Jelige: Kristály

 

 

Újság

 

 

Hozzákészülődött az újságolvasáshoz.

Mostanában kell is a felkészülés, mert igencsak megborult a világ.

Komótosan megtömi a pipáját, ideje van, még alig pitymallik.

Meggyújtja, szeme elidőz az aluszékony gyufalángon.

Azután, mikor úgy ítéli, hogy  a pipa már jól szelel, nekifog széthajtogatni az újságot.

„Az új ellenség a Stressz”

Stressz.

Flancos nevet adtak neki, annyi szent, de hát újnak nem új, meg nem is igen ellenség, az ő meglátása szerint az ember csak saját magának lehet ellensége- és ennek eleget is tesz nap, mint nap.

Őt is szokta a lapos guta kerülgetni... de olyankor nagyot rúg az ajtófélfába, meg ráordít a Csimbók kutyára, és ezzel el is van intézve.

Könnyű neked!- mondják az irigyek, azok, akik átutazóban járnak néha nála.

Könnyű hát.

Könnyű volt eltemetni a feleségét, meg a két fiát, sokan vitték a koporsót, szinte nem is volt súlya.

A két fiát idegen emberek háborúja ölte meg, a feleségét meg a bánat.

Akkortájt ebben nem volt semmi rendkívüli.

Sokáig sírva fejte a tehenet, sírva ment kapálni, sírva ette a keserű kenyeret, a savanyú pipafüstöt sírva eregette- de csak belül sírt, és lehet, hogy ez volt a „stressz”,  de ő valójában tudta, hogy ez csak az élet, és semmi több.

Kinézett az ablakon.

A templomtorony felől már halovány derengés játszott a völgyek felett, a  tehenek bőgni kezdetek az istállóban.

Az „új ellenségnek” nyoma sem volt.

Csak a köd derengett a nádas felett, csak a kertek-mezők reggeli ébredése hallatszott.

Találmányok.

Atombombák.

Vírusok.

Terrorizmus.

Háborúk.

Fejés közben is végig ezeken gondolkodott.

Amíg a csöbörben egyre gyűlt a langyos, gőzölgő tej, és mindkét egerésző cirmos szelíd törleszkedéssel kérte a maga részét belőle, ő arra gondolt, hogy az újságban valójában minden a gyűlöletről és fájdalomról szólt.

Hogy minden jóslat egybevág a világvége eljöveteléhez, hogy ránk szakad az ég, hogy összeomlik a naprendszer.

Hogy félni kéne.

De ő nem félt.

Tavasszal vetett, nyáron aratott, ősszel szüretelt, és télen volt ideje minderre visszagondolni a ropogó tűz mellett, és nem félt.

Éghajlatváltozás.

Olvadó sarki jég.

Megzavarodott tengeráramlatok és bálnarajok...

Mind az újságban voltak.

Ezeket érezte ő is- a bálnákat nem, de az éghajlat az bizony változott- és sokszor haragudott miatta a világra. Haragudott azokra, akik felrúgták a régi rendet, és eladták a lelküket.

De ettől még a gabonát el kellett vetni, a jószágot el kellett látni, és az életet meg kellett élni, és ő a maga részéről nem kívánt tovább rontani a helyzeten.

Nem volt tévéje.

Nem szemetelt.

Nem pazarolt.

Nem ölt embert.

Nem járt be a városba, maga sütötte a kenyerét és volt egy ünneplő meg egy hétköznapi ruhája, ami teljes egészében elegendő volt, mert nem volt mohó sem.

Nem járt tüntetni, nem érdekelte a politika, nem volt senki rabszolgája.

Néha eljöttek hozzá a rokonok, sajnálkozva néztek végig rajta, összenéztek, összesúgtak a háta mögött, de valójában lehet, hogy csak irigykedtek, de őt sem ez, sem az nem igazán érdekelte.

A rokongyerekek mind elkényeztetett nyafogó kis kupacok voltak, a rokon asszonyok kényeskedő, vértelen fajtájúak, a rokon férfiak pedig nem is voltak férfiak.

