Ugrás a tartalomra

 

Naiv szubsztanciák – Kántor Zsolt vers/esszéje

KÁNTOR ZSOLT
NAIV SZUBSZTANCIÁK
 
 
Naiv szubsztancia
 
Atlantisz szigetén  ott  maradt  régi  énünk. Ott, ahol
minden pillanat (fény)  makulátlan  lehetett, romlatlan
és  boldog. Teljes  és maradandó. Azt hittük, őszintén,
soha nem  születünk  bele  abba  a másik  világba. Úgy
gondoltuk, nekünk megadatik a Logosz örökkévalósága
anélkül, hogy a láthatóba  leereszkedni kényszerülnénk.
De nem, meg kellett tapasztalnunk a gyarló anyagi-
ság (testiség) örömökkel kevert  mérgeit, nyűgeit.
Hogy még árnyaltabb lelkülettel, még gazdagabb
vágyakozással tekintsünk a terrénumra, ami vissza-
vár meleg fészkébe. Mert csak így működhet az idő,
a sors. A kozmikus hullámok átcsapnak a dimenziók
regiszterein, az időzónák átfolynak a földgolyón.
És begyógyul az ózonpajzs. A természet helyreáll,
újraéled, s valaki a díszletek mögül előlép, és így szól:
a  múlt  kidőlt. Összehajtogatott szódúcokból kar-
ének száll a végtelenbe. Hálaadás, áldás és méz önti
el a Galaktikát,  s minden olyan gejl lesz, hogy nehéz
lesz elhinni, amikor az óceánból újra fölmerül a
Szép Sziget. A naivak zúzzák szét a legnagyobb hitet.
 
 
 
 
 
