Ugrás a tartalomra

 

Honoré de Balzac – A’ kétségbe hajtott szerető

Honoré de Balzac
A’ kétségbe hajtott szerető
 
Mikoron Nyoltzadik Károl királynak kedve támadt, hogy az Amboise-béli kastéllt megékesítse, jövének vélle némi-nemű talján mívesek, kőfaragó mesterek, jó képfestők, kőmívesek avagy építő-mívesek, kik is a’ folyosókon szép remekmíveket szerzének, amellyek azolta elhanyagoltatás mián erőssen megrongálódtak.
Hát akkoriban az Udvar ezen a’ kies helyen tanyázott, s a’ jó ifiú felség, amiként tudva vagyon, igen szerette nézni ezen embereket, müdőn leléseik megtökéllésén dolgozának. Vala akkoron ezen idegen urak között egy messer Angelo Caparra nevű Florentz-béli, kinek öreg érdelmei valának, szobrokat és véseteket szerzett, hogy senki így, kora ellenire, s az emberek örömmel nézék, mely tudós volna már élete tavasszán. Valóban, alég serkede még ajaka fölibe azon szőr, amely az embernek a’ férfiasság bélyegét adja. Ezen Angelón megakada mind a’ dámáknak szemök, mert szép vala, mint álom, és bánatos, akár a’ párja veszett girlitze magános fészkiben.
A’ dolog így álla. Ez a’ szobrász a’ szegénység kórságában sinylődék, amely igen gyötri az embert élete szabad mozgásában. Bizon rideg élete vala, keveset evék, röstellé a’ nintstelenségit, és nagy elkeseredésiben beleveté magát mesterségibe, azon iparkodván, hogy minden áron szert tegyen a’ tétlen életre, amelly a’ mentől szebb élet azok számára, kiknek örökkétig a’ lelkök munkálkodik. Hetykeségből a’ Flórentzi szép köntösben jöve az Udvarba, azután ifiúi és nyavallyás mivolta mián való félénkségből nem merte kérni a’ néki járó dénárokat a’ Királytól, aki látván őt ígyen öltözvén, azt gondolá, hogy jómódban volna. Udvarnokok, dámák, mindenki tsudálni akará a’ szép míveket, meg a’ szerzőjüket: de Károly-tallért, azt nem! Valamennyien, kiváltkép penig a’ dámák, látván az ő gazdag természetit, azt tudák, elég bévséggel vagyon ifiúsága, hosszú fekete haja, tiszta szöme, s eszökbe se juta a’ Károl-pénz, mikoron azon dolgokra s egyéb miegymásra gondolának. Igenis igazuk vala, mert hiszen sok udvari kuraffi nyert ezen adományi révén szép dominiumot, Károl-pénzeket és mindet. Gyermek-ifjúi látszattya ellen messer Cappara húszesztendős vala, semmiképp sem ostoba, szíve felséges, fejiben költemények motoszkálának, azonfelyül tekéntete magas dolgokon járt. De nagy alázatosságában önnönmaga dolgában, miként a’ szegények és sínylődők mind-annyájan, megdöbbene, látván a’ tudatlanoknak ő nagy sükeröket. Annak utánna azt gondolá, hogy testre vagy lélekre rossz szabású volna, s gondolatait magának tartá meg. Mit is beszélek! Hiszen elmondá őket az ő híves éttzakáin az árnyéknak, Istennek, ördögnek, mindenkinek. Akkor aztán panaszolkodék, hogy olyan forró szüve volna, hogy kétség nélkül az asszonyok óvakodnak tőlle, akár a’ tüzes vastul; annak utánna elémondá magának, melly nagy szeretetben tartaná szép szeretőjét, ha vóna, s mely nagy tisztelettel és hívséggel ragaszkodnék hozzá, mely odaadó szeretettel szolgálná őt; parantsolatait mely buzgalommal fogadná; melly játékkal oszlatná el búbánattyának gyenge fölyhőit a’ borulás napjaiban. Formálla is magának eggyet agyag szoborban, és lába előtt hemperge, tsókolá, békélgeté, tzirógatá, falá, szívá, tsak ollyan igazán, amiként a’ rab futkároz a’ mezőn által, amellyet a’ börtön kis likán keresztül lát. Annak utánna szívére beszélle, hogy meglágyítaná, majd meg úgyan szorongatá, hogy majd megnyuvasztá, erőszakoskodék vélle, nagy tisztelete ellen, mindent martzangola ágyában, veszettül, keresvén ezen távollévő hölgyet; nagy bátorsággal, mikoron magára vala, de másnap, ha elevent talált elő, bambán maradt előtte. Ennek ellene, lángolván képzeletbeli szerelmétül, újfent rákoppanta az ő márvánképeire, rávése szépséges tsötsöket, hogy a’ nyál gyülemlett a’ szájban ezen szép szerelmi gyimeltsek láttán, nem is szólván egyéb dolgokrul, miket domboríta, majd esztergályoza, tzirógata vésőjével, simíta ráspolyával és formálla annyéra, hogy ezen dolgok tekélletes használatát megérti vala belőlle a’ mentől maflább szűzfi, s eggyetlen napon maflátlan lészen belé. A hölgyek önnön magokra esmérének ezen szépségekben, és Cappara mester megkapparintá lelköket. Messer Cappara pedig szemmel simogatá őket, hitet tevén, hogy amelyik napon eggyik odaadja néki eggy ujját a’ megtsókolásra, mindent megveszen rajta.
