Jelige: Dionüszosz

 

Juhfark

 

– Igazítson már magán valamit ifjú barátom, nemtelen dolog látni a férfiembert akaratában aszalódni!

     Három lábon adta meg az öreg Jakab a hegynek azt, ami a hegyé, fölfelé a kövecses úton, s egy szóval sem kívánkozott több elő belőle a lenti köszönésfogadás óta, mint az iménti pára. Amit viszont hátralökött, a nyomában kaptató alaknak, azt igazán nem barátságból tette.  Mire a présházhoz értek, már a tizenkettőbe kapaszkodott a nap a szomszédos szentantalfai templom toronyhangjával, mely a falu hajdani gazdagságát is hivatott volt csipkézni az idegenek előtt, hogy három istenházát is nyitva tartott egykoron a lelkeknek.

      Átkozott hegyek. Jakab megforgatta saját lelkének hűs, sokat látott pincemélyeiben az idegen elkáromlott szavait, s elfordította még a fejét is, hogy öreg, zöld szemében ne látszódjék a csalódás. Megbánta már százszor, hogy kezet adott a dologra, de a világ már csak ilyen, gondolta: csak a fizetség után kéri meg a dolog igazi árát.

     Szemeit elengedte, mintha csak nemrég kimúlt öreg kutyáját, Juhfarkot, a pulit követné a lugasok közé, amint a tolvaj madarakat kergeti, de ez sem nyugtatta meg. Kereste a hangot, a szavakat, ami segít szembenézni ezzel a fiatal természettel, de csak a mozdulatok vitték előre a bodza hűsében. Botjával hirtelen, de határozott mozdulatot téve elterelte a férfit szándékának azon irányától, mely a tehetetlenségükből fakadó csend beállta mellől a dohányzás szabaduló ösvényére menekíthetné.

     – Hogyne, mindig a könnyebb utat! Ez a mai rend! – kúsztak elő a kapaszkodót kereső kacsok szorítást ígérő szavai. A férfi elejtette ijedtében a szál cigarettát, de azonnal utána is vetette magát, felmarkolta és összegyűrve, zavartan a zakója zsebébe rejtette. Jakab közelebb lépett hozzá.

     – Nézze csak meg! – Az öreg itt megállt egy pillanatra. Átemelte másik kezébe a botot, s érezte, valahogy el kell oldja ezt az embert az árnyék mellől. Ha csak egyet is képes a sok közül, akkor talán az ő szíve is enyhül majd. A még mindig a zakózsebbe gyűrt kézbe belekarolt, s botjával mosolyogva irányt kínált a tőkék felé.

     – Látja a föld arcát? – s közben kezével lesimított a sorok fölött a lanka aljáig, lassan és melegen, ahogy az esti meleg szelek szoktak ráborulni az oldalra. Figyelte, ahogy a férfi szemével lekíséri a mozdulatot a legalsó szőlősorig, aztán folytatta.

     – Látja a föld arcát? Éppen a napba néz. Napsugár és hegyoldal éppen pont kilencven fok. Az embernek persze a lábában van ilyenkor a szeme, hegynek mondja, izzad, szentségel, pedig ezt is úgy hívják: anyaföld – s szelíden megkopogtatta a poros földet a botjával. A beállt néma csenden végül megint csak ő evezett tovább.

     – A szemébe néz a domboldal annak, akitől a meleget, a fényt, az erőt kapja, mintegy tiszteletből, szeretetből. A köszönet legigazabb formája ez: megmaradni a másik tekintetében. S látja, ebben az érzésben, ebben a környezetben nevelkedik, növekszik, s fejlődik a legboldogabban a szőlő. Nem a végtelen határtalan síkok ölében kedveskedik. Nem az egyszerűt, a könnyűt választja. Mert a szőlő az életet keresi, az igazban fürdeti valamennyi sejtjét. Ég és föld egymásba font tekintetét választja dajkájának. Odatartja egyszeri lényét annak, akitől létezik. Felveszi fénye igazát, elfogadja bölcsebbségét. Nem pöröl, nem fordul el. Annak adja magát, aki. Ebben keresi, s teljesíti ki magát. Széttárja szép zöld eres tenyereit, mint az alázatos imádságba dőlő lélek, s tud elfogadni olyat is, ami neki talán sok. Aranyló sárgászöld szemeiben pedig ott az édes könny, amit nem átall odaadni akkor, amikor kell. Alig már az ember, aki így nevelgeti magát, ki domboldalra áll, megszólítja őt a sors, ember vagy dolog arcát fordítva neki.

