Egy lakóközösség halálköltészete

Szőcs Petra forgatókönyvíró, rendező, fotóművész, fordító, költő 2013-ban jelentkezett Kétvízköz című első verseskötetével. A címben megnevezett kolozsvári városrész, Kétvízköz – ahogyan a költő láttatja velünk – nyomasztó hely, csupa elmúlás, csupa halál, csupa emlékezés.

A kötet egészét áthatja a rögzítés szervező ereje: emlékek, álmok, elköltözők, emigrálók, haldokló családtagok jelennek meg a versekben. Állandó érzés az elhagyatottság és a magány, az egyik elbeszélő egészen az öngyilkosság gondolatáig süllyed. Azért is indokolt az „elbeszélő” kifejezés, mert a versekből történet áll össze: egy lakóközösség, egy család és a szomszédok története. De senki sem marad sokáig. Ahogy Szőcs Petra írja Lakók című versében: „minden nap új lakót hozok, / és lekaparom a falakat, hogy még nagyobb legyen a ház, / és szépen elférjenek”. Szép parafrázisa ez a borítófülön található Jékely-versrészletnek (Elhagyott lakások siratása).

A rögzítés, a versek és a bennük szereplő fényképek, használati tárgyak révén a lakók mintha sosem tűnnének el teljesen. Sőt a kötet záróversében egészen a testbe rétegződik a múlt: „mélyen zsebbe süllyesztem / a kezem, mert nem akarom, hogy látsszon a körmöm alatt / a rózsa pirosa, nefelejcs kékje, Karl Trauser zöldje” (Festék, költözés). Bár a Kétvízköz egy kolozsvári polgári család története köré szerveződik, mintha egy letűnt, molyrágta kor halálköltészete is lenne ez. A petróleumlámpák, Leningrád, a krumplileves motívumokként torlódnak egymásra: „Petróleumlámpa takarja el a kifordult konnektort. / Anyám el akarja adni a házat” (Függöny, lámpa).

Visszatérő elem a szem és a hozzá kapcsolódó problémák, a sérülés és a vakság – a Kétvízköz versei erősen vizuálisak. A láttatáshoz több figurát hív segítségül a kötet, amely így a szereplírának is érdekes terévé válik. Megszólal a nagypapa, a nagymama, néhány névtelen, de behatárolható alak, sőt, a zseniális Pihenő című versben a keleti útját félbehagyó Kőrösi Csoma Sándor. A Kelet lenyomatai, az ortodox vallásosság, az orosz nyelv, a román utcanevek összefonódnak az elmúlás, a veszteség, az emlékezés gondolatával, mint az említett versben is: „bennem már nincs meg az emlékek Ázsiája”.

Nemzedékének többségéhez hasonlóan Szőcs Petra is prózaverseket ír, ezért a formai bravúr rá sem jellemző. Nyelve sem kifejezetten költői, a versek líraiságát a szerkezet és a vizualitás adja. Ritkán használt trópusai viszont egyéniek és izgalmasak, például az Este van című versben: „Egy repülő összeköti a Hold szarvait”. A költő hajlamos az abszurd, groteszk megoldásokra is:  „Fertőzött vízben haldokló öregek úszkáltak, / s mohos köveken törtük össze csontjaikat” (Meghívás). Szóképei itt-ott már-már Nemes Z. Márió bizarr hangvételét idézik: „Vettem egy felmelegíthető gyereket, / négyszögletű nejlondobozban adták, / speciális zsírba fagyva. / Mikor rátettem a radiátorra, mosolygott”. Izgalmas, szép versei mellett azonban találhatók olyan szövegek, amelyekben szinte csak a halál csupasz leírásának brutalitása adja a feszültséget, ilyen a Kétvízközben című kétsoros („nincsen pestisjárvány, / mégis sokan meghalnak”) vagy a Visszahívó, ahol a sorok tördelésén és Hamlet megidézésén kívül alig utal valami arra, hogy versről van szó.

A két fenti szöveg a többihez hasonlóan mellőzi a szóképek használatát, de minimalizmusukkal talán nem a legeltaláltabb alkotások a nyúlfarknyi kötetben. Ugyanígy elhagyhatónak érezhetjük a legtöbb verscímet: a Festék, költözés, a Függöny, lámpa vagy az Önbizalomhiány nem éppen frappáns címek, és keveset tesznek hozzá az értelmezéshez. Ennek ellenére a versek többségének mindenképpen előnyére válik a díszítetlenség, a pátosz hiánya, a túlírás elkerülése. A Kétvízköz rideg egyszerűsége hiteles költői hangról árulkodik. Több, mint jó kezdés.

Szőcs Petra: Kétvízköz. Magvető, 2013.

Horváth Imre Olivér