Jelige: Szézám

 

 

Nagyapám fecskéi

 

Nagyapám istállójában volt két fecskefészek. Örültünk a fecskéknek, még a három tehén is, mert életet vittek az unalmas hodályba, és a legyek is ritkultak szüntelen. Még kisgyerek voltam, és sokat nézegettem ezeket a nett és csinos madarakat. Lenyűgözött határtalan szorgalmuk és ügyességük, bámultam felhőkig ívelő villámgyors röptüket, az istálló szűk terében és a talpam körül végzett cikázó szárnyalásukat.

A fecskepárok közösen építették fészküket. Óriási hozzáértésük volt ebben, alaposan megfigyeltek mindent, gondosan, több elvetélt kísérlet után választották ki a gerendán a végleges helyet. Pontos és tökéletes munkát végeztek, amikor egyenként tapasztották be a csőrükben hozott sárszemeket a fészek falába. Milyen jó is lenne, ha az emberek többsége eltanulná tőlük az ilyen hozzáértést és munkamorált.

A párok örök életre kötöttek szövetséget, és mindenben összetartottak. Együtt költötték és gondozták a fiókákat. A fészek peremén sorakozó sárga szélű tátott csőrökbe egyenlő elosztással táplálták zsákmányukat. Reggeltől alkonyatig. A múlhatatlan összetartozás, az utódok odaadó nevelése követendő példa lehetne minden ember számára is.

Hogy a fecskék akkor is tudjanak közlekedni, mikor az ajtó csukva volt, nagyapám kiütött egy szemet az istálló rácsos ablakán. A frakkos vadászok mint a puskagolyó süvítettek keresztül az apró nyíláson. Eleinte aggódva figyeltem, mikor fognak összeütközni a szűk helyen. Ilyen azonban soha nem következett be. Rájöttem, hogy azért, mert mielőtt valamelyik fecske átlőtt volna az ablakon, két éles csittenő hangot adott le, amit a többiek észleltek, és megvárták, amíg ő átrepül. Milyen kár, hogy az emberek között még nem tudott kialakulni ilyen biztos együttműködést hozó kommunikáció.

Láttam azt is, hogy mindegyik fecske, a fiókák is, oly módon végezték dolgukat, hogy kidugták feneküket a fészekből, és úgy pottyantottak kifelé. Egy fecske soha nem piszkít saját fészkébe, saját környezetébe. Jó lenne az is, ha minden emberről el lehetne mondani ugyanezt.

Ha elérkezik az ideje, mindegyik fiókának meg kell tanulnia repülni, azután pedig egyedül vadászni. Ezt csak a szülőktől tudják ellesni, akik folytonos ráhatással és nagy tapintattal végzik oktatói tevékenységüket. Igen, a ragadozó fajok tagjai a legjobb pedagógusok. A fecskék is ilyenek. Itt nincs elnézés, nincs egy szemernyi kényeztetés, kivételezés sem. Nem is lehet, mert ha megjön a szeptember, akkor nagy útra kell indulni, amit csak a felkészültek fognak kibírni, a többi elpusztul. Ha tudná mindegyik ember, hogy milyen hasznos az életre való nevelés, a kitartó munkára való szoktatás, akkor nem lenne annyi elrontott életű, elkényeztetett, követelőző utód, aki nem törekszik semmire. Pedig Arany János nekik is szánta, ami írt: „Előtted a küzdés, előtted a pálya, / Az erőtlen csügged, az erős megállja.”

Egy felnőtt fecske csak azt fogyasztja el, amit saját maga vadászott le. Nem számít arra, amit más szerzett meg a saját munkájával. Nem ismeri az élősködés fogalmát, a mások által megtermelt javak viszonzás, ellentételezés nélküli fogyasztását. A fecskék nem fognak semmilyen álságos szocializmust építeni, ahol érdem vagy valódi rászorultság nélkül is lehet javakhoz jutni. Ilyenre csak az emberek képesek.