     Elhallgatott az öreg, mert az ő szőlőszeme is engedett keveset nedveiből. Nézte a férfit, s ott állt előtte minden, amiről az imént beszélt neki. Az ember is értette, hogy most róla is kerengtek itt a szavak, de valahogy azonban mégis megindult egy lankán. Fölfelé. Egy mosolyt engedett magának, Jakab pedig, egy a szüret utáni jó szokás szerint meghagyott fürt felé indította a kezét, hogy szemet vegyen róla. Mondani is szeretett volna valamit, de a kövecses dűlőút felől gépzaj furakodott a szavai elé.

     – Késett vagy félórát – hemperedett vissza a férfi a reményteli domboldalról, melyre néhány pillanattal ezelőtt sikerült életében talán először fellépnie. Jakab is leszakította a fürtmaradványról a gondolatot, amivel megtoldhatta volna ígéretes beszélgetésüket, de ismét azzal a nehéz, hideg lélekkel találta magát, mint felfele jövet.

     A kapálógépes ember már két kanyarral lejjebbről fogadta a tőkék közt sétáló fiatal férfi visszafogott, várakozással átitatott kézjelzését, majd ismét eltűnt a szemük elől.

     – Eltart még egy darabig, míg felér. De mit is akart mondani? – hadonászott esetlenül a fiatal hajtás.

     – Nem olyan fontos, beszéljen inkább kicsit magáról! Mihez kezd majd ezzel a területtel, ha már a tőkéket ki… , illetve el…    

     Nem ért oda a szó és a hang a mondat végére, de nemcsak az öreg szőlősgazda, még a férfi sem tudott csak egy fejbiccentéssel nevet adni az öreg fájdalmának.

     – Ház, medence, nem tudom, meg néhány gyümölcsfa a hangulat miatt.

     Megmarták Jakabot ezek a lelketlen szavak, mint a tavaszi fagyok az életre készülő rügyeket. Megállt és mélyen a férfi szemébe nézett. A szégyen azonban azonnal ledöntötte, s ismét kerülőútra terelte a fiatalember tekintetét.

     Az égen átúszó felhő nem csupán a napot mosdatta fel, de a vén Jakabnak is letörölte homlokáról a haragot. Lecsípett egy szép, napos oldalán feltűnően rozsdásodó forma, fehéres sárga szemet, és botjától megszabadított kezével megemelte a csüggeteg fejet: felhívta a férfit ismét a lejtőre.

     – Fogja! Vegye a két ujja közé – s közben lelkesedésbe próbálta lökdösni a férfi karjait –, és tartsa a szeme elé! Az egyiket csukja be, a másikat pedig helyezze a nap és a saját szeme közé! Lásson a szőlő szemével! Próbálja meg általa meglátni a világot, hogy milyen apróságok éltetik, kicsinyke örömei honnan vétetnek az ő életébe!

     Jakab izgatottan leste az előtte ügyetlenkedő vézna alakot, s most engedtette vele először látni a makacssága, hogy mennyire nagyon fiatal ez a fiú, szinte gyerek.

     – Mit lát? – türelmetlenkedett az öreg.

     A fiú leeresztette a kezét, félmosolyra tűzte üres válaszát, majd visszaadta az öregnek a szőlőszemet. Hiába hunyorgott a szőlő érett szemével, a rajta átbújó sugarak nem tudtak úgy beszélni hozzá, mint az öreg szőlősgazdához szoktak. Jakab magába szívott egy kis bátorító balatoni levegőt a Monoszló szőlőhegyeinek egyik legfinomabbjából, s belekezdett.

     – Hagyja így a kezét.

     Tenyerét felfelé tartva állt a férfi, aki erősen érezte talpa alatt az egyre lefelé húzó lejt erejét. Tágra nyílt szemekkel leste, hogy az öreg a mutató és hüvelyk ujja közé veszi a szőlőszemet, kitartott remegő tenyere fölé emeli, majd egy határozott mozdulattal összenyomja.

