Ugrás a tartalomra

 

Otthon a Földön

Költő, író, publicista, utazó, alkimista. A Szapphó és a Magyar Gólem szerzője, a Kultúrpart munkatársa, az egyik utolsó báró. Weiner Sennyey Tiborral Boldog Zoltán beszélgetett.

Weiner Sennyey Tibor otthon (Szarka Fedor Guido fotója)

Első drámádat, a Szapphót játszották már számos magyar nagyvárosban, 2013 novemberében pedig egy granadai színházi fesztiválon képviselte Magyarországot. (A darab teljes terjedelmében itt olvasható. A Szerk.) Több kötetes, rendszeresen publikáló költőként, íróként és újságíróként miért gondoltad, hogy megpróbálkozol a színházzal?

Amiért most megpróbálkozunk az interjúval. Az információáramlás, a párbeszéd, a történetmesélés a normális emberi lét szerves része, aminek különböző szintjei vannak. Eleve szűri már a közönséget az, hogy ez a beszélgetés most és itt jelenik meg, így és írásban. Azon kevesekhez szólunk most, akiket még érdekel a párbeszéd és a másik ember. Azokhoz, akiket érdekel, hogy miről szól a párbeszéd, és miről beszél az a másik ember. Akit érdekel a más és a másik, nemcsak az én. A színház annyit tesz a nagy emberi beszélgetésáradathoz hozzá, hogy a közönség jelen van, vagyis még ha nincs is mindig aktívan bevonva, de érti és érzi, hogy érintve van az ügyben. Együtt lélegzik a színészekkel, ő maga is alakítja és együtt alakul a darabbal. „Benne a pácban”. Nem lehet megúszni. Éppen így, most én is arra hívnám fel a te és az olvasó figyelmét is, hogy abban, amiről itt és most szó van, te is és ti is érintve vagytok. A Szapphó rólatok és nektek szól. Mindez egyébként nagyon átment nemcsak a budapesti, de a pécsi, debreceni, miskolci és különösen a szegedi előadáson is. Végül a granadai fellépés volt eddig az egyik legnagyobb siker – a legutóbbi budapesti, mondjuk azért mindent vitt –, amihez feltétlenül hozzá kell tennem, hogy társulatunk e lap alapítójának, Böszörményi Zoltánnak köszönheti, hogy volt repülőjegye Spanyolországba, amiért nagyon hálásak vagyunk. Kint pedig a granadai egyetem gondoskodott rólunk. Darabomat feleségem, aki nem csak párom, hanem sokszor rejtőzködő alkotótársam, Balogi Virág fordította angolra, és feliratozva játszottunk. Egy portugál és egy svájci előadás között. Fellépésünk üzenete az volt, hogy a mai magyar költészet szerves része az európainak. Otthon vagyunk a Föld nevű bolygón.

Milyen aktuális kérdéseket érint a Szapphó? Egyes kritikusok és nézők a hajléktalanügyet fedezték fel benne, mások a hatalmi harcok és a korrupció martalékává váló állam megjelenítését, bizonyos részek pedig a tehetségkutatók visszásságait parodizálják…

Gyere el. Nézd meg. Döntsd el. Lehet, hogy ez az ókori görög költőnő életéről szól, lehet, hogy nem. Valójában Formanek Csaba rendezése és a Radikális Szabadidő Színház is az eredeti dráma szövegének egy lehetséges értelmezése. Ha ötven év múlva valaki színpadra viszi, meglehet, hogy teljesen más oldalát mutatja majd, s azzal sem lesz semmi gond. Legalább három olvasata, szintje van a szövegnek, ha ebből egy is átmegy, akkor már teljesen jó. Nem tehetek róla, hogy az emberi gyarlóságok és erények régen is jobbára ugyanazok voltak, mint most. Meg aztán én itt élek és most, s bár a múltból építkezek, de a jelenben történik mindez. Veled együtt, az olvasóval, a nézővel együtt mai ember vagyok, némi nosztalgiával, naivitással, pátosszal és ethosszal, és főleg a mindezt szemlélő sűrű iróniával megverve. De azt azért hangsúlyoznám, hogy ez nem konkrét személyekről szól, és nem valaki ellen. Én legalábbis ezt a drámát pozitív kritikának szántam, ami emberi sorsokról beszél, valóban kissé keserű humorral fűszerezve. Vagy mégsem? Már majdnem elhittem magamnak. Maradjunk annál inkább, hogy gyere el, nézd meg újra, döntsd el.

