A vidék eróziója

„Olyan táj ez, amiben nem lehet túlélni – ha egyszer beléd költözött, véged.”

(Potozky László: Kiképzés)

Elhagyatott ipari tájak, kísérteties lakótelepek, egérlyuknyi albérletek, pusztulásra ítélt vidéki térségek adják Potozky László második elbeszéléskötetének színhelyeit. A három ciklust tartalmazó, tizenöt novellát felvonultató könyv szereplőinek lelkében ugyanilyen elmosódott, színtelen állapotok uralkodnak, történeteik mögött a rendszerváltás előtti korszak hasonlóan kilátástalan képe rajzolódik ki. A fakó alaptónus mégsem teszi egyhangúvá a szövegeket, hiszen azok tematikai és stilisztikai sokszínűsége végig fent tudja tartani az olvasó érdeklődését. Még akkor is, ha akad egy-két erőtlenebb vagy épp erőltetett próbálkozás az egyébként gondosan összeválogatott és megszerkesztett írások között. Naplószerű belső beszéd (Csendélet a Bányatónál), szociografikus látásmód (Gátépítők balladája), Örkény-féle groteszk történetvezetés (Az ég szerelme), többszólamú narráció (Csomag a nadrágban), egymondatos szabad prozódia (Mi minden fér az esőbe?) váltják egymást, mégsem eklektikus az elbeszélésmód, csak a mondottak hangfekvése változik, majd fordul újra vissza a szerző markáns írói alapattitűdjébe.

Ez a mesterkéletlen, elemi közlésvágy és merész kísérletező kedv teszi olvashatóvá Potozky novelláit. Más szempontból nehezen emészthető szövegvilág: szinte egytől egyig baljós, tragikus végkifejletű történetek, amelyeknek felold(oz)ását hiába keressük. A kisebbségi komplexussal küzdő Albert, a családi bélyeget viselő testvérpár, az árva cigány gyerekek vagy az elzüllött, kiégett író megnyomorítottságuk, kitaszítottságuk és szerencsétlenségük miatt sodródnak határhelyzetekbe. Nem önmaguk, hanem környezetük áldozataivá válnak, s rendre elbuknak. Az önsorsrontás láttatása helyett ezért a közösségi kirekesztettség és társtalanság felmutatása kerül a művek középpontjába, mögöttük társadalmi problémákra, szociális igazságtalanságokra ismerhetünk.

Az írói tevékenységet is érinti néhány novella, főleg az utolsó két szövegben. Az idősebb mesterhez szegődő kezdő novellista vagy a sztorikra vadászó írópalánta figurája kellő iróniával és távolságtartással viszonyul Potozky szerzőiségéhez, mégis inkább egy-egy személytelen történetben vagy szereplőben feloldódva jut kifejezésre az adott alkotói szándék. Az íróra és az írásra vonatkozó utalások azonban kevésbé hatásosak, mint maguk az elbeszélések: „Kora hajnalban kelt, hátha a szürke masszaként ide-oda löttyenő munkáshad félmondatai közt valami értékesre akad, később pedig perverz vonzalmat kezdett táplálni a nyomor iránt, mondhatni megszerette az elesetteket, de valahányszor rájuk pillantott, szánalom helyett holmi reménykedés fogta el, hátha kaphatna tőlük valamit. // Így koldult a koldusoktól, jó időbe telt, míg rádöbbent, milyen mélyre züllött történetéhségében, és önmagától megundorodva úgy döntött, színteret vált.”

