Soha ne bőgj! – Szabados Árpád meséi
SOHA NE BŐGJ!
SZABADOS ÁRPÁD MESÉI
a művész rajzaival
Kígyó vagy?
Édesapja kibontotta a rögzítő hevedert és leemelte a kocsi csomagtartójáról a létrát. A heveder a kocsi oldalán lecsúszott a fűre. Fekete volt, kétujjnyi széles, közepén narancsvörös csíkkal. Kemény műanyag szálakból szőhették, mert nem egyenesedett ki, tekeredett, hajlott, kivéve a fém csatot, ami azonnal a földre lapult. – A kígyó feje –, állapította meg a kisfiú. – Olyan mintha magát nézné, a saját farkát. – Várta, hogy megmozduljon, de hiába. Igazán mutatós darab volt az elegánsan tekeredő narancsvörös csíkjával, fényes fekete bőrével és ezüstös fejével. Óvatosan közelített hozzá a cipője orrával, majd gyorsan visszalépett. Újra próbálkozott. Megérintette a fejét, de a kígyó most sem mozdult. Fölbátorodott és valósággal noszogatni kezdte. Eredménytelenül. Már-már föladta, amikor eszébe jutott, hogy az egyik mesekönyvében látott egy félmeztelen turbános embert, aki törökülésben ült egy kasféleség előtt és furulyázott. A kasból egy lapos fejű kígyó tekeredett elő. – Furulya, furulya –, ismételgette, és berohant a házba. Némi kotorászás után a zöld asztal fiókjában megtalálta a furulyáját és sietett a kígyóhoz, de félúton megtorpant, visszafordult és fürdőszobában a hóna alá csapott egy búzakék csíkos törölközőt. Elégedetten ment az udvarra. Megállapította, hogy közben a kígyó tapodtat sem mozdult. Leült elé törökülésbe, fejére csavarta a törölközőt és a szájához emelte a furulyát, de közben érezte, hogy valami nem pontosan úgy van ahogy a mesekönyvben látta. Elbizonytalanodott. Szerencsére eszébe jutott: a furulyás ember félmeztelen volt! Érezte, hogy hideg van, de nem törődött vele, letépte magáról a pulóvert és az inget, újra a szájához emelte a furulyát. Igen ám, de a rajzon nem látszott, hogy mit játszott a turbános. Most mi legyen? Próbált valamilyen kígyós dalra emlékezni, de csak egy jutott eszébe. Az igazat megvallva, maga sem gondolta, hogy csalogató lenne… De jobb híján belefogott a Kígyót, békát legeltetett / A fülével legyezgetett… kezdetű dalba. Közben figyelte a kígyót, de az a füle botját se mozdította. Cifrázta, hajlítgatta és egyre hangosabban fújta, de mindhiába. Elkeseredett és dühös volt. Mi lehet a baj? 
Rossz a dal? Csúnya a turbánja? Túl közel vagy túl messze ül a kígyótól? Nem, nem! A kas, a kas hiányzik! A képen is abból bújt elő a kígyó. Fölpattant és szaladt a kamrába. Kotorászott, de végül csak egy malteros bádogvödröt talált. Óvatosan beleejtette a kígyót és letelepedett elé. Újra fújta a dalt, és közben várta, hogy a feje előbukkanjon. Hiába cifrázta. Bíztatásul bele-belerúgott a vödörbe, de csak azt érte el, hogy lehullott az oldaláról a malter. Letépte a turbánját és földhöz vágta a furulyáját – amit később megbánt –, majd fölkapta a vödröt és kirázta belőle a kígyót. Ott feküdt szegény a földön, fényes, fekete bőrén szürke malterfoltokkal. A kisfiú taposni kezdte a kígyó farkát és kiabált: „Nem is vagy te kígyó, csak ócska gurtni! A fejed meg lyukas vasdarab!” Ebben a pillanatban a kígyó felszisszent: „Ez már mégis csak sok!” – és a kisfiú felé kapott, aki ijedtében a földre huppant. Egy pillantás alatt rátekeredett. Olyan szorosan, hogy a fiú levegőt is alig kapott. „Még hogy nem vagyok kígyó!” – folytatta. „Nem volt elég, hogy elviselhetetlen gúnydalt fújtál a fülembe, lyukas fejűnek neveztél, koszos vödörbe dugtál, és úgy döngetted, hogy majd’ megsüketültem, most még a farkam is összetaposod!” A kisfiú próbált magyarázkodni, de kígyó nem hagyta. „Vond vissza, vond vissza!” – sziszegte. Szívesen visszavonta volna, de nem jött ki levegő a torkán. Ki tudja miért, de a szorítás egy idő után enyhült. A kígyó dühe talán elpárolgott, vagy szerette