Apokrifák – Kölcsey Ferenc verseihez
APOKRIFÁK
KOLCSEY FERENC VERSEIHEZ
JÉKELY ZOLTÁN
Önpanaszok
Kölcsey Ferencnek Szemeréhez írt levéltöredékei szabados jambusokba szedve
Mért nincs, ki lelkem sok-sok
árnyalatját dalbaöntse,
kifejtse szorgalommal?
Kölcsey
1
Az ég mindennek bőven osztogat
örömet s bánatot.
De szívet, mely magától így gyötrődjék,
mint az enyém, még senki sem kapott.
Érzem, ez engem gyorsan megemészt.
Hadd emésszen! Olyan időket értünk,
melyben sokáig élni nem óhajtunk.
2
Én csak azért bosszankodom: miért van
charakteremben a könnyelműség
lélekvesztő érzékenységgel egybenőve.
Ha csak az első volna meg belőle,
képzelt gondtól a fejem sose főne.
De miért ez értelmetlen panasz?
Sietnek napjaink, lomhán avulnak –
ám némelyek örökre ránkragadnak.
3
A jó s a rossz tűrésére az Isten
erősbet, mint az ember, nem teremtett.
Káromlom is a nevelési elvet,
mely spártai szent durvaság helyében,
áthéni lágyságot plántál belénk
s azt cselekszi, hogy Goethe Wertherére
éppúgy sírunk, mint Müller fityogásán,
s látunk embereket, kik Wilhelm Meister
nyers lapjai felett búsan szipognak.
A Római Elégiákra is maholnap
az olvasók – megérjük – felzokognak.
4
Olyan vagyok, mint görög dithyramb:
egy érzésből a másba ugrom által,
s ezer gondom egymást kergetve szárnyal.
Mért nincs, ki lelkem sok-sok árnyalatját
dalbaöntse, kifejtse szorgalommal?
Én magam ezt nem tehetem magammal.
Vagy hát lelkünknek azon állapotja,
melyet kívánnánk zengve magyarázni,
nem kell elébb eltávozzék mitőlünk?
5
Mégis szép, mégis jó ez a világ.
Ha egyszer minden becsületes ember
két társra lel csak, kiben nem csalódik,
bizony mondom, panaszra nincs okunk.
A tömeget hagyd csak a maga útján,
térj ki előle, mert elvonulásod
megadja majd óhajtott nyugodalmad.
Lappangva élj – tanítja Epikúrosz,
s a filozóf tanítások közül
ez az, melyet legjobban megtanultam.
6
Emlékezem. Lelkem tüzet fogott.
Gyuladékony szívem áldás, nem átok.
Még az elébb a közért zokogott,
most önmagukat emésztik a lángok.
S mintha ért volna mágiás ütés,
erem dagasztja boldog érezés,
mert boldoggá teszen az a remény,
hogy több ütést is elviselek én.
Én, mondom én – de értem csak a lelkem.
Ah, a halandó test már rothadoz!
De ez panaszra semmiképp sem ok:
Emberfia, rajtam ne szánakozz.
7
E percben ismét könnyezik a szem,
mely sírni csak nagyon későn tanult meg.
Az ifjúkort megjártam ál-hősiesen,
lelkem kölcsönzött érzelmekre gyúlt meg.
Nyomorult ember! Hős sosem valál,
csak mindig érzelgős. Nem szégyelem
megvallani, micsoda gyötrelem
az enyéimtől elszakadva élnem,
noha, mint köztök, messzebb sose éltem
enmagamtól, s öltek apró bajok.
S mégis, seholsem sírtam életemben
búcsúzkodó könnycseppeket, csak ott.
8
Itt a levél, homályos, rosszul írt,
de szívhez szól, de szívből folyt bizony.
Ott engemet szeretnek s rossz neven
ki venné, hogy most könnyem hullatom?
Nincs visszásabb állat, mint némely ember,
mert ez a némely ember szüntelen
saját nyugalma ellen dolgozik.
Ahol maradni kellene, szökik,
s odairamlik esztelen, hova
nem kellett volna lépnie soha.
9
Felhevíték fejemet, s megígértem,
hogy elmegyek. Az indulásig
nem több, mint két vagy három óra van.
De sok történik addig, míg az alma
megérik a fán s a fűbe zuhan!
Menjek, ne menjek? Még most sem tudom.
10
Mit használna, ha e szent pillanatban
isteni erő által vágyaim
s óhajtásim világába repülnék?
Két pillanat se múlna s keserű
könnyeket öntenék, mint mostan, itt.
S onnét tovább, ismét távolba vágynék.
Mégis, talán már nem sírnék, talán
enyhítene – de mi enyhítene?
11
Amit csak leghiúbb lélek óhajthat,
mindent megadhat még a sors nekem.
De ha nem adja azt, mit úgy óhajtok,
óhajtottam s óhajtani fogok,
cinikusabb leszek Diogenésznél,
aki Nagy Sándortól mindössze pénzt kér…
1941. november 29.
ÁGH ISTVÁN
APOKRIFÁK
Kölcsey Ferenc:
A magyar nép zivataros századaiból
Elnehezült fejemet
Alig bírja vállam.