Késő délután, mikor már lefelé ereszkedett a nap, sok fecske verődött össze az istállótető gerincén meg a ház előtti villanyvezetékek szálain. Ilyenkor pihentek, nyújtózkodtak, tisztogatták tollukat, élénken csiviteltek egymással, némelyek még veszekedtek is. Ez volt a közösségi társalgás, a párkeresés meg az udvarlás ideje. Csivitelésük hangjai harmonikusan folytak egybe, mint az eső cseperészése a tetőn-ereszen, vagy az óvodások zsivaja az udvaron. Milyen szép lenne, ha az emberek társadalmi élete is ilyen békésen, biztonságosan és tartalmasan telne.

Tudunk-e úgy fejlődni, mi emberek, hogy utolérjük a fecskéket azokban a tulajdonságokban, amikben fölöttünk állnak? Én nem hiszem. Ahhoz előbb fecskévé kellene válnunk. Vagy pedig ugyanazt a szigorú, tiszta rendet kéne felvennünk, amiben ők élnek. De hát ki akarja azt?

 

 

 

Az utolsó vadászat

 

 

Három fiúnak volt otthon légpuskája, és erről mindenki tudott az iskolában. Nem véletlenül, mert ezek hárman beszámolókat tartottak céllövési és vadászati élményeikről, vagy cserélték ki tapasztalataikat az órák közti szünetben. A többi fiú felnézett rájuk, bámulattal hallgatta őket. Köztük volt Péter is.

Hatodikos korára Péter már túl volt az összes indiános könyvön, réges régen kinevezte magát Old Shatterhandnak, elképzelte, milyen biztosan tudna bánni egy Winchester puskával, milyen elszántan védené a delaware indiánokat a sápadt arcúakkal szemben. Meg nagy vadölő is lenne, és egyáltalán nem ijedne meg egy szürkemedvétől. A könyvek kalandjait folytatásokba rendezve mesélte el az osztályban a fiúknak, akik olyankor nagy csöndben gyűltek össze a padja körül. Nem is igen kérdezték, csak hallgatták tágra nyitott szemmel. Ezek után mindenki megértheti, hogy végérvényesen kifejlődött benne az elhatározás egy légpuska beszerzésére.

Első lépésként meglátogatta a nyolcadikos Bojtok Ferit, aki hajlandó volt megtanítani őt a puska használatára. Hogyan kell lehajlítani a fegyver csövét, a cső hátuljába a töltényt behelyezni, és végül egyenesre hajlítani vissza erővel. Mert ez a visszahajlítás fogja belepréselni a levegőt a légkamrába, ahonnan a lövés energiája robban ki, ha meghúzzák a ravaszt.

A töltési előkészület után következett a lövési gyakorlat. Hátul, az udvaron állt egy farakás, amire Feri egy üres májkrémes konzervdobozt rakott fel. Először ő adott le a dobozra három lövést, tíz méterről, amiből kettő talált. Most már kezébe adta Péternek a puskát, megmutatta neki, hogyan tartsa és szorítsa a vállához, hogyan vegye célba a konzervdobozt, a célzó villához és a cső végén levő kiszögelléshez igazodva. Az első három lövés a farakást érte, a negyedikre viszont nagy csörgéssel esett le a doboz. Pétert nyomban elöntötte a siker öröme. Még öt lövést adott le, amikhez Feri újabb tanácsokkal járult, a vállhoz tartás és a célzás javítása érdekében. A lövésekből kettő sikeres volt.
 –„Egész jó leszel a végén!” – jelentette ki Feri.

Ahhoz, hogy valaki jól lőjön, fontos, hogy éles látása, erős válla és karja legyen, ezen felül még biztos és nyugodt puskatartás is kell. Péternél ezek a tulajdonságok mind megvoltak.

Már csak egy dolog volt hátra: a fegyver megszerzése. Péter apja azonban nem volt hajlandó egyetlen forintot sem adni rá. –„Minek ide a házba egy puska!” – mondta elutasítóan. – „Nem való ez neked. Ilyesmire nem fogok pénzt adni!” A fiú ettől elszomorodott, két napon keresztül sajnálta magát. A harmadik napon azonban újra megjött a kedve, mert elhatározta, hogy saját erőből fogja elérni a célját, össze fogja gyűjteni a pénzt.

 

*

Az iskolában mindenki úgy tudta, hogy a faluban a legjobb és legpontosabb légpuskája Jánosi Ferencnek, a helyi szabónak van. Közben az a hír is elterjedt, hogy el akarja adni.

