ezt a katonát pedig Alekszander Szolzsenyicinnek hívták.

Nos, kérdezem, vajon hogyan látta a magyarok forradalmát és szabadságharcát ez a százados?

Szolzsenyicin éppen 1956 nyarán szabadult a gulágról, és vonult vissza az Isten háta mögé, arra a helyre, amit Matrjona házaként ismerünk, egy olyan településre, ahol rádió sem volt és ahol újságokat sem olvasott. Ez természetesen megmagyarázza, hogy miért nem ismeretesek szolzsenyicini reflexiók és kommentárok 56-ból. De természetesen azt nem magyarázza meg, hogy miért hiányoznak ezek a későbbi életműből. Tudomásom szerint írásaiban, ideértve levelezését és interjúit is, egyetlenegyszer foglalkozik 1956-tal, Fejjel a falnak című önéletrajzában. Ebben egy mondat van Magyarországról: „Hallgattam. Senki sem voltam ahhoz, hogy Magyarország ügyében hallassam a hangomat".

Barátaimtól, akik olvasták Szolzsenyicin másik, magyarra ugyancsak le nem fordított önéletrajzi művét (Mag a malomkövek között), amelyet nem volt szerencsém olvasni, barátaimtól tehát tudom, hogy ebben egyetlen szó sem esik 1956-ról.

(Egyébként kedvenc Szolzsenyicin-regényemben, a Matrjona házában is le van írva a ’magyar’ szó, Matrjona vőlegényével kapcsolatban, aki magyar fogságból tér vissza, sajnos túl későn, öccse kevéssel azelőtt már feleségül vette az ő menyasszonyát, Matrjonát.)

(…)

Az is izgalmas, bár nyilván megválaszolhatatlan kérdés, hogy vajon egyes magyar kortársak mit érzékeltek, illetve mit fogtak föl a Szolzsenyicin-jelenségből. Ide kellene egy feltételes múlt idejű igealak: mit fogtak volna, mit fogott volna föl belőle, mondjuk Hamvas Béla, ha megadatik tudomást szereznie az orosz kollégáról. És itt most tekintsünk el attól a groteszk gondolatkísérlettől, hogy ha néhány hadtestet más hadszínterekre vezényelnek, vagy másképpen soroznak a hadkiegészítő sorozóbizottságok, akkor Szolzsenyicin és Hamvas Béla farkasszemet nézhetett volna a front két oldalán, akár lőhettek is volna egymásra, vagy hajíthattak volna kézigránátot. Ez persze nem őket jellemzi, hanem a huszadik századot.

Szóval, Hamvasnak nem adatott meg végigkövetnie Szolzsenyicin kiemelkedését a század sötét mocsárvilágából, reflektorfénybe kerülését és Athéni Timon-szerű visszavonulását, amiket bizonyára a nagy szellemi áramlatok és morális történések folyamatrendszerébe helyezett volna, legalábbis így képzelem. Még hátra vannak azonban Márai egyelőre nehezen hozzáférhető naplóbejegyzései a hatvanas évek végétől errefele, és csak remélhetjük, hogy Szolzsenyicint nem intézte el olyan sommásan, mint mondjuk Orwellt, akinek legfontosabb regényét giccsnek minősítette.

Közben azonban utánakerestem, és kiderült, hogy Márai már 1963-ban foglalkozik az Iván Gyenyiszovics egy napjával. Idézem belőle a fontosabb részeket, mellőzve a pusztán ismertető mondatokat.

„Izgalmas és kitűnő könyv, éppen azért, mert a szerző egyetlen szót nem szól a kommunista rendszerről, s mintha nem is tudna róla. (...) Megrendítő könyv. Mintha nem is egy ember írta volna, hanem az orosz nép, amelynek szelleme megint villant egyet egy névtelen médiumon át... /Ez a névtelen médium volt Szolzsenyicin. Sz. G./ Aki írta, nem »író« a szó exhibicionista értelmében... Egy ember ír, aki el akarja mondani, hogy ember volt, és ez történt vele. (...) A könyv hatása rendkívüli és megérdemelten az: Hruscsov most, amikor mérkőzik a sztálinistákkal – hogy engedmények, átmeneti enyhítések árán megerősítse a kommunizmust –, felhasználja a könyvet arra, hogy átháríthassa a sztálini rendszerre a felelősséget (...) Ennyi a könyv. Több, mint minden, amit a hidegháború  jobb- és baloldali író-propagandistái valaha is írtak. Van valami dermesztő ebben a cselekménytelen könyvben.”