volna hallani a választ. A kisfiú sietve mondta: „Visszavonom, visszavonom!” „Így mindjárt más” – mondta megenyhült hangon a kígyó és szabadon engedte, de a nyomaték kedvéért továbbra is halkan sziszegett. A kisfiú, miután megnyugodott, próbálta megmagyarázni, miért tette, amit tett: „Amikor megláttalak a fűben, azt gondoltam, nagyon szép kígyó vagy. Csillogó fekete a bőröd és a narancsvörös csík különlegesen elegáns. A fejed ezüstös. A hullámzó, csavarodó mozgásod pedig páratlan.” „Jó, jó, lehet, hogy ezt gondoltad, de miért nem mondtad?” A kisfiú elbizonytalanodott. Valóban nem mondta, de gondolta. „Ha gondoltad is – válaszolt megenyhülten a kígyó –, miért piszkáltad a fejem a cipőd orrával és miért játszottál nekem gúnydalt a furulyádon félmeztelenül egy idétlen törölközővel a fejeden, és tapostad meg a farkamat? Ha azt mondtad volna, amit gondoltál, azonnal a barátod lehettem volna.” A kisfiú nem tudott válaszolni. Tudta, hogy a kígyónak igaza van. Csak annyit mondott: „Szerettem volna, ha megmozdulsz…” A kígyó mindent megértett és nyugtatni kezdte: „Ha nem mondod, amit érzel vagy gondolsz, nehéz helyzetbe kerülhetsz, mint most.” A kisfiú hosszan nézett maga elé, s amikor fölemelte a fejét, tekintete bíztató szempárral találkozott. „Mondhatom, hogy mit gondolok?” „Arra várok.” „Szeretnék a barátod lenni” – válaszolta a kisfiú.
A kígyó látszólag tagadóan hátra billentette a fejét, majd nagyot bólintott. A kisfiú boldogan kiáltott fel: „Jössz velem a rétre?” A kígyó most olyan mélyet bólintott, hogy beverte az állát egy fűcsomóba. Elindultak a kertkapu felé. A szökdécselő kisfiút a kígyó nagy igyekezettel követte, úgy hullámzott, tekeredett a teste, mintha ő is ugrándozna. A kapuban hallották az édesapa hangját: „Kölyök, hozod rögtön vissza a gurtnimat…” „Nem gurtni ez, papa, hanem kígyó, igazi kígyó!” – kiabálta a kisfiú, és tovább szökdécseltek a rét felé.
Felhő
A kisfiú annak rendje és módja szerint reggelizett, fölkapta a táskáját és indult az iskolába. A fején hatalmas puha csomag volt, ami egy felhőre emlékeztetett. Útközben az emberek megfordultak utána és csodálkozva nézték. De ő csak beszélt és mutogatott, merre kell menni, hol kell befordulni. Az iskolánál szaladtak utána a többiek és izgatottan kiabáltak: – Mi van a fejeden? – A kisfiú nem válaszolt, folytatta a felhőnek a magyarázatot: erre kell fölmenni a lépcsőn, a portárs bácsinak hangosan kell köszönni, mert rosszul hall… Az osztályterem előtt utolérték a társai és próbálták a fejéről lekapni a megnevezhetetlen fehér foltot, de hiába, csupán néhány vízcsepp maradt a markukban. Nyüzsögve, kiabálva mentek be. A hangzavarra megérkezett a tanító néni és mindenkit a helyére küldött. Azonnal megakadt a szeme a kisfiún és rászólt, hogy vegye le a fejéről a maskarát. Ő némi sértődöttséggel próbálta volna mondani, hogy nem maskara, hanem felhő és nem tudja levenni, de a tanító néni várakozva, szúrós szemmel nézte. Kénytelen volt szót fogadni. Súgott valamit a felhőnek, mire az lassan, nagyon lassan emelkedni kezdett. Hirtelen csönd támadt a teremben, olyan csönd, hogy a radiátorban surrogó vizet is hallani lehetett. Elhagyta a lámpa fehér gömbjét, majd elérte a mennyezetet, és mint aki jól végezte dolgát, kényelmesen elhelyezkedett.
Hogyan került a kisfiúhoz a felhő?
Néhány nappal korábban hatalmas, grafitszürke felhők vonultak a hegy felé. Kicsi, fehér felhő loholt utánuk. Szerette volna utolérni őket, de láthatóan nagyon elfáradt. Próbált kiabálni, hogy várjanak, de a hangja is elhalt, olyan volt mintha magában beszélne. Megállt, újra összeszedte az erejét és nekilódult, de mielőtt elérte volna őket, újra elfáradt. Látta, amint az öreg, termetes felhők átbuknak a hegygerincen. Elkeseredett. Potyogott a könnye.
