Mányoki Endre

Leütés 41. – Tűz emészt el – Mányoki Endre regényszilánkjai (4)

2014. április. 02. - 00:56

A rézhegyi faházban éltünk aznap éjjel. A világtól nincsen messze, mert az égbolt egész a kert aljáig ér, csak a falutól. Igaz, kétoldalt kis tanyák sorakoztak, de ilyenkor, tavaszelőn, zárva mind: a szalagszőlők tetejére még csak álmaikban készülődnek vissza a pesti gazdák. “Azt hittem, Pestre megyünk”, mondta Mária, amikor fölkanyarodtam a földútra, “de itt szebb.” Lent a teraszon nem bírt a didergésével. Kihoztam egy sprőd pokrócot és a vállára terítettem. Nem köszönte meg, de háttal hozzám dőlt. “Egy ilyet akarok én is. Örökre. A világ végén.” Összébb húzta magán a takarót. “A köpenyem lent maradt a placcon, föl van akasztva a fára. Kiment a fejemből, amikor elraboltál.” Nem hagyta, hogy átöleljem: ő maga fonta a melle köré a karjaimat, olyan szorosan, hogy az arcom belesüppedt a nyakába. Aztán, mint aki víz alól bukik fel, mély levegőt vett. “Lássuk, mit kapsz a pénzedért.” Bement a házba, és behúzta mögöttem az ajtót. Leült a sámlira a villanykályha mellé, pont úgy, mint mikor az autóba ült be: azonmód fölhúzta a szoknyáját és széttárta a combját. A mozdulattól kinyílt a pokróc, de még megült a vállán; a radiátor melege így áradt szét a hátán. “Tehát zsaru vagy mégis. Vagy voltál. És dolgod van velem.” Szép volt. Így volt szép, romlottan, mint a lepusztult kúriák, mint a kivert kutyák, eldobott emlékek, szemétre hányt porcelánbabák.

Hosszú volt az éjszaka a rézhegyi faházban, a világ végén, közel az égbolthoz, messze a falutól. “Sitten voltam. Nyolc év, hat hónap. Halált okozó gondatlan veszélyeztetés, ez volt a balhé”, mondtam, amikor először abbahagytuk. “Minden kurva erről álmodik”, mondta Mária, mintha oda se figyelt volna. Fázósan bújt hozzám, s magunkra húzta a durva takarót. “Persze nem éppen a sittről. Hanem egy ilyen éjszakáról.” Csöndben nyomult, mintha a hónom felől akart volna a testembe furakodni. Ragadt a haja a festéktől. A töve őszült, és ritkásan tapadt a fejbőrére. Olyan volt, mint a vénülő kutyák szőre. Vagy mint anyám haja. Akkor mart belém a rémület először, hogy meg fog halni, amikor mellé ültem a kopott plüssfotel karfájára, átöleltem a vállát és magamhoz édesgettem a fejét. Beletúrtam a hajába, de a törékeny madárkoponyára ráragadt a kezem, s ahogy finoman erőlködtem, ujjaim fésűjében tucatjával akadtak fenn az elhalt hajszálak.

“Mellesleg én voltam sitten. Te meg nem. Azért a balhéért a felét se verik rád.” Kikászálódott a testemből, a mellemen feküdt és kajánul vigyorgott a szemembe. “Végül is kurvára nem érdekel, hogy ki vagy. De ne nézz hülyének! Ha jót akarsz…” – és már akarta is a jót. Kúszott föl a pléd alól. Lágy, ruganyos mellét túráztatta a számon. Érdes, kemény bimbóival a szemem karcolta. Már a hasa fullasztott, a köldökrésben kapkodtam levegőért. Csatakos szőr, nyers hús tolult a nyelvemre. “Nyaljál, kicsi állat!”, hallottam volna, ha szét nem reped a dobhártyám belülről.

Nem volt szabad villanyt gyújtani, még akár egy huszonötöst sem. Nem volt szabad, hogy bárki fényt lásson, mielőtt az egész ház fölgyullad. Nem adhattam esélyt senkinek sem, hogy akár az útról, akár a még oly távoli faluból észrevegyenek, és valaki idő előtt idetolja a pofáját. Csak az olajradiátor kapcsolója izzott sárgás pirosan. Oly halványan, olyan bátortalanul, hogy alig tudott a szemem a fényéhez igazodni.

Vissza kellett húznom Máriát a takaró alá. Nehezen ment, mert magam is ájult voltam. Gyönge, akár a gyík a hajnali hidegben. Húztam magamhoz és kúsztam hozzá. Vonszoltam a pokrócot magammal, a másik kezemmel meg a radiátort. Aztán néztem az arcát. “Halott”, vert halántékon a látvány, “lehetetlen”, ziháltam, “képtelenség”, és pofoztam, először óvatosan, aztán egyre durvábban. Meg se mozdult. Masszíroztam a kicsi mellét, dögönyöztem a csontját, semmi! Rátapadtam a szájára, befogtam az orrát, pumpáltam belé a levegőt, akár egy filmszínész a drámai jelenetben.

Visszacsókolt. Fuldokolva, aztán puhán, végül olyan mohón, mintha megint meg akarna fulladni. Aztán hátrahanyatlott, az álláig húzta a pokrócot és a sötétnél is halkabban rám szólt. “Nem voltál te sitten. Azért a balhéért két évet, ha kapsz. Felfüggesztve. Én tudom.” Nem válaszoltam. Félkönyökről fürkésztem az arcát. Tényleg ez volna, amire minden kurva vágyik?

