A hónap költője – Keszthelyi Rezső: Lélekszünetek
Keszthelyi Rezsőíró, költő, szerkesztő
Szolnok, 1933, február 5
Legújabb kötetei:
Római nulla, versek, Fekete Sas Kiadó, 1999
Önidőző, próza, Fekete Sas Kiadó, 2000
Hasonmások, versek, Orpheusz Kiadó, 2005
Öntalálkozó, próza, Fekete Sas Kiadó, 2010
LÉLEKSZÜNETEK
Régi levéltervezet töredékeiből
Rügyfakadáskor szüntelenül
kibuggyan emlékedből az arcod,
és szemed örökös érkezése Északról –
amint a télidő gigantikus hó-vérontása
az én szokványos virág-
élményeimre, madárcsiviteléseimre,
évszak-hivatásos közösülés-
kényszeremre. És küldhetném-e
hozzád jelenlegi Délkörömet?
Röpködhetnek-e innen stockholmi széles
ágyad fölé lepkék?;
püspöklilák, sárgák, feketék
és színükkel színtelenül káprázatosak?;
elrepdesve, amivel csak
alszol. Ám hol is lehetsz, ha
sóhajtasz még? Havat és zuzmót
eszel szerelmeddel, a floridai lánnyal
eszkimó jégkunyhóban, hadd legyen
benned a hideglelés forrósága? Anyag-
álom rögeszme? Fenyves-eszed
szőke szomorúsága mosolygott
rám a búcsúvacsorán Budán,
a vadpüré leves kanalazása közben,
túlságosan rőt szavakat váltva,
és csaknem könnyeztünk az étlap
tartalmán, mit-ha-már a holnapi
repülőjárat elezüstöző
emelkedésén távolodtunk
volna szét;
banális szivarfüstben, őszülő
konyakban, a letekintés bizonytalan
rettegésével, ködös lovag-
lásaidhoz és kifejezéstelenül
bátor festményeidhez…
Mindent megtettünk
a korlátoltságért; mindent,
amit ösztönösen lehet.
Igen… Nemcsak ’holdfényes’
idegekkel, nemcsak ’légtornász’-logikával,
hisz’ jobban értjük az eszünknél:
szerényen öröm-
telenség az öröm,
és irgalmat a hajlandóságunk
a szél-uralt
jegesedésre.
És egyáltalán:
élsz-e még vajon?
Hoz-e még virágot
az agyad és az ecseted
meg hangulatod finoman hányaveti
tragédiája? Harmatos füvön
tájékozódom mostanában magammal;
orgonák között, nefelejcsek
között, domboldalakon
domboldalakon, levendula
alkalmakban, istenien érzelgős
felhő-időben. miközben óriási
pupillájú és buja hajú szerelemre
képzelek, ’hihetetlenül’ értve
a helyét, hol nincs.
Úsztasd ide a jéghegyeket,
a jéghegyeket, mert úgy tetszik, el-
fogy már a piramisok alól
az arany-temetkezésbe vesző
sivatagok teste – és levelem
folytatása, fáraó-díszes
közhelye.
Képzelgő
A lepke sose lát csillagot,
tudod, az idő árnyéka álom,
anyácskád megszült – teljességgel
meg kell érned megszűnésedet.
Ez itt épp Siena –
az menny tökéletes süllyedése a tér,
de a torony!
tengerben zúgnak a harangok.
Ötven kilométerre már az alkony,
távolodhatsz tőle te is –
hintázó lámpa az arcod
a még éneklő madarak között.
A szamár azonban hiába kocog –
az alvók fejében pilla-virágok élnek,
a föld elpihen, és te csak úszol,
mikor felébrednek.
Betűtréfa
Éjszak az írógépnél álltam,
látni szerettem volna,
mit írtam aznap;
hiába.
Lefeküdtem,
alvásom értetette meg:
valójában láthatatlan az írás;
fölfoghatatlan, hisz’ nincs hasonpárja,
azért.