A kisfiú látta a nehéz esőfelhők vonulását és a hirtelen kitisztuló égboltot. Kövér cseppek hullottak a karjára, vállára, fejére. Meglepődött. Fölnézett. Egyetlen kicsi fehér felhőt látott a feje fölött. Ebből? Ebből lehetetlen. Az arcára is hullottak a cseppek. Az egyik a szája szögletébe. Akaratlanul is megkóstolta. Sós, állapította meg. Sós eső? Nem értette. Az ujjával letörölt néhány cseppet a karjáról és megnyalta. Sós. Határozottan sós volt. Megzavarodott. Elvonultak az esőfelhők, mégis esik, ráadásul sós eső. Képtelen volt magyarázatot találni. Amíg igyekezett megfejteni az okát, sírást vélt hallani. Arra gondolt, ez is csak tévedés, akár a sós vízcsepp, de minél jobban figyelt, annál biztosabb volt benne, hogy az. Arról is meggyőződött, hogy fölülről érkezik a hang. De fölötte nem volt senki más, csak a kis felhő. Bármennyire hihetetlennek tűnt, csak ő sírhatott.
Fölnézett és megkérdezte:
– Te sírsz?
– Igen – érkezett a szipegő válasz.
– Miért?
– Úgysem értenéd.
– Legalább próbáld elmondani.
– Nem vagy felhő. Csak a felhők értenék meg.
– Te ér-ted, a-mit mon-dok? – tagolta a szavakat.
– Igen – válaszolt sértődöttséggel a hangjában. – Nem vagyok ütődött!
– Látod, én sem mondom, hogy csak az emberek értenek.
– Na jó… Az a baj ( most ő is tagolta), hogy nin-csen szél!
– És?
– Mondtam, hogy nem értesz. Neked mindegy, hogy fúj vagy sem.
– Nem mindegy, de neked miért fontos?
– Te oda mégy, ahová akarsz, visz a lábad, de nekem a szélbe kell kapaszkodnom, különben napokig itt parkolhatok, mint az uborka a veteményesben.
– Az miért baj? Az uborka nem panaszkodik.
– Neki ott vannak a barátai és az öregei.
– Akkor te miért nem mentél velük?
– Amikor a közeletekbe értünk, érdekes dolgokat láttam a réten. Ringlispílt, sátrakat, nagyszarvú állatokat, rengeteg embert, színes léggömböket, egyiket-másikat el is engedték és ott emelkedtek a magasba mellettem, gőzölgő lábasokból nálam kisebb, jó illatú felhők szálltak föl. Annyira szép volt, de annyira, hogy nem kapaszkodtam a szélbe, ahogyan ők. Amikor utánuk akartam indulni, már elhalt a szél és olyan távol voltak, hogy hiába igyekeztem, itt ragadtam a rét fölött. A többit már tudod.
– Tudom, de azt is, hogy le kell jönnöd.
– Könnyű azt mondani.
– Ne vitatkozz, gyere le! A szobámban aludhatsz és holnap, ha föltámad a szél, utánuk eredhetsz.
– És ha nem lesz szél? Ha nekik erősebb lesz? Akkor még jobban lemaradok tőlük.
– Felejtsd el a “há”-kat és gyere le!
– Mondtam már, hogy nem tudok!
– Dehogynem, csak akarni kell.
– Hiába akarok, nem megy.
– Legalább próbáld meg!
– Nem érted, hogy lehetetlen? Tudsz számolni?
– Igen, de minek?
– Mert a bőgésemmel legalább egy pohárnyi vizet veszítettem. Pontosan ennyi víznek a súlyával vagyok könnyebb! Nemhogy nem tudok lejönni, inkább úgy érzem, hogy emelkedem!
– A bőgés helyett gondolkodhattál volna –, mormolta a kisfiú és eldöntötte, hogy segít neki. Kavicsokat dobált föl, remélve, hogy a felhő elkapja valamelyiket és belekapaszkodva, leereszkedik. De meg sem közelítették, félúton visszapottyantak a földre. Hazaszaladt a csúzlijáért. Hiába, a kavicsok túl gyorsan repültek, átszakították vagy elrepültek mellette, a felhő nem tudta elkapni őket. Tanácskozott vele, de nem jutottak dűlőre. Próbálták számba venni, mivel kimozdíthatnák ki lebegő helyzetéből. Sárkányt fölereszteni, hogy abba kapaszkodjon – de ha nincs szél? Akkor ventillátorral kavarni, de az még az udvaron is alig mozdítaná meg a levegőt. Amikor a porszívónál tartottak, amivel lejjebb szippanthatnák, már maguk is mulattak a használhatatlan ötleteiken.