     A nedvesség végigszaladt a puha finom tenyérredők medreiben, körülkerítve a gyümölcshúst és a magot.

     – Látta? Látta? – toporgott az izgatottságban fürödve az öreg –, látta a meginduló nedvet? Akárcsak a szőlő levele, mely lélegzetet vesz.

     Jakab hátat fordított, s odábblépett, de a következő pillanatban már vissza is tért, kezében egy zöldből sárgába hajló levéllel. Felemelte a férfi eddig szabadon lógicsáló kezét a másik mellé, s arra fektette a levelet. Nem is kellett most hozzátenni ehhez semmit, a férfi is tisztán megértette, mit akar a gazda.

     – Éppen, mint egy emberi kéz, öt ujja van.

     – Karéjnak hívják, de így igaz. Olyan élő, annyira eleven és emberi. S a megszaladó nedvek a tenyerén sorsvájt redőkben, látja, éppen, mint a levélke erei, melyben csordogál minden, ami csak az élethez kell neki. De ezt nézze, ha igazán meg kívánja érteni, az ember és a szőlő legmélyebb kötődését, akkor most figyeljen!

     Jakab kihámozta a magot a férfi kezébe préselt kis puhaságból, majd intett neki, hogy áldozzon az ízekért könyörgő vágyainak.

     – Nem különösebben finom.

     Jakab sürgető fejbiccentések közepette kívánta továbblendíteni az eseményeket szinte nem is törődve a válasszal, majd a saját zsebéből előhúzott ruhazsebkendőjével szárazra törölte a férfi kezét, és belehelyezte a magot. Csúcsával az épp a férfi felé mutatott. Nézte az, nézte a szemeivel, de nem látott semmit, ingatta a fejét. Az öreg ekkor azt kérte tőle, hunyja be ismét a szemeit, s lássa másképp, s ekkor szinte azonnal felszökött belőle a szó.

     – De hiszen ez éppen olyan, mint a …

     – Szív alakú! – mondta ki végül Jakab.

   Megindultak, s elhagyták a tőkéket. Árnyas bokrok mellett vitte őket az út. Felfelé mentek, de ezt nem a lábuk tudatta velük. Alig-alig merészkedett csak elő belőlük a szó. 

     – A gyermeket öleli át így az anya szívverése, ahogy ezt a magot lükteti hónapokon keresztül a nap fénye, melege. A kis sűrű nedv, mint valami bölcső, ölelgeti, akár csak anya méhében gyermekét. Látja mennyi emberi? Mennyi melegség és élet árad szét ebben a növényben? Hát nem gyönyörű?

     Az idegen könnyűvé vált, a meleg levegő és a szavak keltette burok különös bűvöletbe vonta.

     – A feleségem éppen gyermeket vár.

     – Látja, ami egyszer megszületik, az semmi mást nem akar, csak élni. Tovább és tovább, ha önmagában nem teheti, újabb hajtásokat hoz, hogy azon őrizze meg magát.

     – Honnan tud maga ennyit a szőlőről?

     – Apám sarja vagyok, ő nagyapámé, ő meg dédapámé…

     – Értem, értem, ne folytassa. Ha mégis apáról fiúra száll ez az örökség, akkor miért adja el. Miért pont nekem? A fiának kellene továbbvinnie, nem?

     – Apám meghalt. Testvérem nincs, új hajtás pedig a régi helyett, nos, az is elmaradt. Csak a Juhfark, az volt nekem.    

     – A puli szép állat – tette hozzá kisvártatva együttérzésből a férfi.

     Az öreg azonban nagyot nevetett az idegen próbálkozásán, akiben igen csak megindultak a sajnálat nedvei. Az öreg Jakab persze, másért nevetett.

     – Rosszat szóltam? – zavarodott meg a férfi.

     – Ugyan, maga ne haragudjon! Honnan is tudhatná?

     – Hiszen éppen maga mondta, hogy Juhfark a kutyája volt.

     – Nem azon nevetek, amit hallott tőlem, hanem azon, amit nem mondtam még el. Hallotta már annak előtte azt a szót, hogy juhfark?

     – Attól tartok mást jelent, mint amire én gondolhatok.

