Az irodalomtanítás új útjai?
Csupán néhány hónappal a 2012 novemberében Debrecenben rendezett tanácskozás (Az irodalomtanítás megújulásának záloga: a tanárképzés) után elkészült a Mi az oka, hogy Magyarországon az irodalomtanítás modernsége lábra nem tud kapni? című, második IROM-könyv. Az IROM az Irodalomtanítás Innovációjának Országos Műhelye, amely Budapest, Debrecen és Szombathely központokkal próbálja összefogni az újító törekvéseket a következő kérdésfelvetések mentén: Milyen szinten lehet beleszólni a tanárképzésbe? Milyen problémákat generál a tudós-tanár kettős szerep? Szükséges-e mérni a hallgató felkészültségét, mielőtt az egyetemre kerül? „Látott-e gyereket” a Nemzeti Alaptanterv, illetve a Kerettanterv? Milyenek a korszerű irodalomtankönyvek?
A debreceni IROM-konferencia (Fotó: kulter.hu)
Az Előszóban a szerkesztők kiemelik, hogy e könyv nem csupán „az éppen aktuális IROM-találkozók szakmai dokumentációja”, hanem a beszédes fejezetcímek révén a kötet szerkezete az idősebb és a fiatalabb nemzedék dialógusának tükre is. Így az olvasó előbb a „szeniorok”, majd a „juniorok szemével” láthatja a magyar irodalomtanítás helyzetét, a két fejezet között pedig középiskolások verseiből, kisprózáiból kap ízelítőt. A közölt kerekasztal-beszélgetés lényege nem az, hogy a vitázó felek egymást ledorongolják, hanem a „vélemények, módszerek, sóhajok és kacajok építő sokszínűség[e]” (7). A gondolatébresztő, „ötletelő” összeállítást talán a tanárjelöltek forgathatják a legnagyobb haszonnal.
A Szeniorok szemével című fejezet szerzői közül a legtöbben hosszú ideje vannak a tanári pályán, így főként a gyakorlati kérdéseket helyezik előtérbe, a magyartanárképzés átszervezési és az irodalomtanítás módszertani problémáit.
A általános társadalmi érdeklődés felől közelít tanulmányában Fenyő D. György az egyik fontos kérdéshez: „Az irodalomtanítás különféle problémái közül a szélesebb közönség, a média, időnként még a politika figyelmét is egyetlenegy kérdés szokta megragadni, az, hogy mely műveket tanítsák az iskolákban, különösképpen a középiskolában, amit úgy szokás megfogalmazni, hogy mi legyen a kötelező olvasmány” (66, kiemelés az eredetiben). Fenyő D. tisztában van azzal, hogy a Bánk bán vagy A kőszívű ember fiai és még sok más nemzeti klasszikus elolvasása problémát jelent a mai diákoknak, ennek ellenére a jelenlegi oktatáspolitika és sok tanár ragaszkodik ezekhez. A probléma összetettségét az is mutatja, hogy a szerző nem az említett szövegek irodalmi színvonalát kérdőjelezi meg, de véleménye szerint „elfogadva azt, hogy vannak erőfeszítéssel, szenvedéssel, kínlódással járó feladatok, miért éppen könyveknek, mondjuk a magyar irodalom remekeinek kelljen ilyen szenvedést okozó médiumokká válniuk? Miért éppen a Bánk bánon kelljen megtanulniuk a monotóniatűrést a diákoknak? Miért klasszikus művészi alkotások váljanak az utálattal elvégzendő kötelező feladat szinonimájává?” (70). E kérdések után Fenyőnek több javaslata van arra, milyen tanári gyakorlat csinálhat kedvet az irodalomhoz figyelembe véve azt, hogy kánonok, olvasmánylisták mindig vannak, de kell, hogy időnként változzanak is.
A kötelező, tanítandó olvasmányok kérdését egy másik nézőpont, az úgynevezett Y- és Z-generáció kultúra- és munkaformái, illetve ezek hiánya felől megközelítve mondja azt Sipos Lajos, hogy a kiszemelt, kötelező szövegek mennyiségét harmadára kellene csökkenteni, így jobb eredményeket lehetne elérni a tanórákon (37).
A fiataloknak a digitális világhoz fűződő viszonyát számos érdekes írás mutatja be. Például Ferenczi Fruzsina Posztkultúra című verse: „Hu és pontkom fia vagyok én, / egyedül a világhálónak közepén. / Verseket posztolok a tihanyi echóhoz, / a kultúra behálóz; nincs kód, mi feloldoz” (211). Balogh Kristóf verse akár a Miatyánk különös parafrázisának is tekinthető; az „ámen” nem a szöveg végén, zárásként, hanem a címbe rejtett akrosztikonban szerepel (A MagábaroskadóunivErzumbaN, 28). A Wilág szó pedig W-vel írva jelenik meg a vers utolsó sorában, utalva talán a world wide web rövidítésére, melynek www-je annyiszor kerül szemünk elé az Internet használata során (29).
Az Utószóban Fűzfa Balázs, az IROM vezetője teszi fel csonkán a kötet címében szereplő kérdést: „Mi az oka…?” (215). Az első olvasásra negatívan csengő mondatokat a következő zárlat ellensúlyozza: „irodalommal élni mégiscsak könnyebb, mint irodalom nélkül tengődni néhány évtizedet ezen a Földön” – ez köti össze azt a sok különböző szövegfogalmú, életkorú, akár más-más országban élő tanárt, diákot, olvasót, aki tehet az irodalomtanítás innovációjáért.
A kötetben található, középiskolások által készített illusztrációk közül Kelemen Norbert A tudomány kertje című rézkarcán magányos emberalak látható egy furcsa, lélegeztetőgépszerű szerkezetre kötve, a különös laboratóriumba egy fa lombkoronája hajlik be az ablakon (56). Magány és passzivitás helyett tenni valamit együtt – talán ez a könyv legfontosabb üzenete. Hiszen a puszta felismerés, hogy válságban az irodalomtanítás, önmagában nem mutat előre, de úgy tűnik, az IROM mint innovatív kezdeményezések gyűjtőhelye annál inkább.
Mi az oka, hogy Magyarországon az irodalomtanítás modernsége lábra nem tud kapni? Az Irodalomtanítás Innovációjának Országos Műhelye által […] 2012. november 23‒24-én rendezett konferencia szerkesztett és bővített anyaga. Szerk. Bodrogi Ferenc Máté, Finta Gábor, Savaria University Press, Szombathely, 2013.
Ivancsó Mária