És mint mindig, amikor minden veszni látszik, hirtelen megszületett a megoldás.
– A búcsú! – kiáltott föl a kisfiú. A felhő értetlenül nézett le rá és felhúzta a szemöldökét.
– A búcsú, a léggömbök, érted már? – Nem, nem értette. Leengedte a szemöldökét és legyintett a nem látható kezével. A kisfiú végre érthetően elmondta, hogy mit akar. Ő is volt a búcsúban és kapott egy gázzal töltött léggömböt. Azt fogja fölengedni. A felhő belekapaszkodhat, ő pedig lehúzza a földre. Rohant a szobájába. A kövér, piros léggömb, lógó zsinórral ott feszített a mennyezeten. Kirántotta a varrós fiókot és kivette belőle az erős műanyag cérnát, összekötötte a léggömb zsinórjával és rohant vele a rétre. A piros gömb, mintha csak tiltakozna, jobbra-balra csapódva követte. Pontosan a felhő alatt álltak meg. Fölengedte, fokozatosan tekerte le cérnát, de óvatlan volt és kiejtette az orsót a kezéből, s az egyre gyorsabban ugrálva gurult. Nem tudta elkapni. Kétségbeesett, mi lesz, ha letekeredik róla és fölszáll a léggömbbel. Szerencsére sikerült rálépnie a cérnára.
A felhő ügyesen megkapaszkodott a léggömbben. A kisfiú gyorsan a karjára tekerte a zsineget, lehúzta a felhőt és vitte a szobájába. A léggömb és a felhő ott pihent a mennyezeten. Az első nap minden rendben volt, de másnap a felhő panaszkodni kezdett, hogy unatkozik. Nem lát ki az ablakon, már az összes szobasarkot, bútort, tárgyat százszor megszámolta. A kisfiú megsajnálta, mellé vezette a léggömböt, hogy megkapaszkodhasson benne, és levontatta az ablakhoz. A kilincsre kötötte a zsinórt. A felhő boldogan nézelődött, közben azt is figyelte, hogy a kisfiú hogyan írja a leckéjét. Néha megszólat tanáros hangon:
– A folyót nem j-vel, a főnevet nem kisbetűvel, az órát nem rövid o-val írjuk…– Mint kiderült, kitűnően tud helyesen írni. De harmadnap újra panaszkodni kezdett. Sokat van egyedül, mert a kisfiú iskolába meg játszani megy, és sok időt tölt a másik szobában is. Így azután abban egyeztek meg, hogy a felhő jó erősen belekapaszkodik a hajába, és a kisfiú a lakáson belül magával viszi. Együtt reggeliztek, vacsoráztak. Még a fürdőbe is vele ment. De negyednap már ez sem volt elég. Könyörgött, hogy vigye magával az iskolába.
Innen már ismerős a történet. Ott hagytuk el, hogy az osztályteremben a kisfiú a felhő fülébe súgta, hogy engedje el a haját.
A tanítás végéig a mennyezeten feküdt. Csöngetés után a kisfiú keresett egy hosszú nyelű partvist, és lehalászta. Otthon minden ment annak rendje és módja szerint. Ablak, leckeírás, vacsora, fürdés… Teltek a napok, hét ágra sütött a Nap és a levél se rezdült. A felhő egyre nyugtalanabb volt. Ha nincs szél, nem tud mozogni és az övéi is távol maradnak. Morgolódott, feszengett, pedig a kisfiút nagyon megszerette és tudta, ha egyszer elmegy, nagyon fogja hiányolni.
A hetedik napon a kisfiú arra ébredt, hogy a felhő kiabál:
– Szél! Szél!
– No és? – dörzsölte a szemét bosszúsan a korai ébresztő miatt.
– Most sem értesz, mint először! Vigyél ki!
A kisfiú kinézett az ablakon. Valóban, az ágak hajladoztak és hatalmas grafitszürke felhők húztak el a hegy felé. Most értette meg a kiabálás okát.
Cipőt húzott, és úgy ahogy volt, pizsamában, szaladt a rétre. A felhő a hajába csimpaszkodva nógatta. A rét közepén hirtelen nagyot füttyentett és szélsebesen az öreg felhők után eredt. Mikor megkapaszkodott az egyikük köpönyegében, hosszan integetett.
A kisfiú nézte, amint eltűnik a hegy mögött. Tölcsért formált a kezéből és utána kiáltotta:
– Soha ne bőgj!
