Beleszövődni a világ-történetbe
Oberczián Géza azok közé a kortárs magyar prózaírók közé tartozik, akik viszonylag későn, mégis határozott hanggal és következetesen épülő életművel léptek az irodalmi nyilvánosság elé. Prózájának egyik legfeltűnőbb sajátossága a tapasztalati anyag sűrűsége: a hétköznapi, gyakran „kis” helyzetekből kiinduló történetek rendre tágabb – társadalmi, morális, sőt olykor természettudományos és metafizikai – összefüggésekbe nyílnak. Kötetei témáikban és narrációjukban, szerkezetükben változatosak, mégis egységes pályaképet rajzolnak: az emlékezet és az idő kérdéseit firtatják, gyakoriak a perspektívaváltások, a realista alapokra épülő groteszk vagy mágikus elhajlások, illetve a személyes és közösségi felelősség témáinak újra és újra fölvetése.
Oberczián saját önmeghatározása szerint is „későn kezdett írni”: ötvenéves korán túl, 2013-tól publikál rendszeresen folyóiratokban. Életútjában az irodalom mellett végig jelen van a természettudományos és a gazdasági életben szerzett tapasztalat: agrár-egyetemi háttér, kutatói munka, vállalati tanácsadás, amihez aztán az irodalomszervezői feladatok csatlakoznak, elsősorban a Petőfi Kulturális Ügynökség keretében. Ennek a többirányú tapasztalatnak az irodalmi haszna prózájában különösen látványos: a hétköznapok pszichológiája, a társadalmi mechanizmusok és a természettudományos szemlélet nem egymás ellenében, hanem egymást erősítve épül be a történeteibe.
Első kötete, a Nógrádgárdonyi napló a prózaírói indulás egyik alapmintázatát adja meg: a lokális tér (falu, kisvárosi periféria, ismerős tájak) nem egyszerűen díszlet, hanem kulturális és lélektani erőtér. A novellák a „talán igaz se volt” jegyében megélt múlt emléktöredékei és a jelen tapasztalatai között feszülnek, miközben az elbeszélő tekintete rendre a közösségi beidegződésekre, a mozdulatlanságra, a kimondatlan konfliktusokra irányul. A kötet egyszerre épít a magyar vidék irodalmi hagyományaira és igyekszik megmutatni azt a kortárs állapotot, amelyben a nosztalgia már nem menedék, a jelen pedig nem kínál biztos kapaszkodót.
Az Áramlás című kisregény az előző kötet lokális világából kimozdulva a haladás, az „úton levés” és az önértelmezés prózáját építi föl. Oberczián elbeszélés-vezetésének egyik erőssége itt különösen jól megmutatkozik: a történet szálai úgy rendeződnek egymás mellé, hogy a külső út (a mozgás, a találkozások) és a belső út (a múlt újraértelmezése, a döntések következményeinek belátása) folyamatosan átírják egymást. A kötetet lehet lélektani fejlődésregényként vagy egy kapcsolat történeteként olvasni, olykor krimiszerűen feszült, ám ami igazán lényeges, az az, ami később is az életmű egyik fontos tétje marad: a szereplők, a mindenkori ember sorsa nem csak úgy történik, véletlenszerűen, ismeretlen erők hatása révén, hanem mindenekelőtt a döntésekből, az elhallgatásokból, a vállalt vagy éppen az elhárított felelősségekből áll össze.
A harmadik kötet, a hátsó szoba (alcíme szerint magántörténetek) már a címével is poétikai programot hirdet: a hátsó szoba mint elzárt, mégis őrzött tér az emlékezet, a „félretett” és újra elővehető élettörténet metaforája. A kötet a múlt átmentése és a jelenben egymásba érő idősíkok könyve – ez Oberczián egyik kulcstémája: az a tapasztalat, hogy a jelen nem stabil állapot, hanem határmezsgye, ahol „múlt és jövő összeér”, s ahol az elbeszélő „mint kötéltáncos a kötélen” egyensúlyoz. A kötet novellái ehhez illően változatos beszédmódokat alkalmaznak és atmoszférákat teremtenek: a realista élethelyzetek mellé groteszk és abszurd tónusok társulnak, máshol líraibb, elégikus hangoltság uralkodik. A történeteket a szerző gyakran nyitva hagyja; nem azért, mintha nem lenne megoldásuk, hanem mert a megértés, az emlékezés és a felejtés folyamata maga is befejezhetetlen. Oberczián itt különösen következetesen bízza az olvasóra a továbbgondolást: a magántörténetekből összeálló közös tapasztalatot nem kész tanulságként, hanem lehetőségként kínálja fel.
