Deák Csillag: Az idő csavarjai; Kölüs Lajos: Keresztpántok apostolképek nélkül
Tölg-Molnár 1970-ben végezte el a Magyar Képzőművészeti Főiskolát, melynek 1987-től tanára. Az absztrakt művészet lírai jellegű, expresszionista ága jelentette számára pályáján a kiindulópontot (Jackson Pollock, Antoni Tapies és Arnulf Rainer). Eltávolodva a hagyományos táblakép-festészettől, geometrikus alakzatokhoz fordult visszafogott színvilágú, horzsolásos, karcolásos és csurgatásos faktúrájú műveiben. Vakolat, homok, szurok, korom, kőpor és géz, s végül a maga készítette papírmassza lett a médiuma. Komor hangulatú, fekete színű képeit a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján fehérek váltják fel. Visszatérnek az elemi geometrikus formák, a kör, a háromszög és a kereszt, ezek az ősi gyökerű, kiterjedt asszociációjú jelek. A képből képtárgy lesz.
Deák Csillag
Az idő csavarjai
Szinte napra egy évvel ezelőtt írtam Tölg-Molnár Zoltán Mindig a zéró ponttól című kiállításáról. És most elrugaszkodunk a földtől, a zéró ponttól a hetedik emeletre invitál bennünket a művész. Mert van feljebb, mint a hatodik emeleti műterem. Ezt tanította tanítványainak is. A horizont adott, de aki feljebb emeli tekintetét, megtapasztalhatja, hogy e horizont tágulni kezd.
Nem a hetedik mennyországba érkezünk. És nem is a pokolba. Vibráló fekete-fehér világba, ahol semmisem csak fehér, és semmisem csak fekete. A Körmendi Galériában hatalmas grafittábla az első kép, ha egyáltalán helyes kifejezés a kép szó. A grafit a görög graphein, írni szóból származik. A művész most nem grafittal, pl. ceruzával ír, rajzol, satíroz, hanem magába a barázdás, apró sérülésekkel teli, de fényesre csiszolt grafittáblába vési, mint szócikkeket a szótárba: sum, esse, fui. Ragozunk. Igeragozunk. A létigét. Ebben a sorrendben. Vagyok és voltam között a lenni. A voltam nem az utolsó szó, az idő kimerevedett, a létezés megkövült a grafittáblában, amely nem gyémánt keménységű.
Aztán kis objektek következnek egymás fölött, mellett, így egységet alkotnak, mintha a kicsinyített, de nem kis művek az egész kiállításnak a tartalomjegyzékét kínálnák nekünk. Jelekből. Mint hieroglifák, megfejtést igényelnek. A sum és esse most fehér, csak a fui, a voltam fekete, anyaga géz és grafit; sum, a vagyok anyaga ragasztó, géz és csavar, itt kellett a ragasztó ahhoz, hogy legyek, valami összetartson; esse, a lenni anyaga géz, pigment, létige pigmenttel, a létezés színeit látjuk, fehérben. Csavarozott II., 1998–2014 cellulóz, karton pigment, csavar. Összecsavarozott, megtépdesett, kifoszlott fekete mánusok, az idő mutatói, fekete lyuk, féregjáratok. Függöny, 2008, vászon, grafit, feloldja a keménységet, a csillogó grafit a redőkön további redőket képez, túlmutat önmagán, selymesen és mégis kimerevítve. Sebesült, 2013 pigment, géz, csavar, már nem két mutató, magában áll, szinte horizontot jelölve, megtépázva csipkézett. A fekete géz kilóg, a fekete pigment tartja össze és a csavar, sum, írja, vagyok, még így is vagyok, sebesülten is egyben.
Berámázva, keretben, üveg alatt Emléktér, 2012 akvarellpapír, könyvszerűen nyitva, hullámosan, felszívta a vizet, festéket nem látni, talán valami vegyszerrel lehetne láthatóvá tenni a benne írottakat, ábrázoltat, mert nem tabula rasa, csak nem látjuk, még nem fejtettük meg, vagy emlékezni nem akarunk rá, agymosás. Néha-néha, 2014 karton, lakkfesték, csavar, az univerzumba csöppentünk, ellipszis pályák keresztezik egymást, néha-néha összetalálkoznak, robbanás, ősrobbanás is bekövetkezhet, új világ születhet. Rajzolat, 2003 vászon, cellulóz, lakkfesték, elbújt a fekete szín, eltakarták, csak áttetszik, helyenként körkörösen, talán az antivilágba érkeztünk a féregjáratokon keresztül. Csavarozott I., 1998–2014 cellulóz, karton, pigment, csavar, kicsit nyitottabb, mint a Csavarozott II, de itt sem mutatja az időt. Mennek az évek, 2010 gipsz, szobor, féldombormű, hullámzik a térben, törékenyen, anyaga miatt is sebezhetően és fehéren, vékony barázdák, szégyellős, finom, alig látható évgyűrűk, a történetet maga a tömb őrzi, csak teste hullámzása ad hírt a belső viharokról.