     – Ne legyen már olyan gyáva, haladjon előre. Merjen gondolkodni. Persze ne fejetlenül, vegyen példát a szőlőről, melynek hajtásának egyik felén vékony kacsok keresnek fogódzót az ismeretlenben, remélve, hogy lesz miben kapaszkodniuk, átellenben pedig a levél teríti ki önmagát. Így egyensúlyozza az életét. A bátorság és az én, kockázat és életakarás.

     – Szép. De mi köze a juhfarknak a szőlőhöz? – tapogatózott a férfi.

     – Na, látja, máris megkapaszkodott! Sodorja ki a levelét, adja ki magát. Én egy árva szóval sem mondtam, hogy a szőlőnek köze van a juhfarkhoz. Maga volt az, aki összehozta őket.

     – Hogyan tovább?

     – Látott már juhot életében? Persze hogy látott. De emlékszik, hogy néz ki a farka?

     A férfi nemet intett a fejével, de Jakab ezt most egy cseppet se bánta. Ez az idegen ugyanis olyan magasra kapaszkodott életében talán először arra a bizonyos hegyen, mint még soha, ráadásul éppen ő csalogatta fel. Öröm volt magában a pillanat, s nemcsak Jakab számára, de már az idegennek is, hogy egymás tekintetében keverednek.

     – Ha kincset akar valaki keresni, annak nem igazán kell mesés tengerekre szállnia, kalózkodni ismeretlen történelmekben, éppen elég lenne, ha csak kikönyökölne a saját szeme ablakkeretén, s megfürdetné tekintetével a saját földjét, saját korát. Alig akadnak már dolgaink, amit, ha nem veszünk észre, bizony mi magunk hordunk be szutykos semmirevaló hétköznapjaink hordalékaival. Így vesznek el kincseink, amik ma még kincsek, de csak azért, mert nem vesszük észre őket.  

     – S mi van akkor, ha megtalálunk egy ilyen kincset? – vetette közbe komoly kíváncsiságba bújva a férfi.

     Az öreg széttárta a kezét, jelezve nem adhatja meg a választ. Persze mozdulataiba bele volt terítve nagy óvatosan. Mintha csak azt akarná mondani sejtelmesen, hogy az igazán kincset érő felfedezéseiről az ember nem beszél, éli és hagyja, hogy varázsával átmosdassa minden sejtjét. Kisvártatva aztán visszaterelte a beszélgetést a számára nyugodtabb mederbe.

     – Juhfark?

     – Nem emlékszem milyen a farka.

     – Hunyja be a szemét, és képzelje el!

     A férfi vonakodva újfent engedelmeskedett, sóhajtott, nagyokat nyelt, száját húzta, végül felpattintotta a türelmetlenség zárját.

     – Nem értem, miért…

     Mielőtt ostobán lehempergett volna bölcsessége domboldaláról, ahol az éltető sugarak egyenesen a szívéig sütöttek ezen a különös kora délutáni órán, torkán akadt a szó. Jakab ugyanis egy fürtöt lógatott az orra elé.

     – Így néz ki? – bökte ki méltatlankodva a férfi.

     – Közepesen nagy, hengeres, hosszúkás, tömött, és a juh farkához hasonlóan visszahajló a vége. Pont, mint ennek.

    A kis kerülő úton a bokrok kínálta árnyakban, lassanként közeledtek vissza a szőlőoldalhoz. Jakab mindent megtett lépésről lépésre válaszaival is segítve, amit a férfi csalt ki tőle, hogy megrövidítse a köztük amúgy is egyre szűkülő távolságot.

     – Igazán ragyogó hazára lelt nálunk ez a fajta. Egy éves koráig csak savas, különösebb szépség nélkül. De azt követően savai egyre finomodnak, majd összeérnek. Két-három éves korára kifejlődve pedig páratlanul finom bor válik belőle.

     Az öreg – közeledve a présházhoz – már olyan mélyről oltott szavakon beszélt, amit talán nem is ő mondott. Távoli idők hangja volt az, olyan zamattal, hogy a férfi szinte érezte a torkán lecsorgó nemes bort. Mielőtt ráfordulhattak volna a présházhoz futó kis földútra, melynek bodza hűse teljesen eltakarta előlük az oldalt, megálltak. A férfi akarta így.

     – Keresek valamit a szavai körül.