Olyan dolgokat ettek, amik évekig zacskókban állnak lesben hatalmas boltok útvesztőiben, és egyáltalán semmihez sem fogható szaguk és állaguk van, és ha forróvizet öntenek rá, akkor átváltoznak látszólag ehető valamivé- azután meg elájulnak a disznóvágáson, ahol a rendes ételek készülnek.

Ő a maga részéről semmit nem evett vagy ivott meg, amit nem látott felnőni, vagy aminek nem látta az eredetét.

Gyógyszert sem szedett soha.

Nem akart a kínok kínját hosszabbítva ellenszegülni kimért idejének, nem akart menekülni a halál elől.

Mire megetette a disznókat, megéhezett.

Kolbászt evett kenyérrel, megdolgozott minden falatjáért, és mindet ki is élvezte.

Génkezelt kukorica.

Kocka alakú görögdinnye.

Ételek kémcsövekből, mérgekből...

Ezt is megírta az újság.

Csak azt nem értette, hogy ha az újságot rajta kívül mások is olvassák- és feltételezte, hogy ez így van- akkor azok a mások hogyhogy tovább vágják maguk alatt a fát.

És ő alatta is.

Délután végigjárta a birtokot és végigkáromkodta- elfagytak a rügyek, és eltörött az egyik ló lába, a róka is végigrabolta a baromfiakat, és beázott a magtár teteje is- de azután elcsendesedett, mert arra gondolt, hogy a kéklő hegyeken túl háborúk dúlnak, amiben megveszett emberek ölik egymást, és hogy hol jön ahhoz az ő saját kis háborúja.

Rosszkedvvel ült a vacsorához és rosszízűt köpött a keserű pipafüsttől, és először alig érezte az étel ízét.

Azután ahogy a gyertyalángnál elmerengett, visszatértek a színek és ízek és már újra minden rendben volt. Arra gondolt, hogy milyen furcsa dolog is a gyertya, hogy az ember azt gyújtja meg, ha egy másik ember megszületik, és akkor is, ha meghal, és akkor is, ha ezek közül valamelyikre emlékezni szeretne.

Kicsi, csúnya, méhviasz gyertya volt, ő készítette, ő és a méhek, és nem volt  hivalkodó, mint a fehér gyertyák- de a fényében huncut melegség volt, ami megsimogatta az öregember arcát.

 Nyugodtan indult lefeküdni, nyugodtan hajtotta fejét álomra, és nyugodtan gondolt a másnapra.

Nem félt.

A kályhában duruzsolt a tűz, a kamrában tavalyi szalonnák és kolbászok pihentek, a szél megzörgette az ablakot és tudni lehetett, hogy hajnalra még keményen fagyni fog.

Minden a maga megszabott rendjén nőtt, pihent, vagy álmodott a gyertya fénykörén túl, minden, ami a világból hozzá elért.

Nem félt.

Nem félt, de azért elhatározta, hogy holnaptól inkább nem olvas újságot.

Jóból is megárt a sok...

 

 

Fehér Folt

 

A Fehér Folt egy nagyváros kicsiny terén jelent meg, a Sáfrányos Kökörcsin tér 1/A szám alatt, váratlanul, szinte a semmiből, vagy még inkább a káoszból kiemelkedve.

Nem is annyira megjelent, mint inkább nem tűnt el, az új korok kavarta viharokban, melyek a házak falait (is) hivatottak ostromolni.

Igen, festék- és sár-, kréta- és sörösüvegviharok voltak ezek, melyek a szűzies, tiszta falakra vadásztak, és fájó pusztulást hordoztak magukban- még akkor is, ha az emberek jobbára már természetes közegüknek érezték a mocsokkal, firkákkal teleszórt épületeket, alagutakat, tereket és kerítéseket. Senkit sem hatott már meg, hogy „Elvis él”, és hogy „Jézus szeret”, ahogy az sem, hogy „Tutyika” Klárikával hogyan is szeretné eltölteni azt a bizonyos pásztorórát... Többen talán észre sem vették, hogy ezek az örök becsű gyöngyszemek nemcsak hogy hozzátartoznak mindennapi olvasmányélményükhöz, de lassacskán teljesen helyettesítik is azt, kiszorítva a divatjamúlt könyveket és elfeledett alkotóikat. Hát hiába, változnak az idők, és változnak az emberek is. De a legszörnyűbb változást talán mégis az jelenti, hogy míg minden korok Apái és Anyái- ha néha ok nélkül is- nem mulasztottak el szörnyülködni sarjaik „eretnek” tettein, addig a mai kor apái és anyái már semmin sem botránkoznak meg.