Sosem voltam még csak hasonló helyzetben sem. Most sem erre készültem. Úgy terveztem, kötök egy kamu üzletet, elhurcolom a zsákmányt a világ végére, az előre kiszemelt faházba, amerre a madár se jár ilyenkor. Lefogom, betapasztom a száját és rákötözöm a székre. Elébe ülök, mellel a másik szék támlájának, belehajolok az arcába, himbálózva, és lassan, nagyon lassan, fahangon, tagoltan elmondom neki, hogy mit akarok megtudni tőle. Nyüszíteni fog és vergődni, megpróbál majd a székkel együtt menekülni, szánalmasan. Az lett volna jó, ha közben elvágódik, oldalt ledől, vagy még jobb, ha hátra: hadd koppanjon a tarkója a szálkás hajópadlón. Akkor megígérem neki, hogy futni hagyom, csak semmi átverés. Látom majd, hogy nem hisz nekem. Szűköl és rázza a fejét, vonaglik a teste, akár ha epilepsziában. De megnyugtatom: “Nem vagyok hülye”, mondom, “nem eresztlek neki a világnak.” Elmagyaráztam volna, hogy csak esélyt adok neki a menekülésre. Egy kést a sarokban, lenn a földön, de ha elég ügyes és kitartó lesz, kiszabadíthatja magát. Addigra én már messze járok, amúgy pedig ki hinne egy áporodott picsának.

Ezt elhiszi, mert el kell hinnie. Bele kell hajszolnia magát a reménybe, más esélye úgysincs. És akkor lassan, de fájdalmasan letéphetem a szájáról a tapaszt. Sípolni fog a tüdeje, és persze megpróbál sikítani, de csak addig, amíg be nem takarom a száját, és elő nem veszem újra a ragasztótekercset. Utána már köhögni fog. Elmeséli, mi történt Diósdnál, és hogy miért. Elég, ha csak fuldokolva. Vagyok olyan okos, hogy megértem. Csak a neveket mondja ki tisztán! Addig várok, ha kell, addig nyugtatgatom, ha kell, becézem, ámítom, ha kell, simogatom, édesgetem magamhoz, amíg a neveket ki nem mondja. S mikor ez megtörtént, a háta mögé kerülök óvatosan. Végigsimítok az arcán, a homlokán, a haján. Hallom majd, ahogy megbékél: összeomlik. Mint a koszos macska, úgy fogja belefúrni a fejét tenyerembe. Szűköl a boldogságtól, hátha nem kínzom tovább. Ömlik a szó belőle, már összefüggő, színes mondatokban. Időt kér, mert időt talált a kurva, és úgy hiszi, az idő végtelen: addig tart, ameddig a mese. Aztán meghallja a ragasztócsík sikolyát. Hirtelen elfogy minden: hang, levegő, remény. És marad csak a verdeső tekintet.

Eddig akartam a kurvával lenni, s csak egy kicsit tovább. Annyit még, hogy lássa, hogyan ágyazok meg a tűznek. Hogyan kötözöm ki a székét mind a négy lábánál a falba előre besrófolt horgas csavarokhoz. Dróttal. Hogyan teszem alá s köré a benzinnel és olajjal a szeme előtt átitatott rongyokat. Hogyan locsolom szét a naftát a padlón, akkurátusan: jusson belőle minden zugba. És amíg végül letérdelek a széke elé.

“Én voltam abban az autóban. 1988. június huszonhatodikán déli tizenkét óra tíz perckor az én Trabantom robbant fel a diósdi kanyarban. Én túléltem. Azóta haldoklom. Élek, álmodok, és már egyik a másik. Megégsz, kurva, te is, ahogyan megégtek az ikrek. És Kata, a feleségem. Meg fogtok égni mind.”

Elmenőben összegyűrt zsebkendőt, égő gyutacsot dobtam volna a faház ajtajába. S mielőtt a lángok égre csapnak, a kocsim leoltott lámpával, puhán kióvakodik az országútra.

Fáztam, mert nekem nem jutott takaró. Eszembe jutott, hogy ahol azt a malaclopót találtam, lehet egy másik is. Még akár paplan is. De inkább a gúnyám után kajtattam. Fölhúztam a nadrágot, gatya nélkül, a trikómat, és mindent, amim volt. Sok nem volt. Pulóver sem, kabát sem. Szerencsére a zoknimat megtaláltam, és a cipőmbe is bele tudtam a lábfejem navigálni. Mégis vacogtam. Föl kellett volna állni, hogy megmozgassam magam, de akkor meglódul a padló, és Mária biztosan fölébred.

Mária aludt. Csak a feje látszott ki a plédből. A ragacsos haja, a kopaszodó búbja. Az arcából semmi, csupán a pofacsont a halványkék erekkel. Szuszogott, mint a macskakölyök, aki úgy döntött, hogy rátalált a gazdájára. De a teste remegett. Ezt figyeltem, feledkezve a csontig ható hidegről. Ahogyan rángatózott, megbékélt, nyüszögött, összegömbölyödött, kirúgta magát a pokróc alól, hogy aztán újra visszameneküljön a sovány melegbe. Nem tudom, meddig néztem. Hogy néztem-e, vagy csak láttam.

Hajnalodott, és a metsző hidegbe betüremkedett a pára. Mária dermedten feküdt, ki tudja, mióta, és én is inkább fagytam, mint éltem. Akár egy száműzött, úgy kéretőztem be óvatosan a vackába. A testünk, ahogy hozzáértem, összerándult. Mária föl is jajdult. Lassan olvadtunk föl a görcsből, csók és szó és simogatás nélkül. Árván, együtt. Míg föl nem károgtak a vetési varjak.