Néha, néha…, 2014 még egyszer, karton lakkfesték, csavar, a másik terem falán, szinte ellenpontként, a fal másik oldalán, mintha egymásba kapaszkodnának, tartanák a közöttük feszülő falat, anyacsavarként. De a figura most itt nem zárt kör, nem ellipszis, valami megbomlott, átalakul, beenged, befogad, és akár kiszaladhatna a képből, spirállá is változhatna. Míg az első teremben a képen a csavarok lefestettek, itt láthatók, mert fontosak, funkciójuk van, kell is fogni, ki ne fusson a képből. Fénylő, 2014 vászon, lakkfesték, uralja a teret, a falat, végtelen tenger, fénylő víztükör, redőzik, hullámzik, csillámlik a fényviszonyok változásával, interaktív, és mégis azt érezzük, belőle, belülről, a műből árad felénk a fény. Három szarkofág, 2010 vászon, grafit, fénylő szemfedők, nem fekszenek, falhoz állítva, talán kivégzés lesz, felállítva triptichonként, mintha azt sugallná, kelj fel és járj, és akár kiléphetnének a halottak a vászon mögül, mint egy színjátékban, de ez komoly játék, mint minden játék. A Golgotán is lehetnénk a három keresztfával, egy szemérmes misztériumjátékon, minden a függöny mögött zajlik, vagy már megvolt a feltámadás, üres a sír? Nyíló, 1998–2014 lakkfesték, pigment, falemez, igen, nyílik az olló, elindulhatnak a mánusok, hogy mutassák az időt, az időtlent, mert számok nincsenek, és nem tudni, merre van az óra járása, hangvilla is lehetne, és az ittlétünk ideje, mert Tölg-Molnár szerint az idő minden mű ihletője és forrása.
Az elmúlás apoteózisát látom a művekben. Mennek az évek, 2010 fehér felülete nem egyenletes, hanem barázdált, mintha egy lemezt látnánk, amelyet feltehetünk egy lemezjátszóra, és megszólal a múlt. Nincs sivatagi táj, dűne vagy homokhegy, amely folyton változik. Tölg-Molnár a pillanat létező lenyomatait keresi és találja meg, a véletleneket, amelyek emberi és természeti nyomokként rögzülnek vagy rögzíthetők. És ott a mozgás, a drapéria, a lepel változó fodra, mélyedése és fénye. Az anyag sötét, de fény árad belőle. Tölg-Molnár kiállított tárgyai világítanak, fényt sugároznak, csendet tudnak teremteni. Hajas Tibor szavait idézve, ritkuló levegőjű magasságokban és fullasztó mélységekben jártunk a tárlaton.
Kölüs Lajos
Keresztpántok apostolképek nélkül
A szabadban hivalkodó zöld lombok után fehér-fekete világ fogad a Körmendi Galériában. Szél nélkül is lebben a szürke függöny, a gézig lecsupaszított, vér nélküli seb önmagát adja. Keresztek és körök, félkörök, megkarcolt tábla, mint töredékek, darabok jelennek meg. Szólótáncosok, a magukra irányított figyelem és fény jelzi, nem a tér egy pontját látjuk, hanem a térbe foglalt anyagot, a kiterjedést, magát a testet. Amely úgy hat már, mint egy szilánk, gyászének, a létezés emléke. A származás helye ismeretlen, bár névjegyként, monogramként ott az üzenet: sum-esse-fui. Valami van, létezik, múltban, jelenben, jövőben. A feltámadás táblájaként is tekinthetem a művet (sum, esse, fui, 2009). Nem kegyeleti tárgyakat látunk, ha el is fog a déjà vu-érzés, a latin korona boltozatából a keresztpántot pillantom meg. Nincs boltozat, csak sík, vagy görbület, csavar, csavarodó vonal. A csigalét és az űrbeli galaxisok, spirálok homálya, mi végre mindez? A nyíló, 1998–2014 a születés pillanatát, az elválást, a kiválást testesíti meg. Még nincs párhuzamos lét, még egy pontban közösek a vonalak, összetartoznak. A Néha-néha…, 2014 is az egy pontban való összekapcsolódást, az eredetet mutatja, miközben a gordiuszi csomóként vagy spirálként tekintve a művet Nagy Sándor szelleme kel életre, megoldani valamit, gubancot, messze érni és látni, felfedezni egy különös világot, amely lehet a mi világunk vagy egy számunkra ismeretlen világ. A csavarozott mű a kettős csavart is megidézi, a dupla fenekű mágikus dobozt. Szétválni már lehetetlen, az összetartozás örök (Csavarozott I., II., 1998–2014).
