Ugrás a tartalomra

Mai idők mozija

– Hogyan kezdted itt ezt a filmklubot?

–2011. április közepén indult, tehát közel két és fél éve. Előtte folyamatosan tartottam filmklubokat, a Szent Imre gimnáziumban, az Iparművészeti Egyetemen, az Örökmozgó moziban és a Műcsarnokban is, bár ez utóbbit nem én szerveztem, csak meghívott előadó voltam.

– Mióta foglalkozol filmekkel?

– Ez hosszú történet, tulajdonképpen kétéves koromban kezdődött. Édesanyám állandóan magával vitt a moziba, ennek családi okai voltak. Akkoriban, a hatvanas évek második felében még nagyon olcsó volt a mozizás. Mindez Miskolcon történt, ahol, annak ellenére, hogy tizedakkora város, mint Budapest, huszonvalahány filmszínház működött, ami arányaiban rendkívüli volt. A hétvégi matinékon a keletnémet indiánfilmek mentek Gojko Mitić-csel, ezeken nőttem fel. Tizenkét éves korom táján aztán elkezdtem tudatosabban válogatni. A mozizásban nagy szerepet játszott az is, hogy tizennégy éves koromig nem volt tévénk – ha tévét akartunk nézni, akkor kissámlival felszerelkezve átmentünk a szomszédba keresztanyámékhoz. De a tévésorozatok azután sem kötöttek le, hogy lett televíziónk. A moziba járás nekem olyan volt, mintha szentélybe lépnék be. Ez a mai napig így van, csak sajnos megváltoztak a technikai feltételek. A Műcsarnokban 2001–2002 körül még kópiáról tudtunk vetíteni, a Filmintézettől kaptuk a filmeket. A Szent Imre gimnáziumnak pedig volt egy harmincötös vetítőgépe. A mai állapotok közt erre ma már nincs lehetőség.

– Visszakanyarodva a gyerekkorodhoz: a tizenéves kori tudatos válogatást követte a szakmai orientáció?

– Nem készültem filmesztétának, körülbelül tizenöt éves korom óta filmrendező szerettem volna lenni – igazából a mai napig, csak intézményesen már nem fogom többet megpróbálni. Emellett persze érdekelt más is, például kémiatagozatra jártam a gimnáziumban, és a biológiát is nagyon szerettem.  Mindig vacilláltam, hogy biológus legyek-e, és egy időben az orvosi pálya is vonzott. De ez mindig csak háttérként merült fel bennem, mert azok közül, akik akkor magyar viszonylatban a példaképeim voltak, a legtöbben nem tizennyolc-húsz éves korukban kezdték a rendezői pályát, illetve a főiskolai tanulmányokat, hanem előtte szereztek valamilyen más területen diplomát. Volt, aki természettudományos területen, volt, akinek építészdiplomája volt, de többnyire a bölcsészkar volt a beugró.

– Ki volt ilyen példakép számodra?

– Például Bódy Gábor, aki ’64-ben kezdte a filozófia-történelem szakpárt az ELTÉ-n, de két félévet kihagyott, amikor egy pszichiátrián dolgozott – ennek nagy hasznát vette később például a Nárcisz és Psyché jeleneteinél. Ő anélkül csinált meg néhány nagyon jelentős rövid- illetve középformátumú filmet a Balázs Béla-stúdióban, hogy erről bármilyen „papírja” lett volna. Huszonhat-hét évesen kezdte el a Színház- és Filmművészeti Főiskolát. Vagy Böszörményi Géza, aki megjárta a recski internálótábort, és negyvenévesen vették fel a főiskolára. Akkoriban előny volt, ha van előképzettsége egy leendő filmrendezőnek, ismeri az életet, a filmtörténetet. Én többszörös váltás után jutottam a rendező szakos felvételiig: a Kertészeti Egyetemen kezdtem, aztán több helyen is dolgoztam, majd huszonnyolc évesen felvettek a pesti bölcsészkar filozófia szakára, a következő évben felvettem mellé az esztétika szakot, a rá következő évben pedig a frissen induló filmelmélet-filmtörténet szakot. Valami mindig hiányzott, hogy felvegyenek rendezőnek, úgyhogy végül is fájó szívvel feladtam ezt a tervet. Bár teljesen azért nem, mert a barátaimmal csináltunk rövidfilmeket, és tervezzük is, hogy ha lesz egy kis félretett pénzünk, újra belevágunk.

– Mit lehet kezdeni egy filozófia–esztétika szakkal?

– Mindig öneltartó voltam, folyton dolgoztam a tanulás mellett valamit, néha írtam is, van például egy Tarkovszkij-elemzésem, ami online is olvasható. De 2003 óta a Nemzeti Alaptantervben kötelező tárgy a filmesztétika, azóta elvileg minden középiskolában legalább egy évfolyamon kötelező tanítani.

