Főszerepben az improvizáció
Szakítani a kőszínházak hagyományával, közvetlenebbül szólni a nézőhöz, bevonni a színpadi játékba – a kolozsvári független színházi társulat, a Váróterem Projekt improvizációkra épülő, Advertego című előadását a hét végén láthattuk a belvárosi, Brassai utcai előadóteremben.
Főszerepben az improvizáció
Tavaly október végén mutatta be a Váróterem Projekt Advertego című előadását, amelyet eddig hét alkalommal játszottak sikerrel. A Kincses Város mellett nemrég Temesváron is előadták rendhagyó színházi nyelven megszólaló darabjukat, amelynek szerzője Botos Bálint, aki egyébként az előadás rendezője is.
A 2009 óta működő, fiatal színészekből álló csapat arra törekszik, hogy közelebb hozza a színházhoz a nézőt, azokat is, akik „ódzkodnak a színház sznobizmusától”. Javarészt fiatalok, középiskolások, egyetemisták vagy egyetemista korúak ülnek be ezekre az előadásokra, mivel az ő nyelvükön, az ő problémáikról szólnak a társulat produkciói. Ez legutóbb sem történt másképp.
A belvárosban található, Brassai utcai előadóterem bejáratánál jegy helyett könyvjelzőt és kis naptárt kaptunk, aztán egy meglehetősen hideg, lepusztult előtérben várakoztunk, reménykedve, hogy odabenn nem fog fagyni. Kezdés előtt a színészek kijöttek az előtérbe, röviden bemutatták a társulatot és az előadást, majd beinvitálták a közönséget, előrebocsátva, hogy az egy óra negyven perc, ameddig az előadás tart, melegben fog eltelni. Ez némiképp megnyugtató volt, hiszen télikabátban is mindenkinek vacogott már a foga.
Az Advertego a hagyományos színházi fogalmak szerint minimalista díszlettel dolgozik, az egyik jelenetből az is kiderült, milyen másik előadásokban használták már a kellékeket. A romos falak, néhány színes szék, asztal, fotel, falra függesztett deszka, hangberendezés, hangszerek (a darabban zenei effektusok is helyet kapnak) képezte a keretet, amelyben a színészek mozogtak. Jelmezekről nem beszélhetünk, a fellépők öltözéke hétköznapi volt, igazodva az előadás témájához, amely a mindennapokkal foglalkozik. Szereplői nem különleges figurák voltak, hanem olyan emberek, akik mellett naponta elmegyünk az utcán. A több kis történet elsősorban a magánéleti problémáról szólt, ugyanakkor kicsit a társulat életébe is betekintést engedett, ez akkor vált igazán nyilvánvalóvá, amikor a színészek saját nevükön szólították meg egymást.
A szépségével és érzékiségével hivalkodó vörös ruhás lány, Simó Emese szexuális tárgyként nevezi meg magát, s bár láthatóan élvezi ezt a helyzetet, mégis boldogtalan. A másik női szereplő, Maya Sebők azért szenved, mert nem figyelnek eléggé rá, túlérzékeny természete, hisztérikus viselkedése taszítja a nézőt. Vetési Nándor egy túlsúlyos, sikertelen férfit alakít. (Az egyik legsikerültebb jelenet, amikor a bank alkalmazottjai úgy tesznek, mintha meg szeretnék oldani a hitelét fizetni nem bíró, munkanélkülivé vált ügyfelük problémáját, de hamar rájövünk, hogy csak álca az egész.) A meg nem értett, a jeleneteket folyton elrontó színész, Csepei Zsolt a legjópofább, rajta nevetünk a legtöbbet, az ő helyzetpoénjai pörgetik fel az előadást. A hősszerelmes Molnár Bence karaktere a legmegejtőbb, bár a rengeteg művér – amikor az őt végül is nem akaró lány, Sipos Krisztina alaposan helybenhagyja – túlzó és visszataszító. Jól sikerült a történetfoszlányokat, karaktereketösszefogó Imecs-Magdó Levente színpadi játéka is.
Az előadás során sokszor az az érzésünk, mintha egy próbán ülnénk. Máskor meg, hogy egy egyetemistákkal teli lakás kellős közepébe csöppentünk, s immár belső szemlélőként figyeljük a mindenapjaikat. A színpadi produkció nem akar nagyot mondani, nem is lesz katartikus érzésünk a végén, viszont szórakoztat. Az improvizciós jelenetek azért is izgalmasak, mert a közönségen múlik, sikerülnek-e vagy sem. Amikor fölhívják a színpadra a nézőtérről a fiatal párt, majd borral és pizzával kínálják őket, mint egy házibulin, kissé feszült lesz hangulat: a borba belekortyolnak ugyan, de enni már nem igazán akarnak.
A színészek állandóan kapcsolatot teremtenek a teremben ülőkkel, és az improvizációk zöme ötletes, ám néhol szerencsésebb lett volna egy rendezői utasításokon alapuló jelenetsor, amely kiszűri az olyan elkoptatott kliséket, mint a dohányzás. A vörös ruhás lány csábításkor folyton rágyújt, ami önmagában nem volna baj, de az ismétlésektől hatástalan, erőltetett lesz a gesztus.
A társulat vezetője, a darab egyik kucsfigurája, Imecs-Magdó Levente az Irodalmi Jelen kérdésére elmondta: az Advertego az idézőjelbe tett, pejoratívan értett kőszínházi magatartást vetkőzi le. Színházi eszközökkel közvetlenebb viszonyt keresnek a közönségükkel. Több előadásukra is jellemző az interaktivitás, de ebben a darabban a legátgondoltabb a koncepció. Hosszas és bonyolult próbafolyamatban készült el a színpadi mű, amelynek egyik sajátossága az volt, hogy erős karaktereket építettek fel, ezek történetéből alakult ki az előadás.
Az Advertego több fesztiválmeghívást kapott, szeretnének ugyanakkor szakmai fórumokra is eljutni vele, a hozzáértő visszajelzés nagyon fontos a független színházi társulat számára.
Varga Melinda
