Ugrás a tartalomra

 

A hónap költője – Babics Imre: Valaki szavai (3)

BABICS IMRE
VALAKI SZAVAI
harmadik rész
 
 
10.
Legtöbb versem kibomlását megelőzte kemény ivás,
volt, hogy egy hétig is tartott, olyankor csak feküdtem én,
és néha elbotorkáltam nagy kínok közt tömény szeszért,
elvonszoltam magam, belső remegéstől halálra vált,
a falusi, kicsiny boltba lehajtott fejjel, árnyfiú,
ötvenévesen is kezdő felnőttvilág sivár, unott,
s bűnös forgatagában csak mentem, hordva gyalázatát
az ifjúkori tetteknek, s közelmúltét is, ég alatt,
föld felett ami marcangolt, s belül ki nem törölhető;
költeménnyé lepárlódik, ennyi haszna akad talán.
Megvettem az italt sápadt arccal, aztán fizettem ott,
míg lelkifurdalás gyilkolt: a rezsipénz nyakára hág,
elkölti azt szerénységem, s mily bizonytalan így jövőm,
ámbátor az egyébként is, vigasztaltam magám lazán,
mert úgysem jut nekem munka hálás hazámban, és e bús,
apró eszmefutam jóval búsabbá tett, ezért tehát
a helyi kocsma helyisége felé indultam el nehéz
léptekkel, hogy ledöntsek pár felespohárral, elveszett,
s elüldögéltem ott hosszan, amíg, távoli műveké,
leendő verseké, képek, sorok jöttek a semmiből,
pontosabban: a mindenből, mint kiknek megszületni kell,
költeménymagzatok jöttek, s feszítették komor valóm,
néhány marad csak életben, lesz kiteljesedő egész,
tudtam, mert elfelejtem majd többségüket, silány agyú.
Majd hazavánszorogtam, hogy az ágyamba omoljak én,
és írtam volna, ám az, hogy egy költeményre nincs erőm,
világos volt a számomra, nem leszek verskidolgozó.
Általában ez így történt, aztán eljött a gyógyidő,
a szenvedélybetegségem nyűge lassan lehullt megint
mint annyiszor, felépültem, és nem volt elkerülhető
az, hogy írjak, siker nélkül, belső kényszer bohócaként,
ha már nagy földi kín árán szervezetem legyőzetett
akarat által, és írtam, s voltam oly elragadtatott,
olyan szédült, hogy ismét úgy kívántam a tömény italt,
tüze még magasabb szintre emeljen száraz űregyént,
s nem ihattam, mivel véget is ért volna a munka már
újabb hétig, s amit rám rótt a bölcs mennyei rendelés
nem teljesítem, és mindez pokoli, ez a hintalét…
S most hogy leírtam, hát nem lett jobb semmivel, nem ám.
 
 
11.
Álmatlan éjeken gyakran felbukkan e vidéki nép,
képzeletemben eljönnek apró falum lakói mind,
lélekszemem előtt sorra elvonulnak, akár serény
gazda előtt a jószágok, bár serény gazda már felénk,
ki maga ura, méltóság övezett, nem található,
csak bérrabszolga, nyugdíjas, munkanélküli szárnyszegett,
udvaraikban egy-két tyúk kapirgál limlomok között,
ha mást hazudnak egykoron majd, el ne hidd, mert szavuk galád.
Amerre a szem ellát, itt a parlagfű az úr ma már,
és én csak nézem elhűlten a sok allergiás fiút,
leányt, ahogy vörös szemmel jönnek-mennek a föld felett…
De eltértem a tárgyamtól. Tehát azt a kevés lakost
sorra veszem az éj mélyén, s legfőképpen a férfiúk
csoportját; jól megismertem őket én annyi év alatt,
és mégis nagy titok lelkük legmélye nekem, éjszínű,
határtalan: vajon hányan kínoznának meg új világ,
új rendszer: vagyis új téboly kiszolgálóiként, s miért,
miért jönnének ők rám mint kismacskára csahos kutyák,
feledve a barátságot, közös emlékeket, miért?
Nem a megélhetésért, s nem végre meglelt hitük miatt,
nem: mert jó a hatalmat, ha mégoly szánalmasan csekély
is, kóstoltatni másokkal bordán rúgás, pofonütés
formájában, a kis lélek így áll bosszút: szabad ne légy,
szellemileg önálló lény, közöttünk te szabad ne légy!
És nagy verés után hányan lőnének le, gyomok között,
kert végében feküdjek, míg a kocsmából kilép a nép
fia, részegen ásson majd porhüvelyemnek egy sekély,
keskeny gödröt liter borért, s ha végzett, visszamegy kemény
legényként, és a társakkal éltetik a dicső vezért,
éltetik, mert bizony majd ő rendet csinál egünk alatt,
és mellette kiállunk, bár tegnap mást hazudott nekünk
mint ma, és holnap is mást fog, lehet, nem baj, mi itt vagyunk…
Sorra veszem tehát őket, s közöttük nem kevés van ám,
akiben rejtezik mindez, néhány gesztus az áruló,
pár elszólás pohár mellett, és csak álmatlanul, sötét
csendben nézem az arcuk, s az Urat hívom, segítsen Ő,
mert ember meg nem oldhatja gyilkos gondunk, sehol kiút…
 
