A világ végére – Gueth Péter tárcasorozata Yogyakartából (1)
Ezt még az Úristen tanácsolta neki pár nappal korábban, amikor együtt ittak a körúti kocsmában. És még azt is mondta, hogy: különben lapát. Így, egyszerűen. Az ember akkor rögtön arra gondolt, hogy ha az Úristen azt mondja: lapát, akkor biztosan gödör is, és ha meg gödör, akkor már úgyis mindegy. De az Úristen rögtön hozzátette, hogy nem arra a lapátra gondolt, hanem a másikra, a kicsi, rózsaszínűre. Amivel a gyerekek a homokozóban szoktak. Amire néha kutyaszar ragad.
Persze a világvégét meg lehet várni, jól – rosszul túl is lehetne élni, csak ami utána jön azt már nem érdemes. A világ ugyan marad amilyen volt, a városok, az utcák, az emberek mind, a lakás is, a téli rezsi is, jövőre a választások is, csak az ember nem. Pontosabban még ő is, csak másképpen, és ez a másképpen meg már olyan, mintha nem is lenne sehogy.
Akkor este a söntésben az ember még úgy gondolta, a kutyaszart amúgy se lehet megúszni, mert hát ilyen az élet. De aztán ahogy megy lefelé a Hűvösvölgyin rájön, hogy ha a szart nem is, legalább a rózsaszín lapátot meg kéne.
Sorolni kezdi, mire lesz szüksége, de a felénél belekeveredik, leveri a víz. Számolgatja a pénzét is, hogy tartozásokra, cipőre, gatyára, meg a többire, de már a harmadánál eltéveszti, kezdené elölről, de inkább úgy dönt, hogy megáll itt a harmadánál, mert ha ki kéne mondani, mennyi marad a zsebében, talán nem menne sehová. Már pedig mennie kell, két táskával, neki a világ másik végének minimum évekre. Mert itt, ezen a félen éppen a végükhöz érnek a dolgok, és jobb, ha az ember átküzdi magát oda, ahol elkezdődnek.
Egyrészt ez a másik vég Budapestről nézve valahol a Csendes-óceán déli részén van. Ha az ember onnan még tovább megy, akkor már közeledik. De ott ezen a legnagyobb távolságon és a sósvízen kívül semmi sincsen az égvilágon. A semmihez viszont bőven elég itthon maradni és bekapcsolni a tévét.
Másrészt a világ túlsó vége Jáva szigetén, a yogyakartai repülőtéren kezdődik a fehér vonalnál, legalábbis ezt mondta az Úristen pár pohár bor után. Elég odáig menni ahhoz, hogy meglegyen a dolgok eleje.
Harmadrészt a világvége már akkor elkezdődött, amikor az ember arra adta a fejét, hogy szerencsét próbál egy távol-keleti ösztöndíjjal és miután megkapta, napnál világosabban látta, hogy ő most már bármit tehet, de ha marad, akkor csak másként maradhat, az meg pont olyan, mintha nem is lenne sehogy.
Ami biztos, hogy a felszállástól számítva még két napig lesz mit ennie, a repülőn adnak neki, és mivel kelet felé indul ez a kettő nap tulajdonképpen már három. De ég és föld között három napi élelemben reménykedni, ha már egyszer az ember évekre indul el otthonról, vagy a legnagyobb felelőtlenség, vagy a mélységes remény abban, hogy aki a rózsaszín lapátról beszélt, annak igaza van.
Márpedig az ember azért vette elő a térképet, azért mérte ki rajta a legnagyobb távolságot, azért vágott bele ebbe az őrületbe, mert hallgatott rá. Csak az a kérdés, hogy három nap és hat időzóna múlva ott lesz-e az Úristen az indonéz határon? Vagy ha nem lesz ott, akkor legalább szól-e valakinek, hogy péntek délelőtt tizenegy húszkor az érkezési oldalra egy tál rizst, meg egy kevés vizet legyen szíves…
