A hónap költője – Babics Imre: Valaki szavai (4)
BABICS IMRE
VALAKI SZAVAINegyedik rész
16.
Ősz volt, a kocsmában ültem, mögöttem százezernyi szó,
más lét, ledolgozott karma; lényem új feladatra várt,
véltem hiába, mert semmit nem tudok, igegörgetést,
rímelést csak, de azzal meg mehetek a fenébe én,
civilizációnk épp sós pusztákba űzte önmagát
ugyanis, ahol út nincs, és a haladás a délibáb,
és ezeken a pusztákon fölösleges a líra már,
s én amúgy is megírtam, mit kiosztott rám a Fennvaló;
s nem kellek már a kertembe sem; növények cselédjeként
olykor megjelenek köztük, metszeni csak s kaszálni még,
s aranyhalak csodás népét megetetni; e kert saját
lábára állt, hogy úgy mondjam, s elvégzi, mi a fontosabb:
vonz víztartó mohát árnya, tavacskái ezernyi lényt,
békát, siklót, csibort, méhet, végzi mind, mi kiosztatott
rá; és ami közéjük nem való, azt kiszorítja mind.
Egyszerű lelki lézengés, mi a kocsmába vitt tehát,
s itt sem kíváncsi rám senki, osztják egymás között az észt
beszűkült kis világukban otthonosan az őslakók,
tudtam jól, senki nem kérdi őrlődésem okát, nem ám.
Ittam söröm, likőröm, s csak hallgattam, amiként kukák;
politizáltak ott bőszen, s a fülem megütötte két
szó: – Nincs kímélet. És ennyi. S jól tudtam, mire mondta ezt
az öreg, lomha kőműves: magasban elkanászodók,
pökhendi újhatalmúak, úrhatnám kis takonymacsók
hozzáállása volt az, mit minősített imígyen ő
kormányfőtől egészen le, polgármesterig, undokék
hazug, csaló hadáról szólt, vén kezében üvegpohár.
Megdöbbentem: e két szóval elmondta, mi nekem csupán
versekkel sikerül, hosszú költeményekkel, ez kemény
kíméletlen csapás volt az egész lírámra és reám,
ám túltettem magam rajta, hisz eltöltött a büszkeség:
lehet kapzsi, mohó, gyáva, olykor mégis de bölcs e nép,
mert így folytatta halkan: – De nekik is kitelik, ki ám.
17.
Mindig magam előtt látom halálra kész kutyám szemét;
előző este megbénult két hátsó lába, hányt szegény,
s ürített, majd bevonszolta a lakatlan szobába vén,
súlyos testét, a holt helyre, hol úgy négy-ötezernyi könyv
vette részvétlenül körbe, bennük nagy szenvedély s tudás,
s egy sem segíthetett rajta, közeledett az ebhalál
dörgő próféciákon túl, szerelmes verseken, nyugodt
regényfolyamokon, díszes drámákon túl, csak úgy, sivár
tényként közeledett, tudtam, tehetetlen poétaként.
Másnap hajnalban, álmatlan éj, láttam, lábra állt kutyám,
úgy várt, remegve állt, farkát csóválva, de a munka várt,
mennem kellett az erdőre éhbérért, mivel ez jutott,
nem több, nekem, szemét nézve elbúcsúztam örökre én
tőle akkor, szemét néztem, s abban bizony olyasmi volt,
ami az én szememben nem lesz sohasem: a végtelent
tiszta odaadássá szűrt fény, teremtést ragyogtató.
És elmentem nehéz szívvel porlelkű emberek közé,
kiknél egy lomha vén ebnek nem jut más, csak agyonverés,
jobb esetben, de ez ritka, kisebb kaliberű golyó,
és a kutyámra gondoltam: önnön maga alá bukó
nem volt soha, s a legvégén maga fölé emelkedő.
Amikor hazatérhettem, a teste kiterítve várt,
az állatorvos úgy látta, nincs mit tenni, elaltatás
szükséges, így elaltatta, örökre távozott kutyám.
Sírját megástam én akkor, eltemettem tuják alá,
rá néhány napra elkészült síremléke is, egy kereszt
súlyos terméskövekből, egy fekvő kereszt, csak ennyi telt
tőlem, és mialatt csendben dolgoztam bús poétaként,
arra gondoltam: efféle emlékmű nekem itt talán
nem is jut, nem emelnek majd önnön maguk alá bukók,
hogy hirdessék kövek volt-om, de ez legyen a legnagyobb
bajom, dicsérjenek hitvány pojácát, nemzetárulót
szakmányban, hogyha úgy tetszik, övezzen buta hála mást,
míg én, eltemetett éjszín, mély feledésbe, létező,
mindig magam fölött érzem kutyám tiszta tekintetét.
18.