 
12.
Mint művészt, majd megítél e pompás társadalom talán,
egyelőre csak úgy tűnik éppenséggel, hogy elfelejt,
de tegyük fel, megítél majd, ám ez nem érdekel, nem ám,
igaz, régen nem így volt, nem, elismerem, hiú egyén;
megváltoztam, magamtól, tán mert a sorsom sivár-kemény,
s lettem általa egy kissé a világtól elforduló,
hogy finoman fogalmazzak, és lettem túlvilágbarát.
Mint embert majd megítél nagy Istenem a halál után,
azzal nem állhatok színe elé, magam is alkotott,
hogy ilyen meg olyan verset írtam, sokan hiszik habár,
hogy felmentetnek egy-két mű okán bűnök alól, buták;
Isten, vagy valamely része, mondhatná: –Nézd a vízesést,
s fölötte a szivárványt, azt én írtam más egyéb között,
mondhatná ezt a költőknek, akik, gőggel, a művekért
feláldoztak barátságot, jó erkölcsöt egyáltalán...
és mondhatná az íróknak, kik csaholtak, miként kutyák:
– Tekints vissza a múltadra: az életed igaz regény,
szeretettel megírtam, s te elrontottad a díjakért,
mit mulandó paránykézből vehettél át, gerincpuhult,
nem lesz könnyű az új léted ezért, mi jön, következő,
magad választod azt sokból, mi általam megíratott,
így vezekelsz, s a díjak majd elkerülnek, nyugodt lehetsz…
Hát így. Társadalom s Isten ítélkeznek, kimondható:
szükségletük alapján, s én, ez-az, állok elébe már.
 
 
13.
Sittlehordó koromban volt, közel harmincegy éve már,
belsővárosi, vén kórház felújítása folyt, a fény
beragyogta a szűk udvart, hol lapátoltam én, fiú,
a kőművesek által nagy részen levert falat, lehullt
törmeléket talicskába, hogy aztán egy erős, kemény
pallón inogva feltoljam a teherautóra ott,
s ahogy pihenni pár percre megálltam kék egünk alatt,
felnéztem: a sarokban volt egy csatorna, felül törött,
az alsó része elhajlott, a törés szabadon maradt
eltömődötten, azt néztem, mi lóg abból, milyen szemét,
és megdöbbentem: egy magzat csüngött az ég s a föld között,
az összepréselődött szenny, mocskos kórházi hulladék
tartotta meg, ezért szinte lebegett a kicsiny halott,
az édesanyja méhéből ahogy kivetetett, az ám!
Épp eléggé kifejlődött: apró kezek az arc előtt
és felhúzva a lábacskák, hat hónapos, kit elkerült
e földi lét, s talán okkal, egy halva született fiú,
lány, nem tudhattam, az rejtély marad bizony, örökre már.
Így bántak vele, mint véres tűvel, gézzel, az ápolók,
cinikusan, közönnyel, szűk temetője csatorna volt,
ezt adta neki bűnük, s ezt is csak mint ideiglenest,
nem volt kétséges az, hogy majd később a sitt közé került
és teherautó vitte szemétbánya felé törött
téglák, beton alatt, ott a sírja, s fejfája majd kopár
lakótelepi ház évek múltán, egy ronda szarkofág,
tízszintes nagy panelcsúfság, s felirata jövés-menés,
evés-ivás, közönséges emberélet, pokolszerű.
Kicsiny magzat, halott magzat, nagyon gyakran eszembe jutsz,
mondhatni, hogy együtt jártál velem harmincegy év alatt,
és felnőttél te is közben, képzeletben, leány, fiú,
s elgondolom, mivé lennél e szeméttelepen, mivé?
Reménytelen szegénységben tested pénzért kiáruló,
vagy a pornóipar csúcsán nagy mozgató, fiú, leány?
Emlékmű-ellopó senki, színesfémmel kereskedő,
vagy elegáns ruházatban trükkös termény-továbbadó,
nagy haszonkulcs-igézetben tobzódó kis egyén? Talán.
Tán költő, mint kivel jársz itt, kihasznált ostobák között,
kihasznált magad is, csakhogy jóval messzebbre látsz, tovább
földi boldogulásnál, mit bármi áron akar s csak ezt
körülötted teremtményhad, s nemcsak ember, ezernyi lény;
s vergődsz az örökös kínban, s életben vagy s halálban élsz.
 