     – Tartson nyugodtan bolond vénembernek, magam sem tudom igaz-e mindez. De azt tudom, hogy vannak dolgaink, feladataink, az ég alatt, amik tőlünk várják, hogy tetteinkkel nevet adjunk nekik. Vannak, amiknek hamar nekiköszönünk, s van sok, amivel várakozunk, nézzük egymást. Amiképpen kétféle rügyet nevel a szőlő egy nyárit és egy télit, akképpen vagyunk mi magunk is a világ nagy lugasának tetterős tőkéi. A nyári rügy, a hajtórügy, aki elvégzi a leghamarabb következő pillanatban a rá váró dolgot, s már az első pillanattól megmutatja arcát, látszanak a kis kezdeményformák: a tett. Persze megszületik a következő éven a dolog, de nem, egyetlen pillanatig sem bizonyos, hogy gyümölcsöző lesz a vég. Ahogy a mindenkori hajtások is csak magukban hordozzák a fürtök lehetőségét, de nem mindegyik termi azt meg. A téli rügy viszont mást üzen. Teljesen magába fordulva, titkolva, fejtve magában az időt, talán éveket vár a megvalósulásra, a kiteljesedésre. Erőt gyűjt, vagy csak bizonyságot, merszet, vagy igazságot keres tettére. Én évről évre teszem a dolgom, mikor kezdetét veszi a könnyezés, megindulnak a nedvek, metszek, kötözök, mert minden évben eljön az idő…

     Egy hosszú ideje lappangó rügy kipattanása szakította meg Jakab gondolatait. A férfi az öreg vállára tette kezeit, s a szemébe nézett.

     – Tanítson meg! Nem vágatom ki a tőkéket. Hajtás leszek! Folytatom a munkáját!

     Boldogság remegtette a lábait a férfinak, mert meglátta az öreg gazda szemében a saját arcát. De nem várhatta meg Jakab válaszát, mert a háta mögül azonnal sürgető léptekbe szólította a tőkék haláláért felelős gépzaj rekedtes üteme.

     Hátrahagyva az öreget, lélekszakadva rohant, hogy leállítsa az embert, akit vélhetően a türelmetlenség és az előre kifizetett bér buzdított, hogy elvégezze a tőkéken a kért munkát. Rohant, hogy majd aláesett a járműnek, vezetője dolgavégeztével már felfelé jött, szembe vele.

     – Miért nem várt meg? Az istenfáját! Intettem, hogy várjon! – fakadt ki az emberre, aki láthatóan értetlenül fogadta a férfi kirohanását.

     – Én csak azt tettem…

     – Senki nem adott rá engedélyt! – fulladozott a férfi.

     – De igen. Én! – ekkorra már lecsordogált a maradék úton Jakab is.

     – Mikor és miért? – szinte zokogott a férfi.

     Jakab felsegítette a földről, a traktorosnak pedig intett, hogy a továbbiakban nélküle kíván intézkedni. A férfi teljesen összeomolva, lakkos cipője orrhegyét figyelve, szótlanul battyogott egész a pincéig az öreggel. Ott aztán leült a hűsben. Jakab lopózott a hordókból két pohár bort.

     – Jöjjön, jól fog esni.

     – Maga erre inni akar? – ugrott fel dühödten a férfi, és odatrappolva az öreg mellé a dombra mutatott, ahonnan jöttek.

     – Legalább a szépapjáig elvágattam a családfáját! Erre legyek büszke?

     Jakab mosolyogva nézte eladott földjét.

     – Most meg min nevet?

     Az öreg keze átnyújtotta a férfinek mindkét poharat, majd széjjelhúzta a sűrű bokorfüggönyt. A résen át a férfi elé tárult az oldal. A lugas pedig épen, sértetlenül ragyogott fel a verőfényben.

     – Hát ezt meg, hogy csinálta?                               

     – A miért fontosabb, azt meg úgyis tudja. Kortyoljon bele nyugodtan, s közben gondoljon arra, amit meséltem. Vesse szemeit a sorokra, s ízleljen meg mindent. Mert nem az alkohol kínálta érzés az igazi mámor, nem, hanem az, ami az emberben és a szőlőben nevén nevezi egymást: ami szőlővé teszi az embert, s ami emberré a szőlőt.