De bárhogy is haladt szép új világunk a lejtőn lefelé, Jarabovits Ernőné született Hetvanek Rozália azért még küzdött az ár ellen és szerencsére mindőnk süket és vak természete helyett is nyitott szemekkel és fülekkel járt- kelt a nagyvilágban.

Azazhogy inkább csak csoszogott. És talán nem is annyira a nagyvilágban, csak a Sáfrányos Kökörcsin tér 1/a nevű birodalomban. De szemfülesnek szemfüles volt, pláne, ha a szomszédban rajtakapott szeretőkön vitáztak, vagy kiürült pénztárcákon. Esetleg verekedtek, vagy suttogtak (nincs feltűnőbb, mint a rejtőzködő suttogás, csak jó szorosan a konvektorra kell tapasztani az embernek a fülét és szinte azonnal hallani lehet…). Ez azonban mégis elég volt ahhoz, hogy kicsit balra a „maradtál volna inkább a fán, Béla”, és kicsit lejjebb, a „nőt akarok!!!” sokatmondó feljegyzések között észrevegye a Fehér Foltot.

Mondhatni, Jarabovits Ernőné született Hetvanek Rozália olvasott a sorok között, és ennek köszönhetően napvilágot látott az a bizonyos mellőzött, elhanyagolt, mindeközben igenis nagy jelentőséggel bíró Fehér Folt, amit valamilyen csodálatos módon senki nem rondított össze az elmúlt hányattatott évek során.

Jarabovits Ernőné született Hetvanek Rozália fel is hívta azonnal a polgármestert, meg a televíziót, sőt, a rádiót is, de ez utóbbi azt mondta, nehezen lenne megoldható egy ilyen felfedezés tudósítása az éteren keresztül, ezért inkább most kimaradnának belőle.

De Rozikát ez igazán nem hatotta meg, mert a többiek mind eljöttek és megnézték, lefotózták, filmre vették és megmérték a Foltot, és komoly elismerésekben részesítették az idős asszonyt.

Sőt, mert manapság aztán igazán meg kell becsülni az ilyesfajta értékeket, hamarosan kisebb ünnepséget is rendeztek, melynek során a Foltot bronz keretbe foglalták, és apró márványtáblával illették, hogy makulátlan voltát még inkább kiemeljék.

Jarabovits Ernőné született Hetvanek Rozália az ünnepséget követően, amikor épp nem interjúkat adott a Folt voltáról, minden nap vitt friss virágot a Foltot, keretet és táblát tartó fal tövébe és könnyes szemmel, büszkén időzött kicsit a mulandóság eme hófehér jelképe előtt.

Azután egy napon valaki piros festékkel beleírta a keretbe, hogy „marha”.

És attól kezdve a Sáfrányos Kökörcsin tér 1/a szám előtt elhaladók egy bronzba keretezett, márványtáblás „marha” előtt tiszteleghettek, egészen addig, míg egy másik jeles napon valaki el nem lopta Folt helyén pirosló „marhát” övező keretet, közvetlen azelőtt, hogy valaki más a márványtáblácskát is meglovasította.

Ez azonban semmiféle nyilvános visszhangot nem kapott, hiszen ebben már sem szokatlan, sem rendkívüli nem volt, ahogyan később abban sem, hogy Jarabovits Ernőné, született Hetvanek Rozália temetésére nem ment el senki, és sírjára sem bronzkeret, sem márványtábla nem került.

Igaz, piros festékkel sem pingáltak rá.

Még.