Miért éppen Szapphóra és korára, valamint a hordójában Mütilinébe keveredő Diogenészre volt szükséged, hogy tükröt tarts a jelen emberének?

Ahogy térben, úgy időben is szeretek utazni. A múlt nagy történetei, meséi a jelenben visszhangoznak. Ráadásul ez a trilógia első része, aminek elsőként a befejező darabja volt meg, s most próbálunk végigmenni a kitűzött úton. Következő lépés a Cicero Szicílában drámánk, végül az első és alapötlet, de arról még korai lenne beszélni. Egyébként meg mindig is szerettem az időutazós sci-fiket, a vállalt anakronizmust, mint amilyen a „hét alvó legendája”. Diogenész maga is időutazó a darabban, hiszen más, későbbi században élt, mint Szapphó. Persze az is lehet, hogy az egész nem más, mint egy részeg álom csupán. Diogenész álmodja Szapphót, Szapphó álmodja Leszbosz szigetét, én meg álmodom őket, ti meg engem, titeket meg egy pillangó.

Az egyik előadáson Hermész szerepében tűnsz föl. Mi vitt a színpadra?

Kalandvágy? Nagyképűség? Felelőtlenség? Mindegyik vagy egyik sem? Igazából csak szerettem volna minél több időt eltölteni a színészekkel, hogy tanuljak tőlük. Mert a színészektől nagyon sokat lehet és kell tanulnunk, és nem csak nekünk, „íróknak”. Minden tiszteletem a színészeké! Hidd el, minden nyomor és nehézség ellenére úri meló az íróé. S bár a festő és a szobrász már koszos lesz, de még mindig csak magához kell, hogy alkalmazkodjon, amikor alkot. Viszont a színész és a zenész már teljesen más kategória. Alighanem a színészeké a legnehezebb sors, és övék a legnagyobb öröm is. A valódi színész szolga és úr szerepében. Szolgálja, akit alakít, de uralja is azt. Nekem ez nem megy. Én megszoktam, hogy – mintha egy terepasztalon játszanék szerepjátékot – felülről és belülről nézek mindent, és bármikor alakítok rajta. Én írom. Itt most engem írnak, vagyis én írom magam. Ha őszinte akarok lenni, csak a poén kedvéért mentem bele, azt hittem, hogy olyan lesz, mint amikor a rendező a filmekben vonatkereket pumpál, vagy elszalad hátul pucéran. Nem olyan. Brutális. Kegyetlen. De a tapasztalatszerzés nekem megérte a határsértést. Meg aztán ez most különleges alkalom volt a Magyar Kultúra Napján, s többet nem hiszem, hogy vállalok szerepet. Inkább „csak” írok. Meglátjuk, hiszen anyukám szokta mondani, hogy „soha ne mondd, hogy soha”, nekem nagyon tetszik ez a kétszeresen önellentmondó és önironikus mondat.

A MÜSZI-ben előadássorozatot tartottál és tartasz Lovecraftről, Poe-ról, Weöres Sándor Mahruh veszése című művéről, máskor pedig A Nagy Eretnek című prózakötetedből és verseid közül olvasol fel. Nem slamelsz, nem gitározol, szóval „csak” beszélsz. Mi a titka, hogy mégis van hallgatóságod?

