Világok harca: A marsi invázió után – Galántai Zoltán regénye (7.)

18. A tücsök meséje

Mint ahogy eseménytelenül telt a következő időszak is egészen addig, amíg azon a bizonyos júliusi szombat reggelen, amellyel ezt az egész történetet is kezdtem, rá nem kényszerültem, hogy otthagyjam az otthonomat.

A feleségemet persze nehéz volt megnyugtatnom, amikor végre késő este hazavergődtem, és beszámoltam az eseményekről. Egészen belesápadt a gondolatba, hogy veszélyben forogtam, és szemrehányásokkal illetett óvatlanságomért. „Nem tudom, hogy mit tennék, ha Neked bajod esne”, mondta, és láttam, hogy könny csillan a szemében. „Nem tudom, hogyan élném túl az elveszítésedet”, én pedig még órákon keresztül ültem mellette az elsötétített szobában, és megnyugtató szavakat sugdostam, melyeket akkor minden bizonnyal igaznak is éreztem, miközben valahol távolabb egy kutya időnként öblös hangon felugatott, és a feltámadó, langyos, nedves és sötét éjszakai szél megzörgette az ablaküveget.

De aztán az élet látszólag visszatért a megszokott kerékvágásba. Nap közben továbbra is írtam a cikkeimet, és elolvastam néhány tanulmányt is. Többek között egy Jagadir Chunder Bose nevű indiaitól, aki növényélettani kísérleteket végzett, és amikor Jane rákérdezett, hogy miért foglalkozom ilyen száraz és a filozófiától távol eső témákkal, akkor elmagyaráztam neki, hogy e szerint a szerző szerint a növények is reagálnak az elektromos rádióhullámokra, tehát kommunikálni is lehet velük, és egy másik lakott világon talán ők képviselhetik az értelmes életformát. Ő pedig azt felelte, hogy „ti, filozófusok, túlságosan könnyen beleszerettek egy ilyen abszurd gondolatba. Még szerencse, hogy ez a Bose nem amellett érvelt, hogy az egész marsi inváziónak nem volt egyéb célja a vörösfű földi meghonosításánál”, és aztán együtt nevettünk az ötleten a konyhában, az asztalnál ülve a reggeli fények puha villózásában, miközben a cseléd leszedte az asztalt, és a tányérom mellett ott hevert a Daily Chronicle legfrissebb száma.

De éjszakánként azért továbbra is felriadtam rémálmomból, és a ház neszeit: egy rágcsáló motozását a padláson és azt hallgatva, amint az almafa ágai a falhoz surlódnak, felidéztem magamban, hogy megnyugodjam, azokat az apró-cseprő dolgokat, melyekről nap közben Jane-nel beszélgettünk. Hogy meg kellene csináltatni a fészer tetejét, mert a legutóbbi vihar lesodort néhány cserepet, és most beázik; hogy vajon a következő néhány napban milyen lesz az idő, és ez vajon milyen hatással lesz az idei gabonaárakra; és végül persze mindig az is előkerült, hogy vajon lesz-e újabb invázió.

A feleségem bizakodó volt, miként a lágyabb női jellemből következik, és hajnalonként a feketerigó továbbra is ott énekelt az ablakom alatt.

Én pedig olykor magányos sétákat tettem a környéken a liláskék, felhőtlen, nyári égbolt burája alatt, és a homokbányánál megállva akár azt is képzelhettem volna, hogy az egyedüli értelmes lény vagyok a Marshoz hasonlóan immár visszafordíthatatlanul elsivatagosodott Földön. Csak egy tücsök cirregett a fűben: az ő világában semmi más nem létezett, csak a növények szára; a szárazságtól repedezett talaj és az árnyékom, amint rávetül. Csupán néhány érzékszervi benyomás, és neki ennyiből kellett volna összeraknia valóságot. Itt annak idején „a lövedék ereje óriási üreget fúrt a földbe, és a kavicsos homokot szétröpítette mindenfelé, úgyhogy a mezőt mintegy másfél mérföldnyi körzetben apró homokbuckák borították. A hangafű kelet felé tüzet fogott, és keskeny, kékes füstszalag szállt fölfelé”. Most azonban ennek már semmi nyoma sem látszott, és én arra gondoltam, hogy immár ugyanúgy nincsenek sehol a marsi támadók, mint ahogy a következő nyárra elpusztul ez a tücsök is, és néhány évtized múlva én sem fogok létezni. Addig pedig… ki tudja.

