A hónap költője – Keszthelyi Rezső – Időcserék
Keszthelyi Rezső
Szolnok, 1933. február 5.
Író, költő, szerkesztő
Legújabb kötetei:
Római nulla, versek, Fekete Sas Kiadó, 1999
Önidőző, próza, Fekete Sas Kiadó, 2000
Hasonmások, versek, Orpheusz Kiadó, 2005
Öntalálkozó, próza, Fekete Sas Kiadó, 2010
IDŐCSERÉK
Irat
Álomról zuhant vércsék tépik a tündöklő
holdfényt, a mi nappalunk kezdődő szívét,
és én, az undorító sírnék is talán,
ha nem ijesztenének az éjszaka tárgyai,
és nem motozna a fejemben a fehérség,
az oly sokszor ismételt agy bátorsága,
a rózsa rózsája.
Ám ne félj,
ha ébredsz, igézz –
hisz’ a kétség lüktetése
a rezgőpázsit, a hullámtaréj,
és hidd el, mindig érkezik a nap,
meg nap határtalan vége,
miközben fogad évekig építik az oltárt –
a hajnak a hajt,
a húsnak a vért,
az előtűnésnek az eltűnést.
Teremtsd meg kezed formáit,
azzal teremts,
ami nem érti legnagyobb szerelmedet,
a legnagyobb hangot
és a legnagyobb csöndet,
míg virágok, felhők jöhetnek és mehetnek
mögötted,
és követned kell az árnyékodat.
A nagy tengeri halandók
Menj fel és nézz a tenger felé.
És ha felment, és arrafelé nézett,
mondta: Nincs semmi.
Hetedszerre egy kis felhőcske,
mint egy embernek a tenyere,
jött fel, ahol a tenger. És
akár egy hópehely, akként érkezett,
a szívembe, egy hópehely
érkezett alá a szívembe.
Hihetetlenül nesztelen
olvadás a vértől a dobbanásig
és a dobbanástól a vérig
És akkor ragyogása, mint a napé,
sugarak támadnak mellőle,
és ott van bennem a tenger
hatalmának rejteke. Harsog a hullám,
és a víz-ár magasra emeli karjait,
a nap és a hold megállnak helyükön
cikázó nyilai fényétől és
ragyogó kopjái villanásától.
Ó, igen. A nagy tengeri halandók.
Felmegyünk hétszer hetedúttal, és
nézünk a tenger felé. És ha felmegyünk,
és arrafelé nézünk: Nincs semmi.
Búsultunkban szétmorzsoljuk
a földet, a szőlők gyümölcsét,
leöljük a juhokat az akolban
és megtapossuk a drága füvek tábláit,
melyek illatos palántákat nevelnek.
Mert hát nem tudjuk: a mi elménk
ültetett minket a kőfalak közé.
És enyhület csak erre támad:
ha még akarok hajózni, és fogok:
és bár szárazföldeken, mindegy.
Hisz’ halandók, tengeriek,
nagyok, akik mindig
visszafordulnak elindult otthonukhoz.
Ne hidd azonban, hogy oly szomorú ez.
Vagy több vagy kevesebb,
a maga rendje szerint.
Miként: egy hópehely érkezett
a szívembe, egy kihantolt
hópehely érkezett alá a szívembe.
Ám ez a látomás bizonyos
időre szól, de vége felé siet,
és meg nem csal –
ha késik is, eljön,
el fog jönni, nem marad el.