Transzcendencia és omnipotencia
Lét-Tárca
 
1. Mi az a cimcum                                   
 
A cimcum szó összehúzódást, összetömörülést, koncentrációt jelent, talmudi értelemben azonban nem valahova történő bezanzásítást, bezúzást, hanem valahonnan való elhúzódást, eltávozást kell értenünk alatta. Ezt a cimcum fogalmat Tatár György filozófus használja Luria  nyomán a Holmi-beli tanulmányában, a 2005. októberi számban.*
            A cimcum fogalom hivatott arra, hogy szemléltesse a teremtő intelligencia (transzcendencia) önkorlátozását annak érdekében, hogy önmaga teljességén „kívül” helyet hagyjon annak, amit létrehoz. A cimcum tehát az a gesztus, cselekedet, amely létrehívja a folytonossági hiányt, hogy helyet biztosítson a teremtett dolgoknak, amelyek még nincsenek. Tulajdonképpen önkorlátozás, amely helyet csinál a másiknak, önmagán túli, de nem önmagától idegen térben. Ez hogy lehet? Egyik lehetséges válasz az, ahogy a Biblia beszámol róla. (I. Móz. 1. rész)
Tatár viszont azt is fölveti, hogy önmagán ( Istenről van szó) belül van-e ez az „újszülött semmi" , amit lakozás céljára elkülönít, elválaszt a maga totalitása teréből. Hisz önnön mindenségéből „csíp" le, vesz el, amikor lekanyarít egy darabot a láthatatlanból és kiteszi szemek „láttára" a kirakatba ezt az újdonatúj, kis világot, ami majdan az anyagi „mindenség” lakása lesz. Vagy Önmagán kívül teremt egy új teret, amit azonban ugyanúgy uralma alatt tart, mint az eddigieket?
            Fölvetődik a kérdés rögtön, mondható-e egyáltalán mindenségnek, amiben nincsen benne minden? Csak lesz. És hol a garancia, hogy később nem egészíti ki önmagát egyéb mindenekkel. Mennyi mindenből áll a Mind? S mit gondol, ki beletekint?
            Az említett textus szerint ez csak úgy lehetséges, hogy Istennek vissza kellene vonnia magát abból a személyes végtelenségből, ahol Ő a minden mindenben. „Panteizmus és monoteizmus ennek az újszülött semminek a határán ér össze: ez az Istenen belül felnyíló kívül az, amivel Isten lemond tulajdon panteizmusáról." (T. Gy.)
            Isten viszont nem mond le egyetlen sejtről sem, ami az Övé. És minden az Övé. Nem mond le a majdan megszülető valóságról sem, birtokolja a jövő összes történését, szeletét és mozzanatát.
            Tehát kérdés, Istenből kifelé irányuló mozzanat e a teremtés első „lépése" vagy befelé való „terjeszkedés" azaz „tágulás" ? Esetleg „dimenzióváltás"?
            Nézzük először a profán filozófiák álláspontjait.
            A kabbalisztikus filozófia és Schelling illuzórikus teremtés-elmélete ugyancsak ott érthető a legnehezebben, ahol önmagát a leginkább megvilágosodottnak véli.  Ezek szerint valamilyen „semmire” mindenképp szüksége lenne, ahol Isten egy kicsit sincs ott, ahonnan magamagát teljesen tisztára kivonta, ahol helyet hagyott az utána következő dolgoknak (amiket azért Ő hozott létre ?).
„A végtelen indifferencián belüli potenciák egymástól elkülönböződésének kezdete a létezés különválasztása a lét alapjától (Grund von Existenz)”.   Írja Tatár György.
Ám e létezést jelentő valamit nevezi mindig más megközelítésből  "sötét alapnak", ami tulajdonképpen Istenen belüli entitás, lét, ami nem létező (akkor mi?), Istenben az, ami nem Isten ( (akkor hát mégis micsoda?).
Ha ez így modellezhető lenne, akkor az abszolútumban valóban megkülönböztethetetlenül hevernének a potenciák, de az azt jelentené, hogy a Rossz benne lakik a Jóban, a halál összefér az élettel, ami képtelenségnek tűnik, sőt eleve lehetetlennek látszik. (Ahol mégis együtt van jelen a két véglet, ott 100 %, hogy nincs jelen Isten, mivel Ő szent, a szentség pedig maga körül nem tűr profánt, ezért az igazi bibliai hit alapján Isten színtiszta Élet, egészség, boldogság, jóság, öröm és világosság.)
