Közvetlenül az esemény – Payer Imre versei
KÖZVETLENÜL AZ ESEMÉNY
PAYER IMRE VERSEI
AKKOR ÉS MOST
Noha a kezdet a sorvadásból indult.
A nyomott és szürke
homályos zugaiban
az áporodott pulóveres
idő még megtörtént.
Aztán az ugyanannyi négyzetméter
kitágult színessé vált.
Most fegyelmezetten ragyog.
Mint ellenőrzött képeslap.
KÖZVETLENÜL AZ ESEMÉNY
A tobozmirigy lázas duzzanat.
Belefúródik az érkező tájba.
Körötte a fej már elhalt.
Egykor erre készülődött,
de még fordítva volt.
Föld volt a rengés előtt.
Ma nincs föld.
Lángcsóvák komorulnak.
ÉGZÓNA
A föld, az ég
helyet cserélnek.
Égzóna.
Rétegek egymáson.
Szürke. Fehéres.
Legalul a kápráztató.
Felhők kéken.
Édelegnek egymással
titános uzsonnán.
MÁGIA
Összesűrűsödik a levegő.
Létrejön a kör.
Rajta a burok.
Onnan szívódik felém
egyre erősebben
az anyagtalan kémia.
Érzem, határra érkezem.
Ezen túl
művelhetem, amiben vagyok
a várakozókkal.
DARÁLÓ
Névtelen, kattogó huzatban
mintha láthatatlan sóderszemek
iszonyú nyomása
agyon, mellkason.
A szavak nem szavak. Csavarok
roppant és légkondicionált darálóban.
Csak keresztnevek vannak. Számok
a daráló teremtette
téridő közegben.
Szótalan szókkal szólunk.
Egymásnak. Hiába.
Egyenletes, huzatos kattogás.
SZÁRAZ, PRÉSELŐDÖTT
A járda burkolókövei ahogyan egymáshoz illeszkednek,
az anyagköltségük,
az egész fölött az a fajta láthatatlan nyomás,
ami leginkább egy világ-homokzsákéhoz hasonlít,
ilyenekből állok én, ez vagyok.
Megyek. Működöm. Félek és agresszív vagyok,
alattomosan. Szétesett jelenlét.
Csak keresztnevek vannak. Mint aluljáróarcok.
Hogy lett ez a a közeg?
Akkor már éreztem. Abban a
rozsdabarna utcaköves, sudár tornyú
mediterrán városban.
Minden ott volt, ami lett.
Egy Albergoban zokogtam
a dunyhába temetve a fejem. Tudtam
vége az erős kornak. A rettegő,
a nyomorék-idő jön.
Száraz, préselődött
lélek. Nem humorra nevetsz,
csak akkor,
ha pillanatra
nem kell annyira szoronganod, mint
amennyire rád kényszerítődik.
Még ott bújkál benned egy régi működés is,
mint szeméttelepre hajított gép.
Esős éjjel felberreg lidércragyogón.
A rozsdás fogaskerekek
okafogyottan be-beindulnak.
De mindez már a high-tech mosoly mögött
sunnyog, a mozdulatnak robotkiszámítottnak
kell lennie, különben...
A napszakok mosoly-terrora
burkot vet rád. A benne cirkuláló
légnemű anyag
felszippantja, kitölti horpadásaid.