– Ezek szerint középiskolai tanárként is dolgoztál.

– Igen, két gimnáziumban is tanítottam kétszer egy tanévet, ezen kívül a Pécsi Egyetemen, amit ugyan nagyon szerettem, csak anyagilag volt „csőd”.

– Hogyan lettek a filmklubok az életed részei?

– Mielőtt elkezdtem volna én magam filmes témában megszólalni, nagyon sokat jártam klubokba. Amikor húsz évesen Budapestre kerültem, belevetettem magam az akkori nagyon intenzív éjszakai filmklub-életbe. A legelső, revelatív élményem az akkori Diadal, ma Tabán moziban futó Bergman-sorozat volt. Azokat a Bergman-filmeket, amelyeket most itt vetítek, ott láttam először. Akkor ezek még korhatárosan futottak, ezért is volt az éjszakai vetítési időpont. Később, bár még nem volt meg az ELTÉ-n egyik szakon sem a diplomám, de elkezdtem felvételi előkészítőket tartani, kezdetben az egyetem szervezésében, aztán saját magam is. 2005-ben a bolognai rendszer ezt az egészet tönkrevágta, mert ebben már pontszámokat visznek a jelentkezéshez a diákok. Ekkor indították el az úgynevezett szabadbölcsészet szakot is, amely hat, előtte komoly, önálló szak összevonásával keletkezett. Ezt megelőzően ezekre a szakokra külön kellett felvételizni, felmérték a tudást akár filmelméletből, néprajzból vagy filozófiából.

– A szabadbölcsészet tehát menekülőút annak a diáknak, akinek esetleg nincsenek meg a kellő alapjai egyik területen sem?

– Igen, másfelől degradálja azok presztízsét, akik viszont jók. Egyfajta negatív nivellációt indít el.

– Az irodalom felé soha nem kacsingattál?

– Valamikor próbálkoztam versírással. Jelenleg van egy baráti olvasókörünk, kijelöljük, mit olvassunk el a következő alkalomra. Olykor regényeket is, de az időigényesebb, úgyhogy inkább novellákat vagy verseket választunk.

– Ennek külföldön nagy hagyománya van, idehaza nem jellemző.

– Meglepődve tapasztaltam, hogy létezik egy budapesti olvasókör: akkor találtak meg, amikor néhány hónapja regisztráltam a Facebookon. De ők interneten keresztül működnek, és úgy látom, ez nem igazán hatékony, szerintem kell hozzá a személyesség. Hogy visszautaljak az irodalomhoz való viszonyomra is: nem véletlenül a filmklub lett számomra elsődleges fontosságú, és nem az írás. Az élőszóban történő ismeretátadás nekem mindig sokkal fontosabb volt, mint hogy leírjak valamit. Szeretnék szépírni, vagy filmekről írni, de nem látom magam előtt az olvasóközönséget, és nem kapok visszajelzést. Vagy ha igen, akkor csak későn és indirekt módon, ami nem inspirál közben. Ezek a beszélgetések itt a Godot Filmklubban rendkívül inspiratívan hatnak rám is, különösen, ha aktív a közönség. Azt is meg tudom érteni, ha nem az – itt is volt olyan film, például a Cabiria éjszakái Fellinitől, ami olyan nagy hatással volt mindenkire, hogy könnyeikkel küszködve mentek ki a teremből, képtelenség volt utána megszólalni.

– Mivel magyarázod azt az ellentmondást, hogy míg egymás sarkát tapossák a divatos médiaszakokon, közben szép lassan „kihalnak” a klasszikus mozik, és velük együtt egy egész kultúra tűnik el apránként?

– Amikor egyetemen tanítottam óraadó tanárként, épp akkor olyan filmeket vetített a pécsi művészmozi, amelyek beleillettek a kurzus tematikájába. Ráadásul volt egy megállapodás az egyetem és a mozi között, hogy a diákok ingyen megnézhetik az előadásokat. Ha jól emlékszem, egy hallgató ment el megnézni a filmeket, a többiek úgy jöttek el túlesni a vizsgán, hogy jó esetben a laptopjukon megnézték, de nagyon sokan csak a film szinopszisát olvasták el, esetleg egy-két jelenetet láttak belőle. És ez a filmtörténet-filmelmélet szakon volt.

– Ez ugyanaz az általános érdektelenség, ami a szépirodalom „értékcsökkenését” is okozza, vagy túl nagy a zsivaj a kultúrában?