Potozky történeteiben is gyakoriak a színtér- és nézőpontváltások, olykor egy novellán belül is módosul az elbeszélő (lásd a Csomag a zsebben narrációját meg-megszakító monológokat). A ciklushatárok szintén szemléletváltást jelölnek: az első rész inkább lineáris, egyszerű cselekményű darabokat tartalmaz, míg a második, illetve a harmadik sorozatban bonyolultabb, elvontabb történetmondással találkozhatunk. E részek írásmódja sallangmentes és gördülékeny, mégsem nélkülözi a mívesen megmunkált mondatokat, sőt a költői képeket („katlanná hevült tömbházak”, „egyedül egy csupasz fa tartja ágain a hamuszürke eget”), illetve a lírai szóhasználatot („beleolvastad magad az enyészetbe”, „te magaddal vitted azt a darabot az égből”). Ennek ellenére a hétköznapi szereplők párbeszédei és gondolatfutamai nem elidegenített irodalmi nyelven szólalnak meg, hitelesen, elevenen mutatnak be egy-egy jelenetet vagy jellemet. Érdekes, hogy az elbeszélésfüzér éppen az említett kötetzáró írásban válik papírízűvé, talán éppen a szövevényes, több szálon futó történet túlírtsága miatt. Mert a kötet meggyőző ereje éppen abban a visszafogott magabiztosságban van, amellyel a szerző (mindenféle fölösleges, művi kommentár nélkül) egyszerűen csak elmesél egy történetet.

A formailag letisztult, tartalmilag mégis felduzzasztott írások – mint a Csendélet a Bányatónál vagy a Kétezer-négyszázharminchármas – Potozky poétikájának alapvető sajátosságaira, az atmoszférateremtő erőre, a vázlatszerű, de érzékeny karakterábrázolásra  irányítják a figyelmet. Utóbbi novellában egy titokzatos, mindenen felülemelkedő bolond jelenik meg a második világháborús haláltábor lakói között, „az idő ama senkiföldjén, ami még a szögesdróton belül is szabadnak számított.” A szerző mintha a Pilinszky-féle lírai lágerpassiót idézve, prózában teremtené meg saját Jézus-alakját. „Mi egyébért kezdték volna el rebesgetni, hogy ő volt az egyetlen, akinek sikerült megszöknie? Igaz, hogy kissé megkésve, kivégzése harmadnapján, de az adott körülmények között ez akkor sem semmi.”

A másik elbeszélésben egy halálosan beteg lányt ismerhetünk meg, aki (valószínűleg) utolsó nyaralását az elhagyatott Bányató pusztuló partján tölti. A társ kíséri végig csendes, belenyugvó kálváriáját, amely a tájba, illetve a természeti jelenségekbe vetített bomlásban mosódik össze az elmúlás végletekig lecsupaszított, mégis megrendítő képzeteivel. „A tó visszahúzódva gubbasztott medrében, mintha csak az aszály végét várná, hogy az esőtől feléledve újra birtokba vehesse a bánya tágas üregét. Szél támadt, langyos, tikkasztó lökések érkeztek a víz irányából, szemedbe fújtak néhány tincset, szétnyitották a derekadon lazán összefogott kardigánt. Vajon mi volt itt a bánya előtt? – kérdezted hunyorogva. Semmi, feleltem. Úgy, ahogy rajtunk kívül sincs most itt semmi.”

A feszes kompozíciójú Nappá lett lámpafény novelláinak legalább fele meggyőző erejű anyag, ígéretes és következetes folytatása a szerző első, sikeres kötetének (Áradás). Kisebb hibái bizonyára nem veszik el az olvasók kedvét a könyvtől. Eredeti hangvételű elbeszélések követik egymást, melyeknek történetei ismerősek lehetnek minden közép-kelet-európai számára, aki valamennyire megélte vagy érzékelte a közelmúlt történelmi-társadalmi kataklizmáit, azok máig tartó következményeit. Aki pedig képes elhelyezni magát Potozky megfakult, mégis színekkel teli benső térképén, mégiscsak otthon érezheti magát ebben az elvadult, délibábos emberi tájban, ahol egy-egy pillanatra mintha megszűnne az ítéletidő, enyhülne a „lapszéltől lapszélig” húzódó vidék végtelennek tűnő eróziója.

Potozky László: Nappá lett lámpafény, Magvető Kiadó, Budapest, 2013.

Papp Máté