„Gondolom, továbbra sincs értelme megkérdeznem, hogy mi ennek az egésznek a célja.”
„Úgyis mindjárt megtudja, dr. Wells. Már tényleg nem kell sokat várnia.”

„Dr. Wells, önnek éles szeme van”, válaszolta a hadnagy, miután ő is kihajolt a korláton, és hunyorogva figyelt egy percig. „Valóban ritkaság”. „Miért, mi az?”

A Földön év tízezredekig nem létezne más, csak hangával, szamárkóróval és vörösfűvel benőtt domboldalak ott, ahol most bérházak állnak; a hídlábak csonkjai a Temzében, amint körülörvényli őket a víz; madárfészkek a British Museum valahai olvasótermében meg a síneknek a talajt vörössé színező vasrozsdája az Ilford-i vasútállomáson.

Kizárólag az ottani tapasztalataim alapján számomra sem derült volna ki, hogy valamiféle „Nagy Játék” folyik. Mi vérhasban haldokló katonákat láttunk; orosz orvlövészeket meg az út szélén karóra tűzött, legyektől körüldongott, szakállas fejeket, éjszakánként pedig olyan hideg volt, hogy a sátrainkban megfagyott a víz.

A hősugár úgy fúródott keresztül a hadihajó páncélzatán, mint „izzó vasvessző a papiroson”. Az acéllemez egyszerűen elpárolgott, a levegőben megpörkölődött szaru és égő emberi hús édeskés szaga érződött, a víz felforrt és elpárolgott, s a hajónak azon az oldalán a tengerészekből annyi sem maradt, amit később partra sodorhatott volna az árapály.

 
„Bizonyára összetéveszt valakivel.” A férfi megvonta a vállát. „Nem, mi magáért jöttünk, dr. Wells.” Most már láttam, hogy az utca sarkán, a kocsma előtt fél tucat társa álldogál zsebre dugott kézzel.