„Ecce poeta!”

„Ó ember, a hitedet ne veszítsd el, őrizd meg a lélek nagy hitét!

Ki volna nálad nagyobb, nem lehetsz vágytalan, ne tűrd a szenvedést.

Ha kell, hát százszor újrakezdjük, vállalva ezt a legszebb küldetést,

mert a szabadság a legtöbb, amit adhat önmagának az emberiség!” (A tékozló ország, részlet)

A Petőfi Irodalmi Múzeum dísztermében köszöntötték Juhász Ferencet pályatársai, barátai, tisztelői. Az estet Juhász Anna, a költő lánya szervezte – mint bevallotta, évek óta folytatott programszervezői munkája ellenére is különös izgalommal. Egy gombostűt sem lehetett leejteni a teremben, és amikor családtagjai kíséretében bevonult a költő, mindenki tapsolt és éljenezett.

Előbb Galkó Balázs színművész olvasott fel a Történelem című versből, majd Juhász Anna vette át a szót. Nem titkolt elfogódással, egyszerű, meleg szavakkal köszöntötte édesapját. Beszélt arról, milyen bölcsességgel, a teljesség igényével vezette és nevelte őt a költő apa, és mi mindent köszönhet neki: az irodalom iránti rajongást, a szerelem szépségébe és erejébe vetett hitet, az értékteremtő, minden pillanatban őszinte és emberi magatartást. Emellett szüleinek harmincöt éve tartó, hűséges, szeretetteljes házassága is sokat adott neki az életben.

E. Csorba Csilla, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója annak reményében köszöntötte a nyolcvanöt éves költőt, hogy a kilencvenedik születésnapján is megteheti majd ezt. Kis időutazásra invitálta ezután a hallgatóságot, felvázolva, milyen lett volna ez a születésnapi köszöntés, ha az 1900-as évek elején zajlik: az egész ország éljenezve ünnepelte volna a „babérkoszorús költőt”, a „mózesi tűzoszlopot”, a „múzsák fölkentjét”. Híres költők, írók mondtak volna érzelmes, hangzatos beszédeket, a fiatalok verseket szavalva álltak volna sorfalat…

 A költő régi barátja, Vásáry Tamás zongoraművész – „egy szép magyaros művel készülve a legnagyobb magyar költőnek” – Kodály Zoltán szerzeményét,a Marosvölgyi táncokat adta elő.

A zongorajáték után a külföldön tartózkodó Szőcs Géza levelét olvasta fel Juhász Anna. Az erdélyi költő levelében az „utolsó nagy magyar mamutnak”, a „csenevész törpefenyők közül kimagasló óriásnak”, a „föld középpontja, a kezdetek felé tekintő hírnöknek” nevezte az ünnepeltet.

A laudációk sorát folytatva Ferencz Győző az ifjú Juhász pályakezdését idézte fel, aki „beleállt a hagyományba”, és közben újat is teremtett, mint Ady. Szókészletével és a halmozó mellérendelés eszközével varázsolt, a feloldhatatlan társas-magány poétikáját művelve. Kiemelte az 1954-es, elsöprő erejű művet, A tékozló országot, ami kész csoda, hogy akkoriban megjelenhetett… Juhász a kezdetektől fogva kivételes tehetségnek számított, „ a centrumban is periférián, a periférián is centrumban” volt, és sohasem hagyta magát beskatulyázni – fogalmazott Ferencz Győző.

A PEN Club tiszteletbeli elnöke, Sumonyi Papp Zoltán saját fiatalkorára emlékezett, azokra az időkre, amikor ő is, akárcsak Juhász Ferenc, egy kis vidéki faluból került Budapestre tanulni, és a magyartanára révén először találkozhatott a költő verseivel. Később, a hatvanas években már személyesen is megismerkedhetett vele, Vas István mutatta be őket egymásnak a New York Kávéházban.