De 1950 körül már biztosan halott leszek, gondoltam akkor.

Ám az ilyesmik pillanatnyi kitérők voltak csupán, és én általában akaratlanul is azt figyeltem, hogy nem hallok-e kiáltozást Woking felől. Vagy, hogy nincs-e az újságban egy olyan, egyelőre mindössze apró betűs hír, amely majd egy ugyanolyan tragédia nyitányának bizonyulhat, mint amilyen a Daily Telegraph beszámolója volt annak idején arról, hogy a csillagász „Lavelle Jáva szigetéről a [Mars] bolygón rettenetes, izzó fényű gázkitörést észlelt.”

Ugyanis a marsi értelmes élet felfedezése számomra egyben arról is szólt, hogy milyen mérhetetlenül keveset tudunk a minket körülvevő Világmindenségről. Még annál is kevesebbet, mint egy tücsök az őt körülvevő néhány négyzetlábnyi, gyommal és vörösfűvel benőtt, árnyékokkal, a gyökerek között hajnalonta meggyűlő harmatcseppekkel és a rá vadászó madarakkal benépesített saját, korlátozott, értelem és cél nélküli Univerzumában. És talán ugyanez igaz a minket, értelmes lényeket körülvevő világra is, melynek a Naprendszer csupán parányi atomja, a mi felhőkkel övezett, tengelye körül lassan forgó glóbuszunk hegyláncaival és iparvárosainak kéményeivel és kohóival meg a csillagvizsgálókkal együtt pedig akárha ne is létezne, olyan elhanyagolhatóan kicsiny. Márpedig ha ez így van, akkor miért is hinnénk, hogy urai lehetünk saját sorsunknak? És e szerint a logika szerint talán még a marsiak is kiszolgáltatottabbak, mint gondolnánk. Talán. Ezekben a percekben nagyon is távolinak éreztem azt a fajta optimizmust, amellyel az emberiség jövőjéről beszéltem a British Museumban annak idején.

De bár mindezt képes voltam a becsapódás helyét bámulva tisztán és logikusan átgondolni, és bár megrendített saját jelentéktelenségem tudata, arra mégsem készültem fel, ami azon a nyáron várt rám.

Pedig voltak jelek.

Malleson kapitány kocsmájában egy idegen szállt meg: fiatal volt és erős testfelépítésű, és az ivó feletti szobát vette ki. Mindenkivel nagyon barátságosan viselkedett, hosszú sétákat tett a környéken, és szóba elegyedett a helybeliekkel. Összeismerkedett az új papunkkal, a tanítóval meg az újságkihordóval, és amikor azt kérdezték tőle, hogy mit csinál itt, akkor azt válaszolta, hogy megtetszett neki Woking, mert olyan csendes és nyugodt, és homályosan célzott ár, hogy közben egy könyvön dolgozik, de részleteket nem volt hajlandó elárulni – mintha csak a szerénysége tiltaná. Egyszer én is találkoztam vele a postáról jövet: rám köszönt: tudta, hogy ki vagyok. Határozottan szimpatikusnak tűnt. „Önt mindenki ismeri, dr. Wells”, mondta, „és a tanulmányai lenyűgözően világosan mutatják meg az emberiség valódi helyzetét.”

Mint kiderült, szintén szolgált Afganisztánban. Még néhány távoli közös ismerősünk is akadt. Egy kensingtoni származású tizedes, akivel együtt vettem részt a visszavonuláson a jalalabadi úton, ahol megtizedeltek minket az orosz vontcsövű puskákat használó orvlövészek; egy őrmester a 411-esektől; és olyanok is, akik már nem éltek. Akadt, aki Afganisztánban esett el; és akadt, aki a marsiakkal folytatott harcban.