            Ez a fajta cimcum tehát beengedné magába a mulandót, vállalná, hogy részese legyen a romolhatatlannak a romló, a végtelennek a véges,  egyszóval Isten természetével ellenkező "szemetet" engedne önmagába vagy annak csinálna egy kis helyet, hogy ne unatkozzon a sok-sok tökéletesség közepette?  Jól értem?
            A zsidó-keresztény kinyilatkoztatás szerint ez képtelenség.
            Ezt nem akarhatja a bibliai Isten, bármennyire is "végtelen hatalom, korlátlan szabadságban".  Persze megtehetné, ha nagyon akarná, véli Schelling, de ő is csak gondolná ezt, miközben tudná, hogy amit állít, az lehetetlenség. Istenben nincs olyan "terület" ami nem Isten. Még akkor sem, ha egyszerre minden ember ezt akarná, nem történne meg. Ő hagyott helyet a szabad akaratnak, így történt a bűn bebújása a szabadság-lyukon, de ezen a térségen már nincs többé rajta az ő "árnyéka", védőernyője, "jelenléte". Valóban kivonult onnan, de csak abban a pillanatban, ahogy az a terrénum elsötétedett. Mindenhatósága, mindenütt jelenvalósága sem jelent aktív részvételt egyszerre mindenben, tudomása van mindenről, de sok esetben nem lép, hagyja lépni a másik oldalt. (Természetesen nem az ő terrénumára.)
            A teremtés tehát Istenből kifelé irányult, nem lehetett másképp, hisz a formaalkotó száj mondta ki, hogy legyenek az egek, a föld, hegyek, vizek, növények, az állatok, emberek. Mint anyagi megnyilvánulások az idő örökkévalóságától elkülönített (ugyanakkor benne lévő?) szférában.
            Ehhez nem kellett cimcum, összehúzódás, visszavonulás, elfordulás, hisz’ hatalmában állt még nagyobb tért, tereket kihasítani a semmiből, hogy azok a helyek is valamik legyenek. (A semmi alatt a láthatatlan végtelenséget kellene értenünk.)
            Isten saját egzisztenciáját is Isten saját tettének fogni föl, ezt helyesnek értékelhetné Schelling, Luria egyaránt. De! A végtelen szubsztancia nem egy dolog.  Isten nyugalmi állapota, rejtőzködése nem jelenthet soha passzivitást, nemlétet. Nem tűnik természetesnek, hogy nem az volt, ami lett. Belső elrendezettségében, árnyalataiban gazdagodott (és folyamatosan bővül, fejlődik most is), de ez természetében, mindenhatóságában, mindentudásában nem okoz változást. Egyetlen szempillantásra sem veszíti el hatalmát a "minden" felett, legfeljebb nem a tökéletes akarata érvényesül bizonyos térségekben, hanem a megengedő.
De az is annak érdekében, hogy a „panteista” nyugvópontra érkezésekor, ami szintén nem statikus állapot lesz, hanem folytonos mozgás, elmondhassa, minden eszközt a rendelkezésükre bocsátott, hogy kipróbálhassuk a jót, rosszat egyaránt.
            A teremtés előtti Isten ugyanúgy mindent kitöltő Isten, mint ahogy a teremtés utáni is az. Hogy hol van az a semmi, amiből Isten teremtett? Sehol. Isten a láthatatlanból (Ige, azaz Logosz által) teremtett és az nem a semmi. Ami nem látható, az még létezik.
            Isten Szelleme lebegett a vizek felett és az ige, mint mag belekerült a láthatatlanba. A nem érzékelhető lét, a szemnek nem megpillantható valóság Ige által termékenyült meg, Isten elvégezte a lehetetlent, dimenziót, léptéket váltott, a szellemi realitásból átcsöppentett egy magocskát a világ ölébe és lett, ami lett. Egyedül tulajdon lénye szabja meg cselekvését, tehát abszolút korlátlan úr, ugyanakkor önmaga határait bármikor kiszélesítheti. Ahol halál van, ott Ő nincs jelen, ahol gonoszság van, ott Ő nem található, ahol gyűlölet van, onnan kivonul (cimcum), ezért hatalma van ezen dolgok fölött, de nincs érintkezése általuk, velük.
            Ebből a kivonuló aspektusból tekintve valóban szabadsága van arra Istennek, hogy kiterjessze önmagát. ( A Cimcum tehát csak a láthatatlan megvalósulása lehet a látható képernyőjén. Egy segédegyenes, ami mentén fogalmak szerkeszthetők az értelem megvilágosítása érdekében. )
 