Nagyon változó létszámú ez a hallgatóság, de én egyetlen embernek is örömmel beszélek, mert van mit mondanom, van üzenet. Aki ismer: tudja. Ráadásul vannak olyanok, akik követik a pályámat, értékes véleménnyel, nem egyszer valós segítséggel, komolyan támogatnak. Nélkülük nemhogy sikereim nem lennének, de néha már kajára sem lett volna pénzem. Engem a barátaim és az olvasóim tartanak életben, és cserébe semmi mást nem adhatok, csak meséimet. Mesemondó voltam már gyereknek is, és az is maradtam. Ezt az öcsém alátámaszthatja. Egy szebb korban talán vándorló dalnok lennék, ki régi legendák és hajdani szerelmek énekét zengi a falu népének. Ám, ha a világ végére jutok is el, s már embert ott nem lelek, akkor majd a tenger hullámainak éneklek arról, hogy az emberiségben a jó is benne lakozott, nem csak a rossz.

Az Elhagyott szentély címen jelentek meg Behbaháni Janus Pannonius Díjas perzsa költőnő válogatott versei, amelyet te szerkesztettél. Miért érdemes ma szépirodalomért Keletre tekinteni? Nem Nyugat felé kellene inkább nézni? Hiszen mégiscsak az európai kultúrkörhöz tartozunk egy kis megtévedt sztyeppei vándorlást leszámítva…

Különös ez a „vagy-vagy” gondolkozás. Vagy Kelet, vagy Nyugat, vagy bal, vagy jobb, folytathatnánk, s mindig ennek tükrében definiálják magukat az emberek. Képzetek rabjai az emberek. A világ nem fekete-fehér, hanem színes. Elképesztően színes! Szimin Behbaháni kötete előtt a Pluralica Kiadóval és Lőrincz Gergővel már két kortárs világirodalmi kötetet is készítettünk, egy észtet és egy koreait. Többek között ezért is kaptuk meg a lehetőséget, hogy elkészítsük Szimin Behbaháni magyar kötetét, amire nagyon kevés időnk volt. Ugyanakkor óriási szakmai és emberi tapasztalat volt együtt dolgozni egy könyvön Szőcs Gézával, Szörényi Lászlóval, Nádasdy Ádámmal, Turczi Istvánnal, Oravecz Péterrel, Terék Annával, Freund Évával, Danyi Zolival és az ELTE iranisztika tanszékével.

Weiner Sennyey Tibor Kiss Márta festményén

Amellett, hogy a Magyar Gólem című elbeszélésed egy brutális krimi, fontos adalékokkal egészíti ki a magyar antiszemitizmus történetet. Elmeséled, mi ez a pontosítás? Hogyan bukkantál a történetre?

Mások is beszéltek már Lőw Immánuel szegedi rabbi történetéről, de főleg a történelemtudomány szemszögéből. Az első világháború után sokan a zsidókat tették felelőssé Trianon miatt, s a fehérterror sem kedvezett, finoman szólva, az egyébként magát magyarnak tartó zsidóságnak. A lényeg, hogy végül a leginkább tisztelt és szeretett magyar zsidó rabbit szedik elő, perelik be, és zárják házi őrizetbe, egy igen kegyetlen lejáratókampány kíséretében. A per közvetlen következménye a numerus clausus. Tovább most nem folytatom. Az én novellám – amire a Visegrádi Ösztöndíjat kaptam 2012-ben, és ami egy kis német kiadónál, a Hochrothnál jelent meg sajnos csak nagyon kis példányszámban és különnyomatban 2013-ban –, inkább egy noir-krimi, amiben Balassa Árminnal nyomozunk a valódi bűnösök után. Olyan krimi, amiben bár a nyomozó rájön, hogy ki a gyilkos, végig kell néznie, hogy az ártatlan szenved. Olyan krimi, amiben a magyar történelem után nyomozunk és leplezzük le. Arról beszélek, hogy nem a vörös- vagy a fehérterror a szörnyűbb, hanem minden terror elviselhetetlen.    

Márai sokra becsüli az újságírást, sok író viszont kevésre. Neked miért van szükséged rá?