Ha már a magyar írók naplóinál tartunk, az is kérdés, vajon Szentkuthy kiadatlan naplójától mennyit várhatunk Szolzsenyicinnel kapcsolatban, megváltoztatja-e az író vérszegény magyar recepciójáról alkotott képünket.

Egyelőre azonban be kell vallanunk: azon a dicséretes tényen kívül, hogy az író elég sok művét elég korán lefordítottuk, autentikus magyar Szolzsenyicin-interpretációval aligha kérkedhetünk a világ színe előtt.

Persze Lukács György ettől még írhatott (vagy írhatott volna) perdöntő fontosságú elemzéseket róla, de sajnos Lukács Györgyben nem vagyok erős, nem tudnám idézni ezeket. Azt sem tudom, találkoztak-e valaha: pedig milyen jól elvitatkozgathattak volna Balázs Béla és öccse életéről beszélgetve, vagy Hajós Edit, vagy Lengyel József sorsáról, vagy pedig a szocialista realizmus nagy kérdéseiről, vagy 1956 tanulságainak a kapcsán, eszmét cserélve egyúttal a snagovi tóvidékről is vagy Nagy Imre miniszterelnökről.

Miközben úgy tűnik, konszenzus körvonalazódik a tekintetben, hogy Szolzsenyicin félmúltunk egyik morális oszlopa volt, aki, ha nem is önmagában, de olyanokkal együtt – persze –, mint Orwell, Arthur Koestler vagy Teller Ede, térdre kényszerítette a bolsevik világbirodalmat, aki tehát a múlt század második felének talán legfontosabb hőse volt, mindeközben kevesebb szó esik arról, hogy mennyire volt ő jelentős, minden mást félretéve, mint író. Ha minden egyébtől eltekintünk, minden más imponáló teljesítményétől és csak az esztétikait vizsgáljuk, hogyan és hova helyezhetjük el az életművét?

Azt gondolom, hogy miközben mindent megtudunk Iván Gyenyiszovics egy napjáról s mindazon szerencsétlenségekről, amelyek életét sújtották és sújtják, ehhez képest viszonylag keveset tudunk meg Iván Gyenyiszovicsról magáról, érzelmeiről, indulatairól, nemcsak jellemfejlődéséről, hanem magáról a jelleméről, személyiségéről, félelmeiről, reményeiről, jövőjével kapcsolatos terveiről s fantáziáiról, vagyis arról, hogy hogyan látja a világot és benne saját magát, mit gondol léte értelméről vagy értelmetlenségéről. Ilyen értelemben sem Dosztojevszkijhez, sem az Iván Iljics halálát megíró Tolsztojhoz (ha már az Iván Valamilyenovicsoknál tartunk) nem hasonlítható. Sem stílusbravúrokkal, sem a klasszikus narrációs technikákat megújító eszközökkel nem él. Tárgyias-tárgyilagos, olykor írói dokumentumriportok, olykor történelmi tárgyú tanulmányok hangnemére emlékeztető leírásait inkább publicisztikus vagy a pamflet műfajára emlékeztető, keserű humorú reflexiók kísérik, mintsem lelki mélyanalízis vagy káprázatos leírások. Igen nagy írói erénye az az atmoszférateremtő erő, amely nagyon hamar, pillanatok alatt bevonja saját terébe vagy sodrásába az olvasót.

A Gulag magyar nyelvű őskiadását 1979-ben, tehát 34 éve volt szerencsém elolvasni. Monumentalitása, tömbszerűsége révén már akkor határozottan irodalmi, nem pedig történelmi vagy politikai remekműnek fogtam fel, amelyet a beléje sűrített, háromdimenziós tablóvá összekovácsolt sorsok, helyzetek, a mindenekfölött való őszinteség kérlelhetetlenségével és darabosságával megfogalmazott leírások együttese, a mindenen átütő, a minden fölött, talán még a gyilkosokról való beszéd fölött is ott lebegő szeretetvallás sugallata Balzacot meghaladó, csak danteinek mondható szuggesztív, megkerülhetetlen és elfelejthetetlen szintézissé adódnak össze az olvasó tudatában. Legalábbis az enyémben. Mondhatnám: az ókori nagy eposzok mellé helyezhető klasszikus opusként.

Hát ennyi az én Szolzsenyicin-történetem. Végezetül hadd említsek meg valamit, amire az itt az épületben látható kiállításon figyeltem fel. A Szolzsenyicinről készült fotók, meg az épületek fotói, amelyekben lakott, vagy amelyek mellett valamiért lefényképezték, egytől egyig olyanok, ismétlem, egytől egyig, mintha ismerősek volnának valahonnan, de honnan is, megmondom, egy késői és ismeretlen Tarkovszkij-filmből.

Szőcs Géza