Ezen főfő ágyságbeli hölgyek közül eggyik tudakozódék őnálla magánál, kérdezvén őt, miért illyen vadótz, s ha eggyetlen udvari asszony nem szelídíthetné meg? Annak utána kedvessen meginvitállá, menne hozzá esti üdőben.
Nosza, messer Angelo illatosétá magát, vásárla szaténnal béllelt rojtos-bojtos bárson mentét, költsönvett eggyik baráttyátul hosszú ujjú köpönyeget, hasogatott mellényt, selyem harisnyát, indula, mene fel a’ garáditson tüzes lábbal, tele torokkal szipván a’ reménséget, azt se tudván, hova rakja szüvét, amely fitzánkola és szökkene, miként bakketske, s hogy mindet megmondjak eggy végben: már jóelőre szerelmetes vala koponyátul mind sarkáiglan, hogy izzadt a’ háta belé.
Ne felejtsük, hogy a’ dáma szép vala. Messer Cappara ezt annyival is inkább tudta, mert hisz mesterséginél fogva jól értette a’ karoknak tagozódását, a’ testnek vonalait, a’ szépfarúságnak titok görbületit és egyéb mistériumokat. Hát ezen hölgy a’ szépmívesség külön való regulái szerint vala szabott, tetejiben fejér és sudár, szava felkavará az életet ott ahol vagyon, felpiszkállá a’ szüvet, agyat és a’ többit; egy szó mint száz: belekergeté az ember elméjibe a’ dologság édességes képeit, de nem tetszék meg az ábrázattyán, hogy erre gondolna, melly dolog ezen kárhott nősténeknek tulajdonuk.
A’ szobrász ott lelé a’ tűz mellett egy sarokban, magas karosszékben. A’ hölgy íme kellemetesen beszéldegéle, messer Angelo azomban egyéb frantziát nem mert mondani, mint igent vagy nemet, szó sem jött a’ torkába, sem gondolat az agyába, s fejjel a’ kandallónak megy, ha nints azon bódogsága, hogy láthatta szép kegyessét s hallhatta a’ szavát annak, aki úgyan játszadozék ahajt, akár szúnyog a napsugárban.
Miérthogy ezen néma tsudállat ellen egyetemben maradának az éttzaka derekáiglan, apránkéd belefogódván a’ szerelemnek virágos útvesztőibe, a’ jámbor képfaragó bódogságossan mene el onnét. Útközben kiokoskodék magában, hogy ha egy nemes asszon megtűrte őt maga mellett négy órán által, szalmaszálnyi híja sints, hogy hajnalig ott szenvedje. Ezen praemissákból nem eggy szép következtetést vonván, elvégezé, hogy majd meginstálja tőlle, akártsak közasszonytul, azt amit kegyelmetek tud. Föltette magában, hogy megöl mindenkit, a’ férjet, az asszonyt, önnönmagát, ha nem fonhat egy örvendetes órát az ő rokkáján. Bizon, annyéra belelovallta magát a’ szerelembe, hogy az egész élet nem tetszett előtte egyébnek, hanem a’ szerelmi játék eggy tételének, mivelhogy ennek eggyetlen napja ezer életet ér.
A Florentzi faragdagállá a’ kövét, az estére gondolván, ígyen sok orrokat elrontott, egyéb dolgokrul álmodozván. Látván a’ balremekelést, abbanhagyá a’ mesterséget, illatosétá magát, elmene kóstolgatni hölgyének nyájas beszédiben, reméllvén, hogy egyszer majd tetté változtatja. De amikor fejedelemasszonyával szemben vala, akinek asszonyi felsége tsak úgy ragyoga, a’ szegén Cappara, ki az uttzán merő gyilkos kedviben volt vala, hirtelen megjuhászodék a’ kiszemelt áldozat láttán.