Jánosi mester nem messze lakott Péteréktől, ugyanabban az utcában, a fiúnak nem volt nehéz felkeresni. A mester éppen egy nadrágon végzett öltéseket az asztali lámpa fénye alatt, amikor Péter belépett a hátsó szobába.

– Hát te mi járatban vagy? – kérdezte. – Egy új nadrágot akarsz magadnak?

– Nem, Feri bácsi, dehogy. Úgy tudom, hogy Feri bácsi légpuskája eladó. Azt jöttem megnézni.

– Nocsak, te is vadászni akarsz? Na, jó, akkor mindjárt hozom, és ki is próbálhatod.

Kimentek az udvarra. Péter kezébe vette a puskát, jól megforgatta, tapogatta, nézegette. Szép tiszta, csillogó volt rajta minden fémfelület, a tus fája világosbarnán fénylett, az aljára pedig egy sárga rézlemez volt csavarozva, hogy védje a fát.

Először a szabó lőtt egy gyufásdobozra, majd Péter következett. Ő háromból kétszer talált, és közben érezte, hogy ez a puska pontosabban hord, mint a Bojtok Ferié. A mester elmondta, hogy német gyártmányú, a pontossága attól függ, milyen precízen fúrták-vésték ki a csövét belülről, spirál alakban. A spiráltól a golyó pörgésbe kerül, amivel egyenesen fog haladni a levegőben. A fiú nagy figyelemmel követte az előadást.

– Na, mit szólsz hozzá, tetszik? – tette fel az üzleti kérdést a szabó.

– Igen, ez tetszik. De mennyiért adja el Feri bácsi?

– Hát tudod, ennek négyszázötven forint az ára. Annál kevesebbért nem fogom eladni.

– Az a baj, hogy most nekem nincs annyi pénzem, az apám meg nem akar rá adni. De össze fogom gyűjteni, és akkor megveszem.

– Jó, gyűjtsed csak, én megvárlak vele. Nem sürgős, hogy eladjam.

 

*

 

Péternek volt egy kocka alakú nagy szürke perselye, amit még a pesti nagyapja ragasztott neki össze kartonpapírból. Ebbe a szürke dobozba rakta azokat a hatalmas ezüst ötforintosokat, amiket a rokonság külön neki ajándékozott, mivel tudták, hogy ezeket ő gyűjti. Ha megrázta a dobozt, mély csöngéssel válaszoltak vissza a bent pihenő érmék, amiknek az előlapját egy Kossuth-kép borította. Hogy meg tudja számolni, egyenként kellett kirázogatni őket a persely nyílásán keresztül. Kilenc darab volt belőlük. Ennyi volt az induló tőkéje, a vételárnak pont a tizede. Mostantól kezdve minden bejövő forintnak ezt az összeget kellett gyarapítania!

Az iskolában a pedagógusok takarékbélyeget árusítottak, ezzel készítették fel a tanulókat a felnőttkori pénzek megtakarítására. Péter vállalta, hogy ilyen bélyegeket árul, amiért öt százalék fizetség járt. A fizetség arra ösztönözte, hogy minél többet adjon el, ezért más osztályba is belátogatott árusítani, amivel persze rontotta az ottani felelős forgalmát.

De jókor jött a húsvéti locsolkodás is, amikor az öccsével meg két másik fiúval járták körbe a lányos házakat. Ebben az volt a jó, hogy több helyen pénzt kaptak a tojások mellé. Voltak Péter nagyanyjánál is, aki mind a négyüknek tíz-tíz forintot adott, de Pétert visszahívta, és a kezébe nyomott még egy húszast. Az biztos, hogy őt mindig megkülönböztette a másik három fiú-unokájától, néha még a rajongását sem leplezte. De ott volt a pesti nagymama, akinek tizenhárom unokája volt, és mégis külön figyelmet szentelt neki, külön szeretettel kezelte őt. Péternek nem volt erre magyarázata, úgy érezte, hogy nem érdemli meg, mert nem adott rá semmilyen okot. Amúgy pedig soha nem hízelgett, nem kedveskedett senkinek, a legkevésbé sem törekedett arra, hogy bárkivel is megszerettesse magát. Nem is értette, hogy mért lehet ilyesmire szükség, ha valaki egyenesen és becsületesen viselkedik.