Az én rabszolgatartóim az élethez ragaszkodók,
s hogy nem élnek, nem is tudják, vannak csupán, anyagban ők,
percköltészetet eltiprók, kozmoszbejárat-eltömők,
boldogsághit-kioltók és aranykorcsend-lerombolók,
s valamennyi koszos lelkű, s én, kétlábú fejőstehén,
hiába átkozódom, hisz hogyan lehetne mocskosabb
az, ki végtelenül mocskos, s átkom fejemre visszahull,
s napjaimban nem ér semmi más mint kudarc kudarc után,
de a sejtelem is rám tör: világunknak a látható
része csak, amely szörnyen igazságtalan és kemény,
nem is arra veszem hát az utam, jogvert alattvaló,
messzebb, és nem zavar többé kinyilatkoztatáshiány:
nem Odaáti lankákról beszélek, nem, ugyan miért
tenném, arról sokan többet tudnak nálam, okoskodók;
ám a partra vetett bálna szemsugarába költözést,
a lelke láthatatlan, mély tartományába költözést
választom, ahol Isten vár, s vele elfogadás, csodás;
elgázolt borz utolsó, mély lélegzetvételébe én
bevackolódom, ott nincsen bosszúért lihegő, kopár
harag, nincs átok, aljas; nyúl szimatába telepszem én,
mikor mészárosát érzi, erőszaktól büdös vadászt,
s rémület villan át rajta, ámde mégsem csalódik ő,
nem érzi, hogy elárulták és becsapták, nem érzi ezt,
s rémülete is oly tiszta mint Az, ki nyulakat teremt;
ím, a világ azon része, mely igazságtalannak épp
nem mondható, keménynek sem, ide tartok belül tehát,
önmagukat remek hímnek gondoló férfiúk elől.
19.
Születésem előtt csak két esztendővel, miként vadász,
nagyapám fogta puskáját, s űzőbe vett vadak helyett
angyalföldi lakásában főbe lőtte saját magát;
asztalos volt a szakmája, nagycsaládos, a háborút
– amíg csak nem esett foglyul – berepülő pilótaként
harcolta végig ő, s négy év láger, apámnak apja volt,
ki sohasem beszél róla, s én nem is kérdezem ma már,
nem kérdezem okát, úgyis olyan köznapi: megcsalás;
(anyám pár szót elejtett már régen), nagymama csalta őt;
öngyilkos lett tehát, s indult rettenetes világ felé,
hol démonok uralkodnak, fenyegetik az elbukót
szörnyű tette miatt folyton, saját életre kelt, mohó
árnyékai a lelkének, testetlenül körülvevők,
testetlent, pőre, nem múló bűntudatot, csupasz magányt,
és mint űzött vadat hajtják, s nyugalmat nem találhat ott,
míg nem születik újjá, s majd büntető jellegű karma
irányítja egész sorsát, legalábbis hitem szerint.
Nem ismertem tehát, másik nagyapámat szerettem én,
az alkalmazkodó lényűt, az élettel megalkuvót,
egykori mozigépészt, a nagy családon uralkodót;
a házasságtörő ő volt arrafelé s miként vadász;
ahogy feküdtem esténként, gyermek, két nagyszülőm között,
azt tettetve, hogy alszom, s csak hallgattam a beszélgetést:
szemrehányás, szelíd, csendes áradt távoli nők miatt,
dombos mellére hajtottam fejem, sűrű, fehér bozont
óvja meg álmom, és máig távoli nők betöltik azt.
Megjárta az orosz frontot, ám arról sohasem beszélt,
s a háború után indult rettenetes világ felé
mint építője, láncszem csak hosszú sorban, s hogy egy bilincs
hogyan lesz az egészből, azt nem sejtette, a hit vakít,
kormányzati hazugságok szédítették szegény fejét,
és megbánása csak késett; testes hím, unokáitól
körülvéve haladt útján új démonok cselédjeként,
ki nem reszket világárnytól… Így hát végigcsinálta, majd’
nyolcvan évig, nem adván fel, elbukó még halál előtt;
mint kisfiú, s magányos már, én őt szerettem, ez jutott,
mondhatnám cinikus módon, választásra esélyt a sors
nem kínált nekem, és most e két sors árnya vetül reám,
sajátomról nem is szólva, s még sok más sors, növényeké,
macskáké és kutyáké is, és aranyhalaké, sok árny,
de nem fenyegető egy sem, számos gondot jelentve bár,
mégis átkarolók óvón: semmiféle rideg, mohó
démonsereg csupasz vadként ne űzhessen se itt, se Ott.
20.