Mindazonáltal, azon órának tájában, mikoron a’ vágyakozások össze szoktanak melegedni, majd ráomlott a’ hölgyére és jelesül tartogatá, kikufárolt vala egy tsókot, elrablá, s ez vala szerentséje. Mert ha a’ hölgy adja, egyben megtartja magának a’ jusst, hogy megtagadhassa; de ha rabolni engedi, a’ szerelmes lophat ezret is. Ez az oka annak, hogy a’ hölgyek nem adják, hanem vétetik. A’ flórentzi már jó sort lopott s a’ dolgok jelesül szövődének, mikoron a’ hölgy, aki egyengette vala a posztót, kejálta:
– Ihol az uram!
Tsakugyan megjött a’ kegyelmes úr, megtérvén a’ golyóbis-játéktul. A’ szobrász elhagyta a’ helyit, de megkapta a’ bódogságában megzavart hölgy sokatigérő katsontását. Ez vala minden haszonvétele, portziója, kóstja egy álló holnapig; mert hogy öröminek a’ martjára érvén, mindétig jöve a’ mondottam férj-uraság, és mindig érkezék böltsen egy kerek megtagadás és annak enyhétő magyarázattya között, amivel a’ hölgyek meg szokták spékelni az elutasítást. Melly apró praktikák tsak jobban élesztik és erősbítik a’ szerelmet. Hahogy pedig a’ türelmetlen szobrász már jöttekoron indítá a’ szoknya megvívását, avégre, hogy elébb érje el a’ győzedelmit hogy nem mint a’ férj a’ házat, aki kétség nélkül vevé ezen felfordulás hasznát, a’ mi szép hölgyünk, olvasván a’ szobrász szemiben ezen gondolatot, végnélküli pörölést és duzzogást támasztott. Elsőben hazug féltékenységet színlele, hogy jeles szerelmi szidalmakat vessenek fejihez, annak utánna megenyhíté a’ küsdednek haragját egy tsók vizivel; azután feladá a’ szót, hogy el ne haggya; mondogatá, hogy az ő szeretőjének okosnak kelletik lenni, az ő akarattyához kell szabnia magát, másként nem adhattya néki a’ lelkit és életit; s hogy tsekély dolog az, ha kegyessének a’ vágyakozását kínálja; hogy ő, a’ hölgy a’ bátrabbik, mert jobban szeretvén, többet áldoz; aztán alkalmatos helyen kitsusszan egy “Haggyuk ezt”, amit királynői módon ejte. Olykor haragot öltött magára, felelvén Cappara szemrehányásira: “Ha kegyelmed nem lesz ollyan, amint akarom hogy legyen, hát nem fogom többet szeretni!”
Röviden szólva, a’ szegény talján nemsokára rájöve, hogy nem valami nemes szerelem ez, amely nem latolgattya a’ gyönyörűség-adást, miként zsugori a’ tallért, s mindnek hegyiben ez a’ hölgy azzal mulattya üdejit, hogy ugrattya őt az ebrúdon, engedvén őt mindennek urává lenni, tsupán a’ szerelemnek szép sövényit nem lépheti által. Ezen mesterkedésben Cappara dühödt lőn, hogy mindenkit gyilkolhatott vóna, s vőn maga mellé jó tzimborákat, kikre azon hivatalt hárítá, hogy támadják meg a’ férjet, mikoron útban volna este, hogy lefeküdjék házában, a’ királ labdajátékának utánna. Maga meg elment hölgyéhez a’ szokott órában. Mikoron szerelmök játéki már javában tartának, mely játékok valának: jelesül megtsókolt tsókok, a’ hajnak összve-fogdosássa és széjjel-ziláltatása, a’ kezeknek veszettül való harapássa, meg a’ füleké is; egybenvéve: az egész mesterség, azon eggy külön való dolgon kívül, mellyet jámbor írástörlítők nem ok nélkül utálatosnak mondanak; ihol szóla a’ Flórentzi két nagyon is megtsókolt tsókoknak közepette:
– Édes kegyessem, jobban szeretsz-é mindennél?
– Bezzeg igen – felele, mert hát a’ szó soha semmijükbe nem kerül.
– Akkor hát – veté rejá a’ szerelmes – légy mindenestül enyim!
– De jön majd a’ firjem – szóla amaz.
