A hónap költője – Berka Attila beszélgetése Vass Tiborral

 

Jac Bibinke, ezt tudtam apró koromban válaszolni a nálam pár évvel idősebb lányok mondd-meg-szépen-hogy-hívnak-jára. Jól elszórakoztak rajta, hogy a vasstibike így jött szájra, egy cével; s lehet-e jobb, kell-e fontosabb, hogy a nálam pár évvel idősebb lányok ma is jól elszórakoznak azokon, amiket ma egy cével mondok. Készecke, mert Bibinke. Vagyis készecskékc és Bibinkékc: becéző szavak. Be vagyok cézve sokhelyütt, a copirájt vajon kit illet, Bibinke írc többet Bibinről, a Nagyról, vagy Bibin írc Bibinkéről, az agyról. Többet félsszel, mint erővel készítek, mégsem tartok tőle, hogy nem ugranak egymástól megfelelő távolságra. Távolsárga, ezt a színt keverem olyankor, amikor Bibinkét és a Nagy Bibint egynek gondolom. Elbírni magunkkal, ez a mi munkánk, nem csak a szószedés. Eme szín megfelelő mélysége lehet közös dolgaink magassága. (Magas sárga. Pfuj.)

    Magasságos képég, Anyajegy, Másomközlés, ezeket a szavakat írtam fel két éve a Jacbibinkés dossziémra, amikor elkezdtem magunkkal dolgozni, de azóta sem tudok velük mit kezdeni. Nem mintha nagyon zavarna, hogy nem az előre kijelölt szó-utakon járok, de azért mégiscsak kezd már kicsikét bosszantani, hogy eleddig egyetlen irodalmi nagy-anyagom sem kívántam még szorosan megfeleltetni egyetlen képzőművészeti munkámnak sem: olyankor folyton ecsetelni akarnám, amiről írok, vagy folyton arról írni, amit képezek?, ezért sincs ezidáig egyetlen olyan könyvművem, ahol a kettő biztonsággal összeérhetne, távolsárgázhatna. Talán A Nagy Bibinnél már vágyom erre? Előszeretettel, egyre előrébb-szeretettel foglalkozom az üggyel, mert míg Bibinke a gyerekmagam, a Nagy Bibin pedig az, akivé Bibinke vágyik lenni, egy olyan felnőtt-kép, amit én felnőttképp vizsgálgathatok, számos idegborzoló szókép kísér az utamon.

    A Bibinkék eleve kötetdaraboknak íródnak, a leendő könyvben készecskés alcímeik nem szerepelnek majd. Mintha egy rém-egyszerű számítógépes program segítségével pár színt erőszakkal elvennék egy képsorozatomból, vagy egy hangzót minden szavamból, hogy azok sehol, sehogyan ne köszönjenek vissza. Lehet ez tisztogatás, de lehet elmaszatolás is. A kötet ugyan egy kész Nagy Bibin lesz, A Nagy Bibin, még ha mellé is tudom szólítani majd képzőművészeti munkáimat, de remélhetőleg az is csak kezdete lesz olyasvalaminek, aminek megvalósulásáért feltehetően nagy árat kell majd fizetnem. No nem úgy, hogy lesz majd Te Nagy Bibin még mindig drága, A Nagy Bibin árán drágálld az életed, Legdrágább életem a Nagy Bibin stb, de egy kalap alá venni Bibinkét a Nagy Bibinnel úgy, hogy közben kép és szó egymás mellékszereplőivé válhassanak, egyelőre kényes kérdés.

 

Kényes kérdés. Az jut eszembe, amit a minap meséltél, osztálytalálkozódon neked szegezték a kérdést: te mennyire vagy művész? Jókat rötyögtünk a lehetséges válaszokon. Azon agyaltam, részemről mi lenne arra a helyes felelet. Arra jutottam: semnyire. Talán felsorakoztatnám legutóbbi kötetcímeim, és jelezném, legfeljebb annyira: Nem sok sem, Semmi szín alant, Mennyi semenni. Aztán egy Legszebb versenyi. Legszebb vers, ennyi.  