Egy másik alkalommal pedig mintha a vonaton fütyörésző fiatalember halványan ismerős arcát láttam volna a postahivatal üvegajtaján visszatükröződni. De amikor megfordultam, akkor nem volt más mögöttem, csak a főutca a társzekerekkel és a bakon kuporgó földművesekkel, és mellettük a felségük meg a rongyos gyermekeik; az immár újra felállított távírópóznák és a levegőben kavargó, száraz por meg az igavonók bőgése és a mindenütt ott futkározó tanyasi korcsok, és végül még a feleségemnek sem beszéltem erről. Azt gondoltam, hogy ugyan, ez ostobaság, és talán mégis érdemes lenne kipróbálni azt a német gyártmányú altatót, amelyet az öcsém ajánlgatott nekem.

19. Az óceán felett

De ha bizonyos értelemben vak voltam is, ennek ellenére sem hiszem, hogy ennyire felkészületlennek kellett volna lennem, és nem lett volna szabad, hogy ennyire váratlanul érjen, amikor azon a bizonyos július 22-i hajnalon megjelentek értem a Hadsereg emberei. Amennyiben logikusabban gondolkodom, számíthattam volna erre, hiszen bizonyos értelemben, ha nem is meghatározó, de legalább prominens szerepet játszottam az invázió eseményeinek ismertté válásában. Tehát rájöhettem volna, hogy megfigyelés alatt állok: hiszen ki kellett puhatolniuk, hogy hajlandó leszek-e együttműködni velük, és közben abban is biztosnak kellett lenniük, hogy nem ólálkodik körülöttem egy idegen titkosszolgálat, hogy a maga oldalára állítson, ami nekem akkoriban eszembe sem jutott.

Persze naiv voltam: az azóta történtek fényében legfeljebb a feleségemben bíznék meg, egy idegenben semmiképp, és meg is lenne a bizalmatlanságra az okom.

De utólag könnyű okosnak lenni, és úgy hiszem, hogy bármennyire előrelátó lettem volna is, arra azért nem készülhettem volna fel, hogy egyszerre csak addigi életemből kiragadva egy léghajó fedélzetén találom majd magam valahol a honi partoktól távol, és amint kipillantok a gondolából, csak a tengert látom magam alatt üvegtáblaként fénylő felszínével meg egy dióhéj nagyságú hajóval, amely ebből a magasságból kicsinek és ártatlannak tűnt. Mint egy játékszer. A Staines-upon-Thames-i Katonai Leszálló Pálya, ahonnét az R-137-tel mindössze néhány órája indultunk, akár egy másik bolygón is lehetett volna, annyira távolinak éreztem az egész addigi életemmel együtt. Az emberi elme, ha túlságosan gyorsan zúdulnak rá az események és az érzéki benyomások, nem mindig tud lépést tartani a történésekkel.

Mint ahogy az én elmém most sem tudott.

A hadnagy éppen arról beszélt nekem, mivel már minden más számításba jöhető témát kimerítettünk, hogy az a marsiak által épített repülőgép, melyet a Világok harcában említett tüzér is látni vélt annak idején, minden bizonnyal valamilyen általunk nem ismert anyag különleges tulajdonságait használta fel, és így „a »sugárzó«  energia minden formájával szemben áthatolhatatlan marad[t]”. Mondhatni, nem hatott rá a gravitáció. Valami ilyesmivel próbálkozott a kenti Lypnében épített laboratóriumában egy Cavor nevű kutató is, de ő, miként erről a tragikus robbanást követően több napilap is beszámolt, kudarcot vallott. E nélkül viszont a légellenállás és a nehézkedés eleve esélytelenné teszi egy, a levegőnél nehezebb repülő szerkezet megépítését, nekünk pedig egyelőre nincs módunk rá, hogy ellessük ennek az anyagnak a titkát, mondta a hadnagy, miközben én a gondola korlátjának támaszkodva álltam.