– Ma már minden a választás szabadságáról szól, kvázi szabadon dönthetek arról, hogy mit fogyasszak. Ha megnézzük ma egy átlagos internetes portál felépítését, a legtöbb úgy működik, mint egy bevásárlóközpontban, vagy az élelmiszerüzletben a pénztár előtti gondolák: az utolsó pillanatban is még megpróbálnak rávenni, hogy vásároljak. A fogyasztói társadalom működését már a hatvanas években megénekelték az akkor jelentős művészek, a film is árucikké vált. Ráadásul a technika lehetővé teszi, hogy akár egy mobiltelefonnal készítsen valaki – bárki – „filmet”, azt beküldheti valahová és díjat nyerhet vele. Mindenki lehet művész tizenöt percig, ahogy Andy Warhol megjósolta. Ez ma egyszerre érvényes és érvénytelen, hiszen ha mindenki művész, akkor senki nem az. Nem vagyok a modernség ellen, de mégiscsak át kellene mentenünk olyan, ma már archaikusnak tűnő vívmányokat, mint a filmszínház. Egyébként régi álmom néhány barátommal, hogy meg kéne szerezni egy olcsó kis mozit, és azt színvonalasan működtetni.

– Van erre remény?

 – Egyelőre nem találtuk meg a lehetőséget. Ami még szomorú, hogy próbálkoztam művelődési házakban is, ahol adott a nagy terem, a nézőtér, van, ahol a vászon is, de teljes érdektelenséggel találkoztam. Ha lenne is rá pénz, arra hivatkoznak, hogy nincs, aki ezt koordinálja; amikor felajánlom, hogy itt vagyok én, magam szervezném, még projektort is vinnék, akkor azt mondják, hogy úgysem jönnének nézők – ki jönne ma filmklubba, amikor mindenki otthon néz filmet?

– Ez mintha a közösségekbe vetett hit kimúlásáról árulkodna…

– Nem akarok pesszimista lenni, de félek, hogy így van. Minden negatív tendencia eljut egy olyan pontra, amikor megfordul, és ennek a jelei már most is láthatók. Egyre-másra nyílnak a romkocsmák, a „retró” helyek. Csak hát nem lehet minden sarkon egy romkocsma.

 – Ha már emlegetted a Tabán mozit: a napokban jelent meg a hír, hogy az Emberi Erőforrások Minisztériuma 100 millió forintos keretből támogatja az artmozikat. Ami viszont meghökkentő, hogy a támogatás digitális átállásra és a 3D technológia kialakítására fordítható. Kell ez egy művészmozinak, vagy a közönségének?

 – Nemrég a Cirko Gejzír moziban rendeztek egy „Formátumváltó Fesztivál” nevű megmozdulást, ahol két-három hétvégén át kedvező áron, dömpingszerűen vetítettek filmeket, amelyeket még utoljára láthattak a nézők kópiáról. A gesztus arról árulkodott, hogy ez az alapítványi pénzből, viszonylag sikeresen üzemeltetett kis mozi is kezdi feladni, vagyis előbb-utóbb már csak DVD-ről lehet vetíteni. Ez annyiban „demokratikussá” teszi a filmnézést, hogy bárki könnyen hozzáférhet, csak hát ha erre otthon is lehetőség van, akkor nagyon kevesen fognak elmenni a moziba. Annak lehet még értelme, amit én is próbálok itt csinálni: műhelyjelleggel, alternatív helyen működő filmklubnak. Itt is sokan vettek bérletet, rendszeresen járnak, és most már szívügyük, hogy fennmaradjon a klub.

– Nem lenne hatékony más művészeti ágakkal összefogva kialakítani ezeket a fontos helyeket? Itt, a Mohában például irodalmi rendezvények is futnak, talán ettől is működik a „szelleme”.

– Igen, itt tavaly például egy Karinthy 125. születési évfordulójára emlékező eseményen vetítettem le egy filmet, ugyanakkor Latinovits halálának az évfordulóján, június 4-én az Isten hozta őrnagy urat választottam, amire meglepően kevesen jöttek el. Nehéz kiszámítani, mi vált ki nagy érdeklődést.

– Miből él meg egy ilyen kulturális „dzsungelharcos”, mint te?

– Ahogy említettem, dolgoztam már mindenféle helyen, csak amióta a diplomám megvan, voltam zöldséges eladó piacon, másfél évet egy könyvnagykereskedésben dolgoztam, voltam éjszakai takarító egy pesti szállodában… A Godot Filmklub, ahol most is ülünk, majdhogynem jól kezd működni anyagi téren is. Ha még egy kicsit fel lehetne lendíteni, már csak azon kéne gondolkodnom, mit találjak magamnak mellé. Ezt feladni már nem akarom két és fél év után, komoly munka volt ismertté tenni a klubot, rászoktatni az embereket. Ha adódott is volna főállás, azt időben nem tudtam volna összeegyeztetni a filmklubbal. Itt mindig legalább egy-két hónappal előre összeállítom a műsort, és arra törekszem, hogy az én hibámból soha ne maradjon el vetítés. És eddig nem is maradt el.

 

 

Laik Eszter

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.