Vasy Géza a Magyar Írószövetség nevében köszöntötte az ünnepeltet. Felidézte, hogy éppen hatvanhat éve jelent meg Juhász első verse, s lírájának ereje azóta is töretlen. Vasy érdekes kalendáriumot állított össze, minden hónapból felsorolva néhány költőt, aki akkor született. Juhász és Kölcsey egyazon hónap szülötte, de természetesen nem csak ez a közös bennük.

Baráti hangú köszöntőt mondott Pomogáts Béla is, „Fél évszázad Juhász Ferenc közelében” címmel. A Tékozló ország első pár sorát olvasta fel, és kijelentette, hogy számára Juhász Ferenc „szellemi és erkölcsi erőforrás, egy ellenséges és sivár világ szebbé tevője”, majd néhány kedves emléket elevenített fel. Pomogáts bevallotta, hogy amikor Juhász régebbi verseire gondol, ifjúkorukat is felidézi, költőbarátját pedig „biztonságot adó csónaknak” tekinti az élet zajló tengerén.

A laudációk közti intermezzóként Havas Judit előadásában hallgathattuk meg a Halott anyám siratófala című, szuggesztív, keserű, vallomásos Juhász-verset. A felolvasás után Esterházy Péter lépett a pódiumra, kedves, szellemes, fiúi szeretettel áthatott szavakkal fordulva az ünnepelt felé. Hangsúlyozta, hogy Juhász esetében ő nem egy-egy versre, hanem az életművére, a kozmikus egészre szokott gondolni, a „nagysága fejbe csap”, vallotta be, a burjánzás és pusztulás sokszínűsége egészen lenyűgözi. Végül felidézte a pár hónapja megrendezett Apák és fiúk című irodalmi estet, melyen ő is szerepelt Marcell fiával együtt. Akkor a Hadik Kávézó közönségének soraiban csodálkozva és meghatódva vette észre Juhász Ferencet, akivel – úgy érezte – maga a költészet jelent meg az előadáson. Esterházy akkor arra gondolt, mégiscsak jó dolog magyar írónak lenni, bármennyire is felmorzsolódik a tekintély és az értékek tisztelete manapság.

Az irodalmárok után egy képzőművész, Konok Tamás vette át a szót, aki pár éve megfestette Juhász portréját. A művész elmondta, milyen nagy öröm és egyben kihívás volt számára a költő lényegét, személyiségét is hűen ábrázolni a festményén.

Végezetül a fiatal írónemzedék nevében Grecsó Krisztián olvasta fel a Te soha című költeményét, melyet kifejezetten az ünnepeltnek ajánlott. A születésnapi köszöntő zárásaként meglepetéssel kedveskedtek Juhász Ferencnek: Gordon Eszter és Juhász Anna állított össze egy kisfilmet, melyben tizenhat – főként író, költő, képzőművész – barát beszél röviden az ünnepelthez fűződő érzéseiről, emlékeiről. Többek között Kántor Péter, Szabó T. Anna, Rónay László, Spiró György, Csányi Vilmos, Ágh István, Kemény István, Tóth Krisztina, Gryllus Dániel s végül Juhász Ferencné szólt néhány mélységes szeretetről árulkodó, megható mondatot a költőről.

A köszöntők után az ünnepelt beszélt a közönséghez, barátaihoz, pályatársaihoz. Megköszönte a méltatást, és elfogódottan vallotta be: nem gondolta sem azt, hogy megéli ezt a kort, sem azt, hogy ilyen sokan tiszteletüket teszik a születésnapi ünnepségén. „Ajándékként” felolvasta nemrég írt, Hárfaember című versét, mely édesapja alakját idézi föl, majd ezzel zárta beszédét: „Hatalmas a szószomjúságom, de soha nem elég, mert nem lehet elég.”

Végül mindenki átvonult egy másik terembe, ahol pezsgő és születésnapi torta várta az ünnepeltet, aki szeretteitől, barátaitól, tisztelőitől körülvéve is csöndesen ült, tekintetével számunkra ismeretlen, titokzatos világokat fürkészve.

Szöveg és fotók: Csepcsányi Éva