Be kell vallanom, hogy nem igazán figyeltem rá. Ahogy az R-137-esnek a víz felszínén végigsuhanó árnyékát néztem, sikerült elkapnom azt a pillanatot, amikor az egy alattunk haladó hajóra hullott, és arra gondoltam, hogy a rajta utazók minden bizonnyal felnéznek az égre, hogy szemügyre vegyék miniatűr napfogyatkozásuk okozóját. És ekkor mintha megcsillant volna valamit odalent.

„És az ott micsoda?”, kérdeztem félbeszakítva a marsiak technikai megoldásairól szóló fejtegetést. „Ott, az orrában”.

„Dr. Wells, önnek éles szeme van”, válaszolta a hadnagy, miután ő is kihajolt a korláton, és hunyorogva figyelt egy percig. „Valóban ritkaság”. „Miért, mi az?” „Nos, tényleg érdekes megoldás. Gondoljon rá úgy, mint valamiféle egyszemélyes ágyúra, amit kicsiny és mozgékony gőzcsónakra szerelnek. Rendszerint csempészhajók ellen vetjük be: egyszerűen tisztára söpri a fedélzetet, de ilyen távolságból én is csak azért látom, hogy ott van, mert tudom, ugyanis a Parti Őrség szívesen alkalmazza. De Farnborough-nál is ilyeneket vetettek be végül a regulárisok az önbíráskodók ellen, tudja, az a népiskolai tanító…”

„… igen, Thomas, Morley, ha jól emlékszem.”

„Igen, ő. Kerekekre szerelték, amikor nem boldogultak máshogy. Ami pedig az egyéb alkalmazásait illeti…”

De a hadnagynak nem volt ideje befejeznie a mondatot. Egyszerre furcsa, fütyülő hangot hallottam valahonnét a fejem fölül, és amikor odakaptam a tekintetem, már hallottam a dörrenést is. A hangnak ennyi időre volt szüksége, hogy utolérje a repeszlövedékeket, melyek valóságos felhőben repülve szétroncsolták a gondola egyik oldalát; megsebezték a bal karomat és számos helyen felszakították a léghajó burkolatát.

A hadnagy kiáltott valamit, de nem értettem, hogy mit; aztán a padlóra zuhant. Ebben a különben a megvilágítás és a fény-árnyék sajátosságai miatt majdnem fekete-fehérnek tűnő világban a mellkasát elborító vér sötét bordó színű volt.

És arra is emlékszem, hogy egy elszakadt tartókötél, végén a vas rögzítő kapoccsal, vadul csapkodott, és hajszál híján szétzúzta a koponyám. Ha nem vetem magam a földre az utolsó pillanatban, most nem vethetném papírra ezeket a szavakat.

Mindez sokkal gyorsabban történt, mint ahogyan most leírom: az egyik pillanatban még egyenletes sebességgel repültünk, a másikban már a léghajó kosarának alján feküdtem sebesült vállamat szorongatva és szinte gondolkodni is képtelenül. Leginkább csodálkozást és értetlenséget éreztem, miközben az R-137 imbolyogni kezdett: olyan volt, mintha egy gyerek rángatná madzagon a luftballonját. Az orra lomhán a tenger felé bukott, és utólag úgy rémlik, hogy még azt is hallottam, amint a kormányszerkezet kábelei pengve feszülnek meg. Rideg és fémes hang volt. Aztán máris a második dörrenés, meg az, ahogy ezzel párhuzamosan a kormányos a szerencsére sértetlenül maradt orrkabinban kioldotta az ellensúlyt, és a léghajó az elejét fölcsapva akkora sebességgel kezdett emelkedni, hogy egészen a gondola hátuljába csúsztam, és a fájdalom olyan hőhulláma öntött el, mintha csak tüzes pöröllyel sújtottak volna rám. A hadnagy teste közben végig görgött mellettem, és a tengerbe zuhant. Meg sem próbáltam utána kapni, hogy visszatartsam: képtelen lettem volna rá. Nem tartom magam közömbösnek mások sorsa iránt, de azokban a pillanatokban eszembe sem jutott.