Atlasznak se nehezebb
A Glóbusz súlyával.
Bordám rávetemedik
Mentém zsinórjára.
Semmirevaló, akit
Megúnt keze, lába.
Isten! most világtalan
Szemem lát és áhít.
Abba vakul, ami van,
Az a látó másik.
Súnyi szolga zárja le?
Pénzkáráló némber?
Segedelmet várhat-e
Embertől az ember?
Jobbágya magának is.
Gyanakszik a jóra,365
Hátha még az ágyat is
Kihúzzák alóla.
Annyi párt, ahány család:
Gyermek atyja ellen,
Ura űzi asszonyát,
Az meg visszanyelvel.
Hallgat aki szólana.
Hősködik a gyáva.
Győz a rafinéria
Halhatatlansága.
A tisztesség éhezik,
Eladják forintért.
Kutyabőrrel kérkedik
Kupecnek a sintér.
Veszedelem, ami volt:
Rút feketehimlő.
Most meg házamra uszult
Zsivány, baca, jósnő.
Zápul már a ludtojás
Ólak rejtekében,
Utolsó utamra szánt
Bűz a temetésen.
Büdösében toroz a
Csekei diéta.
Fogy a kocsmáros bora.
Döglött a poéta!
Részeg népség: Pfuj! Vivát!
Ordenáré virtus.
Cigánynóta dallamán
Nyekereg a Himnusz.
KOVÁCS ANDRÁS FERENC
Kölcsey Ferenc lehajtja fejét
Szatmári iskolám ünnepére
Keresztülnéz a lelki drótsövényen:
Át-áttekinget tán egy arc Csekéről…
És látja a Tekintetes Úr, hogy dúlnak még
A szép magyar romantikák, dühöngenek még
Honni hiúságok: csárdásosztók és asztaldöngetők közt
Hervad az emberség hivalkodó csokrétája,
A büszke kalapba betűzött, hervad a szerelem rózsája,
Hervad a mosoly a szájról – szavakról hangsúly, ékezet,
Jelentés… De megvagyunk még. Majdnem megvagyunk –
Köszönjük, sajnos, változatlanul… Kinézünk
Most az Alma Mater ablakán, kibámulunk,
Mint nyelv alól a bánat…
És látja a Tekintetes Úr.
Mert a Tekintetes Úr már mindeneket lát.
Látja a szatmári adózó nép nyomorát.
Látja Petőfi lovát Erdőd felé ügetőben – épp oda
Rúg ki a Szamosra. Szilágyi Domokos hatalmas homlokára
Pillant: Hamletet látja, Krúdyt a ködben, Adyt, ki részeg
Konflison kering, a Dsida-fasor jegenyéi alatt
Látja zokogni Jenőkét, Móricz Zsigmond nyakasságát
Látja, a Károlyi grófot, a Vécsey-házat, no meg a szatmári békét,
Ama szégyenletest. Komorló nézése néha megakad a Kazinczy
Utca és a Vörösmarty utca sarkán: zárdában látja Kaffka
Margitot, spilhózniban kovácsandrásferencet,
Ah, nicsak, oh, bizonyára engemet is lát!
Mert a Tekintetes Úr tán mindeneket lát.
Látja a Láncostemplomot is, lánchordta, a hajdani skólát,
A természetrajzi szertár szekrényei mögött illúziókat lát,
Bölcsen lappangó falfestményeket: Bethlen Gábor bevonulását
Látja, Rákóczi, hajh, reformátorokat, pedellusokat,
Kálvinistákat, iskolamestereket lát, Bercsényi, hajh,
Látja Pázmány Pétert és Tyukodi pajtást, hitújítókat, hajh,
Hitrombolókat, hajh, s ezerszer is hajh, agg ravaszdiak!
Mert a Tekintetes Úr már mindeneket lát:
Nyögve Mátyás bús hadát, Bendegúznak vérét
A természetrajzi szertár szekrényeiben…
A történelmet látja: spirituszban
A kibelezetteket, üvegszemmel a kitömötteket,
Vitrinekben a megnyúzottakat, a szabadságra
Preparáltakat… Árpád hős magzatjait:
Boldogságukban szinte-szinte úsznak,
Lebegnek fojtó, édes formalinban…
Mert a Tekintetes Úr tán mindeneket lát.
Röntgenkonrádként átlát Jánoson, ki portás volt,
S eladta rossz gerincét… Így megmaradt nekünk.
Kitartott, lám: vacog, fehérlik, ám vigyázzban áll.
Itt a csontváz, forgassátok érett ésszel Jánosunk!
Állkapcsa leng, mert megbűnhődte már. Állkapcsa
Kattog: titkon énekel. Más szózat ez, máskeblű nép.
Állkapcsa klattyog: folyton énekel. Lazultan bár,
De rendületlenül. Vert hadunk csonthalmain győzedelmi
Ének. Balsors akit régen tép: János, lát a Tekintetes
Úr! Lát Kölcsey Ferenc, mert szertenézett, s nem lelé –
Újra lehajtja fejét, lehanyatlik a lélek…