Aztán volt még egy „üzletág”, amit a fiú elkezdett művelni: a cseréken alapuló kereskedelmet. Régebben csak a maga kedvére cserélgetett tárgyakat, ahogy a többi fiú is szokta. A dolog akkor indult meg komolyan, amikor osztálytársának, Sára Vendelnek nagyon megtetszett Péter többfunkciós bicskája, amiért felajánlott egy díszes nyelű rézfokost. A csere szépen létrejött. Új gazdája a fokost többször bevitte az iskolába, amire mások felfigyeltek, beszélni kezdtek róla, és ettől megnőtt az értéke. Olyannyira, hogy a hetedikes Turai Laci egy pár vadonatúj futballcsukát hozott be érte. Igaz, hogy neki nem kellett a csuka, mert az ő lábára kicsi volt.

A legközelebbi iskolai meccsen már az új futballcipő volt Péter lábán, a pályán egyedül ő viselt ilyet. Még gólt is rúgott vele. Ezen a meccsen viszont megjelent egy pesti fiú, aki éppen a rokonoknál volt a faluban. Őt teljesen megfogta a csuka látványa, a meccs után felpróbálta, majd a teljes bélyeggyűjteményét ajánlotta fel cserébe. Akkor nem volt nála, de két hét múlva elhozta, és megtörtént a csere. Az albummal együtt adott még egy katalógust is. Az albumban csak új, használatlan bélyegek voltak, köztük vágott szélűek, és komplett sorozatok. A készletben egy felülnyomott vadonatúj példány is szerepelt a londoni 6:3-ról. Az utolsó szerzemény teljes értéke a katalógus szerint jóval meghaladta a legelőször elcserélt bicska értékét, amiből Péter azt a következtetést vonta le, hogy magából az emberi érdeklődésből is lehet haszonhoz jutni. Ha a bélyegeit eladná egy felnőtt gyűjtőnek, akkor majdhogy nem meg tudná venni a puskát. De inkább megtartotta magának.

Új tapasztalatát viszont arra használta fel, hogy a cserék mellé a vételeket és eladásokat is bekapcsolta. Ez bevált, mert így folyamatosan gyarapodott a pénze. Mármint abból fakadóan, hogy ha valamit vásárolt, azt minél nagyobb felárral próbálta továbbadni.

A tanév vége felé már nem sok hiányzott a végső összegből. A nyári szünet elején még elment borsót szedni a határba, ahol két napon át dolgozott. Ebből aztán már bejött a hiányzó pénz. Másnap már hozta is a fegyvert a szabótól, két doboz töltény kíséretében. Végre sikerült, mostantól neki is van puskája!

 

*

 

Náluk is volt farakás a hátsó udvarban, oda húzódott gyakorolni a célba lövést. Különböző tárgyakat választott, kisebbet, nagyobbat, és egyre növelte a távolságot. Egy egész hét ment rá a próbálgatásokra.

Aztán eljött a napja annak, hogy a verebek után nézzen. Abban az időben még rengeteg veréb volt a faluban, mert jók voltak a költési és táplálkozási lehetőségeik. Sűrű csapatokban röpködtek a géppel hajtott búzamalom körül, a házaknál, a kertek és szérűk között. De még a határban, a termő táblák felett is járőröztek.

Fényes nyári délelőtt volt, amikor kiment az oldalsó ajtón a lépcsőfeljáróhoz. A puskát még a szobában töltötte be. Az udvaron szemben egy magasra nyúló akácfa állt, aminek a tetején egy verebet vett észre. Szinte a feje felett látta. Mikor célba vette, a puskát majdnem függőlegesen kellett tartania. A veréb messze volt fent, alig lehetett szemre venni. De a lövés után a madárka megrándult, megmerevedett, majd lefordult az ágról, és mint egy kődarab hullott le a földre.

Pétert soha nem tapasztalt mámoros érzés fogta el, amihez határtalan öröm járult. Akkor, azon a délelőttön óriási volt az élménye: lelőtt egy madarat! Pesti nagyanyja a konyhában főzött, amikor berohant hozzá, büszkélkedni a veréb tetemével. Utána a szürke-fehér nőstény macskájukat hívta, aki boldog horkantással futott el a prédával.