– Tsak ez a baj?
– Tsak.
– Majd a’ barátaim feltartóztattyák és nem engedik uttyára, míg nem tészek világot ezen ablakba. Annak utánna, ha panaszt teszen a’ királynál, azt mondják majd barátaim, hogy egy magunk közül valónak szánták ezen tsíntevést.
– Ugyan, kedvessem, eressz tsak, had lám, mindenki lefeküdt-é és tsendesség vagyon-é a’ házban.
Ezen felálla s az ablakba tevé a’ világot, Cappara elfújá a’ gyertyát megragadá a’ kardját és a’ hölgy elé állván, kinek megösméré megvetésit és álnokságos lelkit, szóla:
– Nem ölöm meg kegyelmedet, asszonyom; de mingyárást megkartzolom ortzáját, hogy ne katzérkodjék többé szegény ifiú szeretőkkel, akiknek kegyelmed életit játssza el! Kegyelmed gyalázatossan elhitetett, kegyelmed nem jóravaló asszon. Tudja meg, hogy soha nem törölhető le egy tsók a’ szüvvel szeretőnek lelkiről, s hogy a’ szájra adott tsók a’ többi mindenre kötelez. Kegyelmed örök időkre nehézzé és rosszá tette életemet, azért akarom, hogy kegyelmed mindig gondoljon holtomra, mellyet okozott. Bizon, soha se néz majd a’ tükörbe, hogy ott ne látná az én ábrázatomat is!
Felemelé kezit és suhinta kardjával, hogy lemetélne jókora darabot azon szépséges friss artzról, amelyen még rajta vala tsókjának nyoma. Ekkoron a’ dáma monda, hogy álnok ember vóna.
– Hallgasson, kegyelmed azt mondta nékem, hogy jobban szeret mindennél, most meg egyebet mond. Kegyelmed estéről estére egyre magasabbra vitt fel a’ mennybe, s eggy tsapásra a’ pokolba vet, s azt remélli, hogy szoknyája megoltalmazza egy szeretőnek haragjátul?... Nem!
– Jaj, Angelóm, tijed vagyok! – szóla a’ hölgy ezen harag mián lángolló embertül megkáprázottan.
De a’ másik, három lépést hátrálván:
– Hej, udvari gúnya s gonosz szív, jobban szereted ortzádat, hogy nem mint szeretődet! Nesze!
A hölgy megsápula, alázatossan tartá ortzáját, mert megértette hogy mostan való szerelme fizet az elmúlt álnokságért. Annak utánna Angelo egy tsapással megsebzé, elhagyá a’ házat, hogy kitakarodnék az országbul. A’ férjnek semmi bántódása nem vala, a’ Flórentziak látotta világ mián, otthon a’ feleségit a’ balortzától megfosztottan lelte; de ez szót se szólt, mert megbélyegeztetése olta jobban szerette Capparát életinél és mindennél. Mindazonáltal a’ férj tudni akará, mi légyen ezen sebnek oka. S miért hogy senki nem volt vala ottan hanem a’ Flórentzi, panaszt tőn a’ Királynál, ki is elrendelné, hogy fogják el az ő mívessét, Capparát, s akasszák fel; melly dolog Blois-ban ment volna végbe. Az akasztás napján egy nemes hölgy menteni akarván ezen bátor embert, kit jeles veretű szerelmesnek vallott, kéré a’ királyt, engedné át őneki, amit a’ Király jókedvvel teljesíte. Cappara azomban megjelenté, hogy mindenképpen az ő hölgyének jobbágya, kit nem tud emlékezetiből kikergetni, szerzetesnek mene, majd lőn bíboros, nagy doctor, s agg napiban monda, hogy azon gyönyörűség emlékén élt, mellyet azon fájdalmas órában vett vala, mikor is az ő dámája igen jól, s egyben igen gonoszul bánt vélle.
Eggyes szerzők azt mondják, hogy azolta a’ hölgy, akinek ortzája visszanőtt, messzibbre engedte volna a’ szoknyájánál; de én ezt nem hiszem, mert hogy szívvel érző ember lévén, Cappara főfő tiszteletben tartá a’ szerelemnek szentséges örömit.
Ez semmi jóra nem tanít, ha tsak nem arra, hogy vannak az életben szerentsétlen vakesetek; mert ez a’ história szegről-végről valóság. Ha egyéb helyeken a’ szerző általhágta vóna, történetesen, az igazság mesgyéjit: ezen história búltsút szerez majd számára a’ szeretők Conclavéjánál.
 
Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.