A kompound gőzgép tompa dübörgését közben magasabb hang váltotta fel: már-már sivítás, és a szemem előtt megvillant az a derült és felhőtlen égbolt vízfestmény-kékje.

És már vízszintesbe is kerültünk, és a kormányosi kabinra szerelt optikai berendezések villogni kezdtek: fénymorze-üzenetet küldtek Fairmouth-ba, ahonnét hamarosan ki is futottak az elfogó cirkálók, de még annál is nagyobb szerencsére lett volna szükségük támadónk megtalálásához, mint amekkora nekik kellett, hogy ne hibázzanak el teljesen minket ilyen távolságból. És persze bizonyos értelemben mi sem panaszkodhatunk: a mintegy ezer repeszlövedék egyike mindössze néhány inch-hel hibázta el a léghajó tartószerkezetének főelemét, amelynek sérülése esetén az egész váz összeroppant volna a levegőben.

20. A mesterséges sziget

De azért az utolsó néhány órai út így is szánalmas vánszorgássá vált alig száz lábbal a hullámok felett, és még ezt a magasságot is nehéz volt tartania. Mint később megtudtam, a vadul bukdácsoló R-137-esből egymás után mindent kidobtak: a kormányos ülését; a kézikönyveket és navigációs berendezéseket; az elsősegély-készletet: mindent. Én pedig vérveszteségtől egészen elgyengülve lassanként vacogni kezdtem; a szám kiszáradt, a nyelvem mintha taplóból lett volna, és az ajkaimnak furcsa, fémes íze volt. Bár rögtönzött szorító kötést készítettem magamnak, ahogyan Afganisztánban tanultam, így is kihagyott olykor a tudatom, és amikor ismét magamhoz tértem, akkor kellemetlen, émelygő érzés vett rajtam erőt. Valahogy szerettem volna, ha nem kell kinyitnom a szemem, de aztán mégis rászántam magam, és mintha a napfény csak valamiféle vastag és kormos üveg szűrőjén keresztül jutott volna el hozzám. Nem kétséges, hogy ha messzebb van az úti célunk, akkor belehalok a vérveszteségbe.

Így azonban még naplemente előtt földet értünk, és engem már vártak az egészségügyi hadtest emberei, és noha azt bizonygattam, hogy nem is olyan súlyos a sérülésem: talán mert ködös tudatomhoz el sem jutott, hogy valójában milyen állapotban vagyok, egy hordágyra fektettek.

Később volt alkalmam: az itt töltött idő hosszát tekintve akár azt is mondhatnám, hogy túl sok alkalmam is szemügyre venni a mesterséges szigetet, most azonban a fejemet oldalra fordítva nem láttam belőle mást, mint egy lapos épület feketének és kétdimenziósnak ható körvonalait az alkonyi ég sötétvörösben lángoló háttere előtt; meg a zászlórudat. A fejem felett egy drótkötelekkel kifeszített oszlophoz rögzítve ott volt az R-137-es. Katonák sziluettjei nyüzsögtek az oszlop lába körül. „Óvatosan, fiúk”, mondta a látóteremen kívül egy hang, „csak óvatosan”. Egy középkorú férfi hangja. „Igenis, őrnagy úr”, és aztán a léptek hangja a betonon, és az út az árnyékokon keresztül, a hordágy himbálása meg a tenger moraja és a hínár és a gázolaj szaga és valami fémes zaj: talán egy csörlőé. Fénysugár söpört végig felettem az égbolton, aztán az ellenkező irányból még egy, és ez megcsillant valamin: a hadsereg egy blimpje volt. Az ilyenek első sorban megfigyelésre szokták használni.

Itt lent pedig, a földön, néhány lépcsőfok: a hordágy megbillent, és már ott is voltunk egy szobában, amit a kinti félhomály után vakítónak tűnő, egyszínű, fehér fény ragyogott be, az orromat pedig megcsapta a fertőtlenítő szaga, és egy szakállas arc hajolt fölém.

