Meg-megérint a függöny, fehérre hajtogatva
fehéret, és mindinkább beékelődik észlelésembe a hely

Olykor energia a beszéd. A száj izgalomba jön. A nyelv életbe lép. Ahogy fogy a lélegzet, a szó is kevesebb.

A hasmenészeti körguggoldába most belelóg a nyaktekerészeti mellfekvenc…

Egy nap, amikor nem akarok többé hattyú lenni,
hiába erőltették rám évtizedek óta ezt a szerepet.

Amint egyre furább járását figyelem,
lám, kutyámba a farkas visszasompolyog.

Tört nyugalmat szerkeszt a girhes ág –
úgy kellene most, aki jobb, mint én,
és nékem ezért megbocsát.

csak nyugalom, van idő, ennyi látszik,
másszon vagy repüljön, történjen bármi

Voltak írók, akik bebeszélték maguknak, hogy az ő nőjük pinája úgy tágul, mint a világegyetem.

Pedig az Ősember csupán ennyit mondott: íme, megosztom veletek a tudást.

csak olvasó akt marad / és én, hogy megbontsam a képet

Tükrözött a vágy a torony ablakán,
s míg csapdosott korholt időknek pernye-szárnya,
a huzatos világban egyedül üldögéltem,
én, a firenzei csapos, magamba zárva.

Ha tudni akarja, voltam már nővel, kettővel is. Szóval nem kell ez a lenézés.

nem én vagyok / egy újabb állat bújt belém

Zoroaszter hívének tért meg és családnevét "Nincsen" Frigyesre változtatta.

Itt minden kegyelem. / Kiszámíthatatlan.

Két méter magas, eléggé keskeny vállú férfi. Nyaka hosszú, és perverz szögben áll.

Mintha volna erő a szárnyában
szétlebbenteni a szélcsendet

Mire Judit az ölembe ült, nem volt rajta ruha.

a semmiben a nincs / emberi szennyeződés.
ám isten-arccá éppen ez szórja a fényt.

Sinkó Ervin (Spitzer Ferenc, 1898–1967) író. Leghíresebb regénye az Optimisták.