Puha kerti játékok

Az első kötetes szerzők művei az elmúlt években egyre gyakrabban jelennek meg rajzokkal, fotókkal színesítve, ahogy jelen esetben Bicskei Gabriella Puha kertje is. Sagmeister Peity Laura nem illusztrációkat készített az írásokhoz, festményei önmagukban is izgalmasak: az arc nélküli, néhol álomszerűen elmosódó, terebélyes, vérvörös színüknek köszönhetően mégis energikus figurák, a lefestett háttérből meghagyott térképrészletek, vagy a vörös „cérnával” összevarrt földrészek értelmezése majdhogynem hívogatóbb, mint a szövegeké.

 „Nehéz a későn jövőnek, évezredek óta, akárhová néz, mindent készen talál” – írja Németh Gábor a kötet fülszövegében, amit érthetünk úgy is, hogy nincs könnyű dolga annak az első kötetes írónak, aki mondanivalóját a posztmodern próza keretében képzeli el. Hiszen lehet-e még úgy elbizonytalanítani, magára hagyni az olvasót, hogy az újszerűnek hasson? A Puha kert először posztmodern családtörténeti mozaiknak, később irodalomelméleti problémákat megvillantó írásgyakorlatnak, majd kaotikus szerelmi viszonyokat feldolgozó, lírai darabok egymásutánjának tűnik. A végére túlságosan ismerős ötletekkel túlzsúfolt kötet marad, amely magasról indul, de aztán csak ereszkedik.

Kérdés, hogy valóban megfigyelhető-e valamiféle minőségi változás a Puha kert olvasása során, vagy tulajdonképpen arról van szó, hogy a választott elbeszélői technika dolgozik a kötet ellen. Bicskei Gabriella a szépirodalmi megszólalást többnyire valakihez való beszédként gondolja el, és az ebben rejlő lehetőségeket igyekszik is kihasználni. A történetmondás szituációjára egyébként nem jellemző második személy kezdetben telitalálatnak bizonyul, főleg a nagy- és dédszülőket megidéző első oldalakon, illetve amikor a narráció címzettjében egy korábbi én-elbeszélőre ismerünk rá.

„Megöregszel, befelé fordulóvá válsz, és egyre többet emlegeted a halált, azt mondod, nemsokára kint fogsz lakni a temetőben. Igazán megrémítesz ezekkel, így minden este lefekvés előtt, a paplan alatt megkérem Istent meg a többieket, hogy vigyázzanak rád. Aztán imádkozok nagyanyáért, minden családtagért, a kutyákért, a macskákért külön-külön. Hiába fektettek le időben, még másfél órát nem alszom, mire végigmondom a sok könyörgést, macskából és kutyából is sok van nálatok.”      

A megszólításra épülő szerkezet azonban hamar elfárad. Bicskei vélhetően a nyelvet hagyná érvényesülni – az én- és te-sokszorozásban játékot lát, csakhogy a nézőpontok követhetetlensége miatt a mondottak érzelmi hőfoka csökken, a megszólítás értelmetlenné, erőtlenné válik, puszta technikává szürkül.

Valószínűleg rossz úton járunk, ha a Puha kertet megfejtésre váró feladványnak tekintjük. A kötetet nyitó kislány hangja még nem ígéri azt a szereplőkavalkádot, amellyel az olvasó végül szembesül. A legnagyobb hangsúly a fő elbeszélő, a felnőtté váló lányunoka szerelmi életére helyeződik, a főbb állomások (Béla, Ivo) ismertetése után Adam, a semmihez sem fogható szerelmet kínáló költő is felbukkan, akibe azonban a legjobb barátnő, a házas Maude is beleszeret. A Puha kertben tulajdonképpen az történik, amire az egyik megszólaló is utal: „Képzeljek el egy világot, amelybe észrevétlenül belenyúlhatok és összekeverhetek benne mindent mindenkivel.”

Az alakok elszórt történetdarabkáit összeilleszthetjük ugyan, de mintha a kötet élvezhetősége attól függne, hogy mennyire leli örömét az olvasó a szövegvilág feltérképezhetetlenségében. Mintha már láttuk volna: álomképek, talált fotók és festmények leírásai követik egymást, versek, amelyeknek csak a megírásáról és a címéről tudunk, bemásolt levél- és szerző nélküli kéziratrészletek. Maude szerelmes regénybe írja magát, majd kitalált alakjait valódiként emlegeti, egy bankár pedig mások gondolatait gondolja. A posztmodern írástechnika agyonhasznált fogásaira ismerhetünk, ami nem is lenne feltétlenül probléma, ha az összkép nem azt sugallná, hogy Bicskeit még ezek sem érdeklik igazán. Nem ragad le semminél – kitalál valamit, vagy inkább rátalál valamire, elunja, gyorsan rövidre zárja, és lép is tovább. Ahogy a szereplők is képtelenek egy helyben maradni, úgy a szerkezet és a tematika is a folyamatos mozgás igézetében alakul.

Az állandó tér-, idő-, elbeszélő- és témaváltásra épülő oldalnyi-féloldalnyi fejezetek nem adnak elég teret az ötletek kidolgozására. A kép-szöveg, a kézirat-szerzőség problematika, a sehová sem vezető elágazások mintha csak tartozékok lennének. Bicskei nem kísérletezik, hanem a már látottat, olvasottat ismételi a „kötelező” szabályok szerint. A fiatalkori írói próbálkozásokat, a klasszikus téma klasszikus megközelítését csak ironikus távlatból tudja elmesélni („Verset írok a képről és annak is ugyanezt a címet adom, a természet körforgásáról szól, tél van, aztán tavasz, majd nyár és ősz, ő meg ott áll mozdulatlanul az almafa alatt, mint a hegy; a madarak szállnak, az évszakok változnak.”), de a tanulságot nem vonatkoztatja a jelenre. Meglepő éppen attól a szerzőtől, aki ennyi mindent tud a posztmodern prózaeljárásokról, hogy a „[d]e semmi sem így volt” mondatot nem érzi végtelenül erejét vesztett kijelentésnek.

A Puha kert épp ezért akkor a legjobb, amikor valami saját kerül elő. A legsikerültebb részeket szervező gyermeki látásmód és Bicskei finom humora szerencsére eléri, hogy ne csak posztmodern utánérzésként gondoljunk a kötetre. A szellemesnek szánt és a gyermeki perspektívából megszólaló passzusok ugyan nem átütőek, de mindenképpen frissességet hoznak: „Nagyanyád is tiltja, hogy idejöjj, utólag tudod meg, félt, hogy leeshetsz, vagy ha nem te, akkor egy meglazult tetőcserép. Előtte azonban borzalmas titkot sejtettél, itt tartják fogva Jakabot, fent kísért Zsófi szelleme vagy bárki más.” Ritkán tehát, de vannak olyan részek, amelyekben egy új szerző kissé bizonytalan hangjával ismerkedhetünk.

Bicskei Gabriella: Puha kert. Fórum – József Attila Kör – Prae.hu, 2013.

Huszár Tamara