Ha szegény vagy, legyen pompás immunrendszered itt, fiú,
évekkel ezelőtt mondtam saját magamnak ezt nyugodt
szívvel, sanda jövőt sejtve, önmagam jósa, egyszerű
gyerek, s azóta eltelt úgy harmincegy év, s szegényedés
jött, örökös, amit tudtam, mert az erkölcsi oldalát
néztem a helyzetünknek, s nem a gazdaságit, ámuló;
így jártunk, cinikus módon mondhatnám ezt, de akkor én
olyan lennék csak épp, mint kik ezt művelték velünk nyugodt
szívvel, anyagi szándéktól vezetve, vizeink miatt.
Burjánzik körülöttünk az állandósult világcsalás,
s velejárója: eltitkolt, örökös hazaárulás,
s nemcsak felénk, de másutt is földrészünkön, s a távolibb
szárazulatokon, hol kis tápot kaphat, s miként gyom, úgy,
és ami megvalósult itt, már egyre tűrhetetlenebb,
oly kezekbe kerültünk, mik sosem láttak kapát-kaszát,
s szolgalelkű, ki nem szól, és szalonképtelen az, ki szól,
kikezdhetetlen így mindez, mert a Sátán mögötte áll
sanda, sáros sugallatként, s mint szerző színfalak mögött.
S tudatmanipuláló sok szer szolgáknak legyártatott,
és büszkéknek, akik sorsuk képtelenek viselni más
módon, s mind kába, s hadd hulljon a férgese, s kezelhető
legyen, ki megmarad, s végül kialakul a föld s az ég
között roppant ravasznak hitt birodalom, s letéphető
lesz az álarc, az űzötté, s tőről metszett világvezér
is színre lép azonnal, hogy a magjából fakadjon új
ősdinasztia, s aztán az unoka buzeráns lesz és
kikezdett végbelét tartja dús szőrű férfiúk elé,
s széthull a mű, az áhított, ez a menete ennek itt
általában, s e meglátás nem igényel kerubtudást,
jósét, csak logikát és a múltunk ismeretét, kevés…
Hogy tényleg mint igaz férfi éltem-e én, vagy sem, azt
nem tudom, nem, viszont azt már igen, alpári, egyszerű
gyerek, hogy mást kihasználni gunyorosan röhögve, színt
nem vallva, és jogát tőle elorozni a jog mögött
nem az én szintem, és inkább fogok sárban kapát-kaszát;
s ki mást manipulál, s távol tőle, rosszhiszemű herélt,
s aki rosszhiszemű, nem más csak, mint egy kicsinyes bohóc
a sátáni porondon, hol ölebként pitizik csupán;
s manipulálni lelket nem lehetséges szerekkel ég
és föld között, halálig tán megtörni, hogy a részeként
az Oknak visszaröppenjen, követve szemsugár-törést
azonnal, és elölről a létet elkezdje mint saját
magán ítélkező, még ezt tudom, s ennyi elég, hogy ép
maradjon, s máig őrizzen immunrendszerem, és tovább…
21.
Én itt nem akarok többé írni, isteni ég alatt,
mivel úgy undorít mindez, e kisszerű jelen, jövő,
a folyton változó múltról hogy ne is szóljak, újaké
mindig, a céljaikhoz mint eszközt rendelik, új csalók;
ám a szavak sosem hagynak el, azt tapasztalom, s miként
sadhu vállára ég kéklő magasából tömény erőt
érezve verebek szállnak, s varázsra betanítja ő
mindet, a röppenő sok-sok szó általi ragaszkodást
úgy érzem én; s miként börtön kövén kopasz fegyenc felé
patkányok közelednek, mert megérzik a csupasz magányt,
s velük végül csodákat tesz ő, lehetségesen tovább
érő csodákat, úgy jönnek a szavak, a ragaszkodók,
törleszkedők felém, törjek magasba költeményekért
velük: s írok világvége napján is, és teremtek én;
a világnál kicsit többet vesztettem: a lakójaként
saját hazám, s csodás nyelvén immár leírhatom, csalók:
hogy hova tartozom, azt jól tudom, s azt is, nekem ti itt
mivel tartoztok, ám késő mindenért megfizetni, mert
elvágyódom nemes lelkű és büszke emberek közé
közületek, a cél által csak eszközzé aláztatott
sadhu, fegyenc, vagyis költő, idegenné kivettetett;
s késő: én úriemberré neveltem magam ősök és
jó iskolák helyett, és mint ilyen, nem tűrhetek tovább
korszellemmé emelt hitvány elv általi basáskodást;
s késő: más nem maradt többé nekem miattatok, csalók:
másnapos autózások szeszek felől, szeszek felé
a szívemnek olyan kedves föld lankáin, hegyek között,
űzetve nemi vágytól, mely éget, s szellemileg kiolt;
s késő: elfeledett költők hosszú sorába én nyugodt
lélekkel besoroltam már magam, hogy ott legyek dicső…
Mindössze írni nem késő, engedelmes szavakkal ég
magasába feltörni, így hát írok, tömény erőt
érezvén, írok, ámbár a világ számomra véget ért…