 
14.
Vélem, többé-kevésbé, de autisták vagyunk mi mind,
kik itt élünk, e Kék Bolygón, megbocsátó egünk alatt,
kis rész jutott megértésül valahányunknak Ősegész
helyett, s ehhez a kis részhez alakítjuk a nagy viszonyt,
ami minket a kozmoszhoz fűz, s születnek különcsodák,
s konfekció-világnézet tömege így, s kevés az ész,
kevés a hit, hogy átlássunk a homályon, mi elvakít,
mert a homály vakít minket, így alakíttatott szemünk.
Semmi más nem, csak az hat ránk, mi elrendeltetett erő,
és hiába akarnánk a körülöttünk levő egyéb
égi hatást a lényünkre irányítani, az valónk
elkerüli, el, és másba sugározza igézetét.
Én csak költő vagyok, roppant képzelettől zavart egyén,
s amennyire közel visz, pont ugyanannyira távolít
is képességem izzón az abszolúttól, tudom, s csak ott
vagyok, honnan elindultam annyi éve poétaként,
s ocsmány gőgöm lehull rólam, és szabadabb vagyok ma már;
én kilátok a fejemből hát, mondom, másképp fogalmazón,
korlátaim felismertem, s most korlátoltak árnya űz,
lenyom, reám telepszik sok sötét elmélet, és tovább
biceg a feledés fénye felé szinte azonnal, ám
mennyi összezavart lelket hagy itt maga után, nagy ég!
Megérteni nehéz mások nekünk távoli lényegét,
s önnön magunkba zártan jobb: nem szembesülhetünk nagyobb
energiákkal, ezt én, a saját bőrén tapasztaló
elmondhatom, de míg durva kicsinyesség darál, valóm
úgy lesz egyre nyitottabbá, s megbocsátok egünk alatt.
 
 
15.
Soha ily kitaszítottnak nem éreztem magam, nem ám;
szellemileg önálló és független fő nem él meg itt,
rádöbbentem, kicsit későn, s innen nincs visszaút ma már.
Álmatlan éjszakák jönnek, nagy önmarcangolás feszít:
hol rontottam el; és ősi gőgömön kívül én egyéb
bűnt nem találtam eddiglen, noha álmatlan éjszakám
volt elég, és lesz is bőven, amíg véget nem ér e lét,
s Magyarország a szívemben elhal és nem dobog tovább,
s a Bakony üde sűrűje s a Balaton selyemszerű
vize majd elmosódnak, s nem töltik el már pucér valóm,
addig viszont kötődésem a belőlük kiáradó
sugárzáshoz jelentősebb, mint azoké, akik silány
közhelyekkel okítják itt az éppen általuk tömény
szegénységbe jutott népet, kifosztottak komor hadát
a hazaszeretetről, hát – rusztikusan fogalmazó –
mondok: másnak a tagjával verik ők a csalánt, s bravó!
De míg a kozmosz éjében suhan pazar galaktikánk,
addig van hűs egyensúly is, s ki most nemzetalatti lény,
csak azért, mert igazságot keres elfogulatlan és
őszinte szavakkal, az később lehet nemzete holtja még,
nappályák közt, ha másutt nem, immár nemzetfelettiként.
 
Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.