Hasonlóan Máraihoz nekem is kenyerem az írás. Szerencsés vagyok, hogy megtanultam írni majdnem minden műfajban, talán csak regényt nem írtam még. De ha én nem írok – különösen az utóbbi időben –, akkor felkopik az állam. És még így is nagyon necces. Szinte mindennap dolgozom, van, amikor sokat, és néha szándékosan kerülöm az íróasztalom, hogy legyen távolságom és rálátásom. Egyre szigorúbb napi ritmusba kényszerítem magamat, aminek része a koránkelés, de a szieszta is. Része a tiszta étel és kristálytiszta forrásvíz, része a futás és a jóga. Olyan életet próbálok élni, amihez nem könnyű felnőnöm, hiszen nagy élvező vagyok. Szeretem a jó borokat, a szép nőket, a hosszú estéket. De megpróbálom mindezt élvezni egy korty borban, egyetlen nőben és egyetlen pillanatban. Mert az egy több, mint a sok. A minőség fontosabb, mint a mennyiség.

Nyomtatott és online felületeken is publikálsz. Mi alapján döntöd el, mit, mikor és hogyan közölsz?

Nekem a felület felület, az eszköz eszköz csupán. A tartalom a fontos. De általában novellákat és verseket nyomtatásban, cikkeket online közlök.

Verseid leegyszerűsítve arról beszélnek, hogy az élet a legnagyobb királyság. Miből fakadhat az, hogy a kortárs költők többsége éppen ennek ellenkezőjéről versel?

Mindenki elsősorban saját magáért felelős, de azért nem szabad elfelejteni, hogy felelősek vagyunk egymásért. Az én írásaim nagyon sok emberhez eljutnak, amit írok, annak állnia kell nemcsak most, hanem húsz és ötven év múlva is. Sőt, az igazán sikerülteknek állnia kell az örökkévalóságban is, saját lelkiismeretem és Isten szeme előtt. Néhány olvasó még csak most születik, vagy még meg sem született. Mit üzennél nekik? Mit üzennél a gyermekednek? Mit üzennél azoknak, akiknek sokkal nagyobb gondokkal, rettenetes és globális katasztrófákkal kell hamarosan szembenézniük majd? Ez persze csak az egyik oldala. A másik, hogy a költészet mégis valami rettenetes személyes, mély és intim ügy, amit az ember nem ír, hanem él.

Időnként kivonulsz erdei lakokba alkotni. Mi készül ott?

Szerencsére van néhány nagyon kedves és jó barátom, akik rámbízták faházukat alkalomadtán, hosszabb-rövidebb időre, de persze ez sem mehet így örökké. Semmi sem jár, sajnos mindenért meg kell dolgoznunk. Nekem az otthon kérdése a legnehezebb. Tizennégy éves korom óta úton vagyok, kollégiumokban, albérletekben, vendégszobákban, mások házában laktam mindig. Mindig dolgoztam. Most is. Próbálok összeszedni egy kis pénzt, hogy végre vegyek egy saját kisházat, ami nem is annyira arról szól, hogy ott éljünk, csak hogy bármikor elvonulhassak, és teljes elmélyülésben írhassak, akár hetekig-hónapokig. S arról, hogy zöldséget-gyümölcsöt, talán bort is termeljek, hogy elhívhassam a barátaimat a tűz mellé, s verseket, történeteket, meséket olvashassunk fel egymásnak. Egy otthont képzelek el, ami nem csak anyagi, de szellemi bázis is. Egyszerű és normális ábrándok ezek, csak sajnos itt és most ábrándok. Pedig valódi életet lehet élni az erdő mélyén, amiből – ha nem vigyázunk – még irodalom is lehet. Dehát maga az élet is csupán ábránd.

Legközelebb 2014. március 27-én a színházi világnapon (és másnap) lesz SZAPPHÓ, addig is egy kis mozgóképes ízelítő a legfrissebb változathoz.

 

 

Boldog Zoltán

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.