A pozsonyi AB-ART kiadó kábé azidőtájt, amikor elkezdtem írni A Nagy Bibint, Fekete J. Józsefet kérte fel, hogy mondjon neki két nevet, akikkel szerinte sikerrel tudna pályázni Az XY legszebb versei c. sorozatában. Fekete J. József Beszédes Istvánt és Jac Bibinkét mondta, ezúton is köszönet neki érte. Az NKA támogatásával megjelent kötet bemutatóját a költészet napja alkalmából a miskolci Herman Ottó Múzeum–Miskolci Galériában, a tízéves Spanyolnáthát köszöntő Tízeset c. kiállítás- és programsorozat keretében rendezhettük, Beszédes István, Balázs F. Attila, Petőcz András „Legszebb versei”-nek társaságában. Itt elmondtam, te moderátorként – gyönyörű temennyirevagyművész-képzavar: – első kézből hallhattad, hogy a boldoggá avatottak csoda-szintjén élem meg, amikor a műveimet másfél évtizede rendszeresen kritizáló Fekete J. Józseffel személyesen ott első alkalommal találkozhatok. Válogatásának köszönhetően az 1997-től megjelent köteteimből közöl a gyűjtemény, s hitem szerint a folytonosságot is hivatott prezentálni, hogy egy – az előző kötetekre is sok mindenben tényszerűen visszautaló – Bibinkés írás is szerepel a kötetben. (Korábbi köteteimben csak olyan írások szerepelnek, melyek előzőleg megjelentek; így A Nagy Bibinre készülve is elvem, hogy a kötet-szereplés előtt nap- vagy netvilág lássa őket. A Bibinkékből közölt eddig – a teljesség igénye nélkül – az Alföld, A Pad, Eső, Irodalmi Jelen, Kulter, Litera, Palócföld, Pannon Tükör, Szőrös Kő, Zempléni Múzsa, Várad, Várucca Műhely. Így akadhatott rá az érintett vers Parnasszus-közlésére a szerkesztő, mely  a folyóirat Kormos István-redivivus blokkjában jelent meg.)

    Fejtörés, ha társítom hozzájuk az utóbbi két évben kiállított Bibinkéimet, akkor azt hogyan tehetem majd. Grafikáim szerepeltek többek között az Art Marketen, a Magyar Képzőművészeti Egyetem Kondor Béla Galériájában, a FUGA Budapest Építészeti Központban, a kaposvári Vaszary Képtárban, a szentendrei művésztelep galériájában, a Pécsi és Miskolci Galériában, az Országos Széchényi Könyvtárban, a MAMŰ Galériában, a Magyar Tudományos Akadémia Jakobinus termében, de most sokkal inkább foglalkoztat egy új sorozat megalkotása, s meglehet, ha nekikezdek a nyáron, együtt jelentkezhetek a szöveges és képes Bibinkékkel.

 

Tetszik, nem tetszik, Bibinke is hamismás. Álljon bár hármójuk közül legközelebb ő a valódi dolgokhoz, valódi események megtörténtéhez, lehet, hogy alkalmanként megbukna a hazugságvizsgálaton. Teljesen mindegy, hogy budapesti, hernádkaki vagy épp egri a csillagok háborúja, Bibinke is tud valódítani, hiszen az igazság Jodaát, a derű pedig velem van. A mások mesterei mindig a másokéi maradnak, a hamismásoké az enyémek. Összeférethető tehát velük, még mérhető is, hogy az igazikból a legtöbb valódit eleddig az ő szájába adtam. Az alakmások jól megférnek egymás mellett, alkalmanként össze is feküdhetnek. Süket fülekre nem talál egyetlen találkozásuk sem: kortól, nemtől, hallástól függetlenül büntetlen marad, akár szado vagy mazo az izmus, pedo vagy geronto a fíling. Bibinke megbocsátja, hogy felnőttem, én pedig örömmel elnézem, ha felgyerekülök.

 

A szerkesztés civilmunka, Bibinke munkacivil. Ugye, díszítőleg mennyire be van ez is cézve. ŐBibinkeségével ismét fenségesen tapintottál rá egy lényegire: a főcivilség mint evilági lét termelhet-e őBibinke-munkából lét. Húsz éve bizonyára nálam is zavarba ejtően kitapintható volt a mennyire is vagyok művész átfordulása a mennyire művész is vagyokba, az elnőtté  válás gondterhes, de mégis szerethető, motiváló folyamatában. Azóta is szorgalmas vagyok és üldöz a szerencse, 2012-ben Miskolc, 2013-ban az NKA alkotói ösztöndíja segített a Bibinke-munkában.  

 

Háromversnyire látok előre, az kb. két hónap, és azt tudom még, hogy intézendő a Tibikeség-szólíthatás körének igen jelentős kiszélesítése: sokkal többre szeretném növelni azok számát, akik rendszeresen és büntetlenül mondhatják nekem, hogy Tibike. Abban én a Bibinkét hallom, és az jó nekem. Ha jól számolom, eddig négy Tibike-emberről van szó, a kitűzött cél az öt. Laci, a kertszomszéd és Darázs, egy falunkbéli őmunkásember, mert Hernádkakon Bibinkekorom óta ismernek. Eszter, egy képzőművész úrnő, mert bírom, ahogy mondja. Timike, egy miskolci, Búza téri talpon- és kintálló eladó hölgye, mert szeretem, ahogy hallom. Az ötödik elemet idén meg kellene találnom.