Németh András: Angyalmás
NÉMETH ANDRÁS
ANGYALMÁS, TOLLAK NÉLKÜL
A lapu línnaeusintelligencíája
Ragacs lumpenprolik ezek a méhek,
összevissza kóricáinak,
részegen virágcihának
dülöngélnek, teledönögik épnek
alig látszó leveleim, a szélnek
udvarolnak illatért, vak
mind, cukorcsipás, izomnyak
merészséggel viszik, amit elérnek,
de mégis hull subapuha por, égnek
áll a szőrük egy csupasznak
nyílt szirom (latin) nevére, bikkmakk,
viszont nincsen helye (köztük) henye heréknek.
Angyalmás, tollak nélkül
Mintha volna erő a szárnyában
szétlebbenteni a szélcsendet,
a titok függönyét, de csak őszig,
akkor a hernyótól undorodó
irigy illat, sziromkáprázat
alakoskodva csalná a testére,
nehéz virágpor
húzná le a gyökérig,
mire belerészegül a világba
agyonbabusgatott bibék helyett,
és ha feloldozná bárki a szemével,
az önmagát vakító nap
már úgysem keresné értelmét
egyetlen pillangó küldetésének.
Terjeszkedő falu
A tarló
túlélné az ekét,
csak bizalom kéne,
még vetőmag se,
a dudvát meg elringatná
karjában
a meddő asszony,
a jóságos mostoha,
helyettünk gőgicsélve,
akár az eső.
És tisztulhat az agyunk,
mikor egy újabb parcellát
kihasít a határból
a temető.
Kosztolányi Dezső nagykorúsága
napján írt levele a Brenner családhoz
- Szabad nem. Szabadka vagyok
Nem élünk?
Szavaink égig repülnek,
metafor(m)áik szeleknek
felajánlott zsíros évek
a por és mag mágiáját
sose értő sár helyett, lát
mifelénk mákonyszemü Csáth
valamit mégis, konok hát,
az önérzet görnyed álmos
nyarakért földig, pelyva szálldos
aratás végén, virágos
szerelemben vér, pipacs mos
puha szirmot, bódul, alszik
suta testünk, míg a másik
fele múlt lesz, búza érik
fölöttünk.
Gomba a főtéren
Elfogad bármit, akár a szekerek.
Szolgaszíne és visszája a halál
ösvényének pora, ami kitalál
a lét minden rengetegéből. Törek
se kel neki, a tarló hulladéka.
De ott van a fogyó falu félkocsma
boltjának falánál, iparjáromba
tartó buszra bámuló satnyacékla
szemek megváltó menhelyénél. Mérgét,
ha leime, megosztaná velem. Ugyan
miért ne? Dühömben görbülök hétrét,
ahogy (t)enyészetvirágvárosára
taposok. Fektében, formára olyan,
mint egy kereszt. Majd az eső imája
lassan fölállítja úgyis gazdátlan
házak udvarára. És a lábamban
hiába görcs a múltvédő büszkeség,
nem vagyok több, mint menetrendet vizslató vendég
Leszakadva, valakiről, valamiről
ha nő ha áll
a parton ott
ki az nem áll
a parton ott
a tóra száll
az arca ott
fölissza pár
pupillapont
mi az sugár
selyem lopott
ruhája nyár
az ősz a folt
a zöld után
levél kotor
de színt sivár
tükörbe szór
a vízbe márt
a fény a holt
idő de már
csak esti port
az ég a szárny
madár szorong
talán kivár
egy új napot
Az eljegyzésig
Most a tapintat sem beszél,
árulkodik helyette más,
mert az elmaradó hatás
nélkül is tudható, a fél
doboz gyógyszer depresszió
meg a labilis partnerek
támasza, én inkább vetek
egy pillantást a friss dió
nyers illatától áthatott
őszi gyümölcsöstálra, kék
szilva mellett gyűrű, nyakék
egyszerre tesz ajánlatot
magát ismerő emberi
gyengeségnek, az éhező
szemem érzi a drágakő
fényét, de a nap ráteszi
mindjárt a kezét az enyém
előtt a korareggeli
tűzre, karátban ízleli
az odaadást, majd felém
fordítja a nő homlokát,
akár szűzüveg ablakon
ébredő ragyogást. Vajon
meddig tart? Néhány percen át.
Örökkévalóságig. És
itt, almákra szemérmesen
arcpírt ha újra visszacsen
a nyár, megsegít annyi kés,
ahánnyal kihámozható
héjából az őszinte hús,
a ránctalan zamat, a dús
lé vagy a hozzámillanó
évszakok sora. Még a fát
észhez térítő föld, levél
szép. Nagyon. Ami elvetél,
az a szín lelkével se lát.
így a jó. Innen nincs tovább.
Már nincs hova érni. Talán
ezért, a mag belső falán
tilos volt bárkinél simább
ujjamnak rátalálnia
az éjszaka ölét velem
megosztóra. Túl a nevem
csendjén, amikor annyira
éles a hallgatás, karom
lefogta, a simogatás,
kérte, legyen üres lakás,
parázs kín emléke, korom
lepte magányé. Özvegyen
tőlem csak gyereket akart.
Letagadott korába mart
bele, vére serkent, hiten,
elvakultságon kívül is
kívánta a testem, ahogy
a sajátjából egyre fogy
a remény. Kettőnk hamis
múltjává teszem. Agyfehér
szobájában állok. Erő
lehetnék? Amíg az idő,
a válaszra szabott, a tér
biztos kezén visszhangszavak
fölé emel, kimondhatom
neki: maradok. Alkalom
ennél jobb úgyse lesz. Hacsak
a betegsége nem előz
meg. Fél? A meddőségemet
a méhébe zárhatom. Szeret?
Gondolom, a kedvemre főz.
Parókás tegnapja mögül
fekve néz a tükre után.
Odaadom. Erre sután,
lassan, mosolyogva felül.