Az anyag karcolatai dermedések, hullámok nyoma, a tenger üzenete több alkotásban megjelenik (30X30, I,II, III, 2007, Függöny, 2009), a lenyomat üzenetté válik, a peremnélküliség lehetetlenségéről, mert valahova kötődünk, bordázottan is. A Fénylő, 2014 a drapéria nyomait, mozgását, állapotát, fényeit tárja elénk. A finom vonalak és mélyedések a sötétet rejtik magukban, míg a fénylő bordák (kitüremkedések, hátak) a homályos fényt sugározzák, akár egy örökmécses. Gyászlepel? – kérdem magamtól, nem tudom eldönteni. A Szarkofág I, II, III, 2010 is a mélyedések, a kitüremkedések ritmusát ábrázolja. Triptichon, bár nincs táblakép, mégis úgy érzem, a halott arca előbb-utóbb elénk bukkan, fellebben a vászon, megmozdul a drapéria.
Tölg-Molnár alkotásai mozgalmasak, zenére hangoltak, annak ellenére, hogy néhol egy léc darabját, egy lécdarabot vehetünk szemügyre (SPQR, 1999, Gesztus, 2014, Vízszintes, 2014, Emlék függöny, 2009, Anyám, 2001–2003, Szögelt, 2008, Szóló hangra, 2002). A múlt befejezetlensége, a porladás, a veszteség, az elvénülés, maga a halál jelenvalósága válik a tárgyak lényegévé, kikerülhetetlen a vég, de a vég kezdetét az élet uralja, még nem győzetett le a test, mert itt emberi testeket látunk, sőt emberi arcokat és emberi szellemeket. A Sebesült, 2013 mindennapjainkban a híradókban látott katasztrófákat, háborúkat, harcokat idézi fel. Létfragmentum és sötét múlt, a test elbágyadása, írásjel, tanulmányozni való totemoszlop. Az Emléktér, 2012 dörzspapírra emlékeztető tárgy, és nem lehet kitörölni a múltat, még ha annak foglyaként is éljük életünket.
A Rajzolat, 2003 a görög sorstragédiák egyszerű és bonyolult világát foglalja egy négyzetbe rajzolt körbe. Szimbólum, a kopernikuszi fordulat előtti térlátás, magában rejti a konstruktivista világot is, fekete-fehér színben. A művek időrendje változó, Tölg-Molnár technikai bravúrjait hordozzák magukon, és változatosságuk ellenére egységes világot képviselnek. Szembefordítások, eltakarások motívumai a világ rejtélyeire utalnak, és a világ megismerhetetlenségére, és arra az emberi vágyra, hogy valamit megtudjunk a világunkról, sőt önmagunkról. A tárgyak összekapcsolása, furata, csavarjai az anyagi lét determinizmusát tükrözik, semmi sem áll önmagában. Minden viszonyítás kérdése. Tölg-Molnár egyedi darabjai nem egyedek, annyiban igen, hogy önmagukba világot zárnak, maguk lesznek a világ részeivé, de látnunk kell, hogy a valamihez való tartozás, az egész hiánya egyszerre van jelen. A részletek horizontja nem adhatja az egész horizontját, nem lehet a rész az egésszel egyenrangú, bár a művészet lényege, hogy a rész mindig az egész igényével, teljességével lép fel, a rész egésszé akar válni. A cellulóz, falemez, karton, vászon, pigment, csavar, lakkfesték, grafit, gipsz anyagi mivoltukban is a befejezetlenséget sugallják, és a teret, amely időben kiterjedve már kopik, töredezetté válik, szétesik.
A magyar koronán a trónon ülő Megváltó hasát átfúrták, kényszerűségből. Tölg-Molnár lécei, rúdjai, körei a teret hasítják, görbítik meg, tudatosan. A magárahagyottság érzésével, azzal a tudattal, amellyel Jónás szól: … az Egek Istenétől futok én. / Mi közöm nékem a világ bűnéhez? / Az én lelkem csak nyugodalmat éhez. / Az Isten gondja és nem az enyém: / senki bajáért nem felelek én. Tölg-Molnár nem fut el sem Istentől, sem embertől, közöttünk jár-kel, piszkálja lelkiismeretünket, vajon a fekete-fehér szín miért színesebb néha, mint a szivárvány? És ki az, aki felfut a hetedik emeletre?
Tölg-Molnár Zoltán festőművész kiállítása: Hetedik emelet
2014. április 7. – 2014. április 24.
Körmendi Galéria
1055 Budapest, Falk Miksa utca 7.