Mostantól kezdve máskor is kijárt verebekre lőni. Nem tudni, miért, talán másoktól hallotta, de úgy tekintette őket, mint kártevő, ártalmas lényeket, amelyeket el kell pusztítani. A zöld-sárga, elegáns kis cinkéket soha nem próbálta célba venni, a folyton gugúkkoló gerléket sem. A fecskék még csak eszébe sem jutottak. Egyedül csak a verebeket lőtte egymás után. Valami mélyen rejtőző eredeti ösztön bújt elő benne, és buzgott egyre erősebben, hogy cserkésszen, vadásszon és öljön. És ennek a késztetésnek az egyetlen kiélhető tárgya a veréb volt.

A macska hamarosan kifigyelte Péter mozgását. Amikor meghallotta a puska csörrenését, vagy meglátta a fiú kezében, rögtön előfutott, magasra emelte a farkát, és csendben maradva, izgatottan követte kis gazdáját. Ő szedte össze a lelőtt példányokat, de volt úgy, hogy a sebesülten vergődő madarat kapta a szájába.

Közben a verebek viselkedése megváltozott, látván, hogy a társaik hogyan vesznek el. A puskát észrevéve felrebbentek a fákról és bokrokról, egyre nehezebb lett becserkészni őket. Nemcsak a saját, hanem a szomszédos portákon is. A helybéli nagyszülők messze laktak, a falu alsó részén a völgyben, lent, a patak mellet, ahová a fiúnak nemigen volt kedve elcipelni a puskát. Az is igaz, hogy az ottani öreg kutya éktelenül haragudott mindenféle lőfegyverre. Ha ilyet látott, keserves ugatásban tört ki, amit abba sem akart hagyni. Nagyapjától tudta meg Péter, hogy a kutya ellenszenve még a háborús időkből való, amikor a bevonuló oroszok az udvaron lőtték le a szárnyasokat, meg az ólból kilökdösött mangalicát. De ugyanaz lett a sorsa a kutya anyjának is, akinek volt mersze és mérge megugatni a betolakodó katonákat.

Mikor eljött a tél, jóval könnyebb lett a vadászat. Az orgonabokrokról eltűntek a levelek, már messziről látszottak a csupasz ágakon fázósan gubbasztó madárkák. Ha nagy volt a hideg, lomhábbá váltak, amúgy meg a felborzolt tollazatuk is növelte méretüket. Az egyik terebélyes bokrot a ház sarkának takarásában lehetett megközelíteni, az ott fagyoskodó verebek nem is vették észre a fal mögött lopakodó vadászt a vele tartó macskával. Egy nap ugyan csak egy áldozatra került sor, de így is sokan hullottak el azon a télen, azon a bokron.

 

*

 

Már tavasz vége volt, amikor Péter kint járt az udvaron a puskával, de most nem volt vele a macska, mert éppen a kölykeit szoptatta. Annak az akácnak a tövében állt meg, amelynek a tetején tavaly az első verebét lőtte. Felnézett a fára, és azt látta, hogy ugyanott fent egy szép nagy veréb tollászkodik. Azonnal célba vette és lőtt. A madárka élettelenül zuhant le a földre, közel a fa tövéhez. Ott hevert a poros fűben mozdulatlanul, amikor Péter odalépett, hogy elvigye a cicának. Mielőtt azonban lehajolt volna, a veréb megmozdult és fordult egyet. Ekkor lehetett látni, hogy a csőre van szétlőve, az arra kapott ütéstől szédült le a fáról. De most hirtelen magához tért, lábra kapott, majd kereplő hangú szárnycsapásokkal repült fel és tűnt el a levegőben.

A fiút most nem fogta el a diadalmas érzés, inkább a szomorúság meg elkeseredés. Tudta, hogy a madár kínokban fog éhen pusztulni, és ezt ő okozta. Nagy hirtelen kezdett rajta átderengeni, hogy mit jelent az életet elveszíteni. Akkor ott, a fa alatt fogadalom nélkül is elöntötte a tudat, hogy ő már soha nem fog semelyik madárra, de semelyik állatra sem lőni. A következő héten eladta a puskát, úgy, hogy különösebben nem is törődött az árával. Többé már nem akarta látni az életben.