Hunyorogni kezdtem.

Egy kéz érintette meg a karomat borító hevenyészett kötést. „Ügyes munka, a lehetőségekhez képest határozottan ügyes, dr. Wells. Egyébként Morrison vagyok. James Morrison”. Az orvos óvatosan a hátam alá nyúlt, és segített felülnöm. Ő is egyenruhát viselt.

„A hadnagy…”, kezdtem volna mondani.

„Nem hinném, hogy meg fogjuk találni, dr. Wells”. Egy sebészollóval levágta a ruhám ujját. „Sajnos nem valószínű. Most pedig szorítsa össze a fogait, mert ez fájni fog”, és minden bizonnyal fel is kiáltottam, mielőtt elveszítettem volna az eszméletem.

A seb kitisztítása és összevarrása után az éjszakát valamiféle félig éber lázálomban töltöttem. Időnként egy őrvezető vagy tizedes lépett az ágyamhoz, és innom adott; a bádogból készült bögre jólesően hűvös volt, és egyszer, már jóval éjfél után Morrison doktor is felbukkant, és megtapintotta a homlokomat, aztán motyogott valamit, de nem értettem, hogy mit.

Odakint katonák jártak fel-alá: az őrségváltás jól ismert zajai: a talajhoz ütődő puskatus; egy parancsszó; az ütemes dobbanások. A lámpa halványan parázslott az ajtó felett: rossz állapotom ellenére is rájöttem, hogy elektromosság működteti. Nem mintha ez foglalkoztatott volna: a képzeletem újra és újra lejátszotta azt a jelenetet, amikor a hadnagy kizuhan a gondolából. „Az éjszaka egyszerre rettenetes lett”, és én legszívesebben meghaltam volna, annyira szégyelltem magam. Utóbb viszont kissé megnyugodva azon tűnődtem, már ha tűnődésnek lehet nevezni a képek és gondolatfoszlányok sorát, hogy vajon kinek állhatott az érdekében egy ilyen támadás.

Aztán valamikor még mindig az éjszaka folyamán az jutott az eszembe, hogy mindazok, akik a szellem felsőbbrendűségét hirdetik a testtel kapcsolatban, az enyémhez hasonló helyzetben észrevehetnék nem csak azt, hogy mennyire függünk néhányszor tíz fontnyi csonttól, hústól és vértől, de azt is, hogy ilyenkor nincsenek magasabb rendű érzelmek: nincs szerelem, nincs hazaszeretet, nincs emberiség. Ilyenkor csak én vagyok.

Így telik el néhány nap vagy akár egy hét is: erről az időszakról nincsenek pontos emlékeim. Utóbb persze elmúlik a láz, hatni kezdenek a gyógyszerek, mi pedig hajlamosak vagyunk úgy tenni, mintha egy apró fiziológiai változás nem formálta volna teljesen át egy időre mindazt, amit emberi jellemnek neveznek a hozzám hasonló filozófusok. Pedig nem mellékesen a szerelem mellett például a különböző vegyi szerek, és így például az ópium vagy az alkohol is ugyanezt teszi, miként ezt bárki maga is ugyanúgy megtapasztalhatja, mint azt, hogy milyen egy betegen töltött éjszaka után felkelni.

Én mindenesetre gyengeségem ellenére is úgy-ahogy rendbe szedtem magam, mielőtt az alsó szinten lévő étkező helyiségbe indultam volna. Egy tizedes mutatta az utat, és megpróbált társalgásba is kezdeni velem, ám én inkább arról faggattam, hogy hányadika van; történt-e valami említésre méltó esemény a világban és legfőképpen: mikor írhatok Jane-nek, és mikor láthatom újra. Amire persze nem tudott vagy nem akart válaszolni, úgyhogy a reggelit végül az ablakon túl hullámzó, palaszürke óceánt nézve, ímmel-ámmal fogyasztottam el.