2. Mi az a sekina?
 
A sekina héberül dicsőséget jelent (görögül:doxa). Isten jelenlétét jelöli a Biblia ezzel a kifejezéssel. Megemésztő tűzként, füstoszlopként, ködfelhőként is aposztrofálja ezt a sekinát az Ószövetség, ami Isten elválasztottságát hivatott definiálni. Isten hozzáférhetetlen sekinába van „becsomagolva”. A szentség (a kados, a hieros, kaddis szavak a héberben) olyan terrénum a szellemvilágban, ahova élve halandó nem léphetett be.
            A mi kedvünkért teszi Isten, ha egyáltalán megteszi, hogy összehúzódjon, amikor közel kerülünk Hozzá, nehogy elpusztuljunk a sekina tüzétől. A dicsősége az Ő jelenléte. A sekina (héber nyelven) a lakhelye, lakcíme az Istennek. Görögül doxa. Ragyogás, dicséret, felfénylés, sziporkázó, szikrázó káprázat, tűz, izzás és szentség. Gyógyító erejű pára jön belőle, jó „illat”. Amikor a presbitérium rázendít: Dicsőség Istennek, talán sokszor nem is tudja, milyen súlyos szellemi atmoszférát aktivál. Mintha azt kiabálná: jelenlétedet dicsőítjük Abba Atyánk! Add ide szellemedet nekünk, hogy felöltsük magunkra, mint egy palástot, a Te szent, makulátlan dicsőségedet! Nem fogunk visszaélni Vele. És ha mégis odaadja olykor az erejét, a vallások visszaélnek vele. De ez már egyháztörténet. Menjünk vissza a sekina konstellációi közé.
            Cimcum. Összehúzódni, visszavonulni, elkülöníteni magunkat a jó dolgok számára. Van mit tanulni Istentől. S azt, amit kérnünk kell, amint kellene, nem tudjuk, de maga Isten Szelleme esedezik érettünk, hogy kitudódjon, mi Isten akarata abban a dologban. Írja Pál, az apostol.
            Isten saját maga, nemcsak az Egy Mindensége, hanem maga az Összes Többi (még felfedezetlen) mű, a majdan születő s teremtett dolgok egysége, egyensúlya. Benne élünk, mozgunk és vagyunk.
            Ahogy Tatár György írja: "Schelling úgy akar egységes fogalmiságú gondolati rendszert alkotni, hogy közben Isten személy voltát, mondhatnánk: Istent saját magát ne kelljen feladnia. Ezért Istennek a világgal – és minden azon belüli individualitással – szemben álló, azoktól elkülöníthető saját voltát belülről kezdi kialakítani.  Olyan ez, mint azok a nagy mívességgel készített kínai elefántcsont golyók, melyeknek csipkésre faragott, díszes falán át belátunk egy újabb, rácsosan áttört falú golyóra és így tovább a láthatatlanságig. Képzelődhetünk arról, hogy valahol legbelül is van egy néző, de sejtjük, hogy a golyó alkotója sohasem járt odabent. Nem látjuk, díszítik-e alakzatok az egymáson elforduló héjakat belülről. Schelling egyre finomabb és finomabb faragványokat vés ki a golyók mélyén, és nem akarja feladni a reményt, hogy a végtelenségig tagolt, egymástól odabent függetlenedő gömbszobrok egy napon életre kelnek, és szólni fognak egymáshoz. A gondolkodó tudás szféráról szférára haladva faragja magát a mélybe, a hit felé, hogy oda elérve, legbelül megerősítést kapjon."
            A hit a reménylett dolgok valósága és a nem látottakról kialakított meggyőződés. Ahogy a zsidó levél írja a Bibliában. A megtapintható anyagnál is erősebb realitás, aminek az alapja a vér. Isten egyszülöttje a halál bugyrait járta végig, hogy a Seol bejárása után a Mennyben elhelyezze az engesztelés ajándékát (az Atya számára): a vért, hogy ezen keresztül befolyjon a világba a kegyelem, onnan fentről.
            Nem lehet más a természetfeletti hit alapja, csak a vér, Jézus vére, ami ott van mind a mai napig az égi frigyláda fedelén egy aranypohárban. A kerubok és a szeráfok nem tudják levenni a szemüket erről a gyöngyöző, kiáradó csodáról. Az angyalok erről énekelnek tökéletes zenei érzékkel, szünet nélkül, erővel, hangosan és szépen, zúg a Menny, örökkévalóság illata száll.
            Ha nem a vér a hit alapja, akkor pusztán természetes bizakodásról lehet szó, testi hitről, amiben nincs hatalom és erő, ezért valójában tényleg cimcum a végeredmény, mert a lekicsinyített „kiterjesztés” nem isteni teremtés, hanem emberi munka. Ezért, amíg a filozófia földi tevékenységként modellezi a teremtést, képtelen átlépni azt a határt, amit a kijelentés, a kinyilatkoztatás könnyedén kiiktat.
Benne élünk, mozgunk és vagyunk.
            A cimcum tehát az ember önkorlátozása arra vonatkozólag, hogy hit nélkül is képes legyen bejutni abba az atmoszférába, amit kizárólag isteni érintés hitelesíthet.
            Mi nem bírjuk kisebbé tenni Istent szavaink által (ha volna ilyen szándékunk, egyedül maradnánk vele), de felmagasztalni is csak magunk teljes odaadásával tudjuk, dicsőíteni, tisztelettel illetni Őt, nekünk embereknek jelent áldást megtalálni Őt lélekben, szellemben, az Ő Igéjében.
 
„Hit nélkül lehetetlen Istennek tetszeni.” Ahogy Pál apostol írja Héberekhez írt levelében.
 
 
*Köszönöm Tatár Györgynek az inspirációt, hogy elvezetett ehhez az igen rendkívüli és különös témához.  

 

    

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.