A küldöttek a pálya addigi tétjeit egy nagyregény léptékében sűríti össze. A regény a Viktória-tó valós ökológiai-társadalmi paradoxonából indul ki (a nílusi sügér túlszaporodása ellenére a vidéket éhezés sújtja), és ebből formál egy „lokális probléma – globális történet”-szerkezetet: a természeti egyensúly fölborulása egyszerre biológiai, gazdasági, politikai és morális krízissé válik. A mű egyik legnagyobb erénye, hogy az író képes modern mítoszt alkotni, a realitás és a legenda érzékeny és arányos keverésével, miközben a nézőpontok váltogatásával széles panorámát ad. A küldöttek maguk egy tudósokból és más szakemberekből álló nemzetközi csapat, amely egyszerre kalandregényes motor és gondolati keret: lehetővé teszi, hogy a történet a személyes sorsok felől érkezzen el a rendszerszintű összefüggésekig. Oberczián prózájában itt válik igazán hangsúlyossá a „minden mindennel összefügg” belátása: a fogyasztás, a kereskedelem, a helyi elit érdekei, a globális nagytőke mozgásai és a természeti folyamatok egyetlen hálózatba kapcsolódnak. A regénynek komoly üzenete van, mégsem válik egy pillanatra sem didaktikussá. A könyvben a bő ismeretanyag, a krimiszerű feszültség és a hősök személyes motivációi egymást erősítik, s nem oltják ki.
A negyedik könyv, a Téridő három lazán összekapcsolódó kisregény (Szingularitás, Eseményhorizont, Entrópia) egymásra olvasásával épít föl egységes regényszövetet. Oberczián itt mintha visszatérne a hátsó szoba idő-problematikájához, de nagyobb elméleti ambícióval: a természettudományos és filozófiai időfelfogások (relativitáselmélet, kozmológiai metaforák, a szubjektív idő tapasztalata) a cselekmény szervezőelveivé válnak. A lineáris rend felborítása, az ok-okozatiság késleltetése, a jelen idejű elbeszélés következetessége mind azt szolgálja, hogy az olvasó ne csupán „értse”, hanem át is élje az idő széttartó és mégis egyetlen pontba sűrűsödő tapasztalatát. A Téridő így nem pusztán témájában, hanem formájában is az időről beszél: azt a kérdést teszi prózanyelven vizsgálhatóvá, hogy miként lakjuk be a múlt–jelen–jövő dimenzióit, és milyen történeteket teremtünk abból, ami velünk történik.
Oberczián prózájában az idő nem puszta kronológia, hanem a tudat és a történetalkotás közege. A hátsó szoba a személyes múlt „raktártereit” nyitja meg, a Téridő pedig már kozmikus és filozófiai horizontokkal tágítja ugyanazt a kérdést: hogyan lesz a múltból elbeszélhető történet, és hogyan alakítja ez a történet a jövőt. E szemlélet egyik következménye a nyitott befejezés, a sejtetés, a „továbbgondolhatóság” – vagyis az a bizalom, amelyet a szerző az olvasó értelmező munkájába helyez. Oberczián voltaképpen társalkotónak tekinti olvasóját.
Oberczián Géza kedveli és mesterien alkalmazza azt a módszert, amely több szereplő, több nézőpont, több értelmezési szint egymás mellé állításával hoz létre összetett képet. A küldöttek esetében ez világképpé szélesedik: a tudományos, politikai és gazdasági nézőpontok nem díszítőelemek, hanem a történet belső szerkezeti kényszerei. A sokhangúság ugyanakkor nem relativizál mindent, inkább azt mutatja meg, hogy a valóság – személyes és közös valóságunk – mindig több rétegben tapasztalható meg.
Oberczián világának valóságanyaga, realitáselemei stabilak, pontos helyzetrajzok, fölismerhető társadalmi terek, hiteles pszichológiai reakciók tartják egyben a szövegeket. Ebből a realista alapból válnak ki olykor indokoltan és következetesen a groteszk fordulatok és a mágikus(abb) elemek – különösen a novellákban –, amelyek nem a valóságtól való menekülést, hanem épp a valóság fölnagyítását, láthatóvá tételét szolgálják. Így fér meg egymás mellett a hétköznapi dráma és az abszurd villanás, a dokumentumszerű részlet és a szimbolikus kép.
Oberczián karaktereinek sorsaiban újra és újra megjelenik az a kérdés, hogy miként viszonyulunk a következményekhez: elhárítjuk-e, áthárítjuk-e, vagy képesek vagyunk vállalni őket. Ez a gondolat a mikrotörténetek szintjén (családi döntések, magánéleti törések) és a makrotörténetekben (ökológiai krízis, társadalmi összeomlás) is megjelenik, fölvetődik. De Oberczián sosem pamfletet ír, prózájának erkölcsi érzékenysége mégis állandó: történetei mögött ott feszül a kérdés, hogy milyen világot hozunk létre a döntéseinkkel, és mit kezdünk a fölismeréssel, amikor már látjuk az összefüggéseket?
Oberczián Géza írói világa viszonylag rövid idő alatt épült egyedi és sajátos írói univerzummá, amely jól követhető fejlődési ívet mutat: a lokális terektől a globális panorámáig, a magántörténetektől a „világállapot-regényig”, az emlékezet novellisztikus villanásaitól az idő szerkezetét imitáló kisregényfolyamig. Prózájának egyik legnagyobb tétje, hogy a tapasztalatokat – személyeseket és közöseket – történetté tudja rendezni anélkül, hogy leegyszerűsítené azokat. Az intim és a planetáris világ nem válik szét Oberczián prózájában, hiszen ez a kettő ugyanannak a kérdésnek két oldala, két szintje. Maga a kérdés pedig valahogy így hangzik: mit kezdünk, mit kezdhetünk azzal, hogy a történeteink – bármilyen kicsik is – beleíródnak, beleszövődnek a világ nagy, egységes történetébe?
