Jelige: Káosz – Levet magáról földanya

Júniusban történt talán vagy júliusban. Csak halvány képek derengnek a történésekről. Apuval voltam otthon, és ő nézte a tévét, én meg a laptopomat bütyköltem. Mintha csak pótlékként cselekedtünk volna, pedig fogalmunk sem volt róla, mi fog történni, mégis vártunk. Nem kezdtünk bele semmi fontosba, pedig nem voltunk még álmosak, s egyáltalán nem is volt még későn, feladatunk is lett volna, de óvatosan ténykedtünk csupán, s vártuk, hogy jöjjön…

Nem kopogtatott, nem is csengetett, még csak azt sem mondhatom, hogy ajtóstul rontott a házba, a felől azonban biztosíthatok mindenkit, hogy érkezése velőtrázó volt.

- Apa?! – kiáltottam fel némi bizonytalansággal, egy csepp ámulattal és egy egész tengernyi döbbenettel.

Csak néztem magam elé, mint egy holdkóros. Még sosem láttam ilyet: a televízió jobbra-balra ficánkolt a nagy könyvespolcon. Nem mertem odébb pillantani.

- Földrengés – nyögte ki végül a ház ura, de mire a szó elhagyta torkát már vége is lett. – Ha lesz még, ki kell rohanni a házból!

- Micsoda badarság – gondoltam, de halálunk előtt mégsem lett volna illendő, hogy vitatkozzék az ember.

- Oké – bólintottam.

Tudtam, hogy lesz még folytatás. Egyszerűen kellett, szükségszerű volt. Láttam én már földrengést a hírtévén és exkluzív felvételeket az interneten, de az nem ilyen kis lagymatag játékszerű hullámzás volt. Akkor bizony embereket ezreinek kellett elhagynia a házát, már ha egyáltalán volt még mit. Hallottam olyat is, hogy sokakat meg sem találtak a katasztrófavédelmiek, de még a mentőkutyák sem szagolták ki őket. Ez bizony sorsszerű lehet; szenvedni ostobán egy halom kő alatt.

Ám a mi környékünkön ezelőtt sosem fordult elő ilyen. Sem földrengés, sem az Ipoly folyóból kiáramló tsunami. Még egy tisztességes vihar is csak ritkásan fordult elő nyárközepén, pedig akkor igazán jól esik az embernek egy kis frissítő.

Hallottam már elfásult, rémtörténeteken élő öregektől, hogy mindenféle katasztrófa közeleg, hogy majd így bosszulja meg a természet, hogy már az erdőben is szmog van. Nem hittem nekik. Talán egy kicsit, egy pár percre belegondoltam, hogy milyen lenne, aztán búcsút intettem ráncos reszkető kezet utánozva, gúnyolódva.

Most azonban igazán remegtem, nem csak pofátlan színjáték volt, valóban jött a következő kör, a második földrengés. Apu karon fogott, kissé megráncigált, kivontatott a lépcsőházba, azután már saját lábam erejéből próbáltam lejjebb és lejjebb vánszorogni. Rettenetesen ijedt voltam, de azt hittem, hogy majd a szomszédok megvigasztalnak vagy legalább társas magányomat enyhítik azzal, hogy jajveszékelve álldogálnak az ajtófélfában vagy a tömb alatti játszótéren. Nem így történt. Egyedül mi voltunk kint, így aztán néhány perc múltán csalódottan visszakullogtunk. Talán csak nálunk indult el a talaj?

Nem volt több utórengés, és az eset visszhangja is gyorsan elcsendesült a városban. Én pedig a rákövetkező a héten a Balatonnál jártam, s bár néha halk morajlást hallucináltam, mindig kiderült, hogy csak egy kamion ment el a szállásunk előtt, aztán ahogy beesteledett már mástól képzeltem a hangokat.

Így merült feledésbe az eset, mint a nagy tragédiák: egyszerűen senki nem akart rá emlékezni, nem akarták, hogy fájjon, azt meg főleg nem, hogy a haláltól kelljen félni.

- Akkor inkább az alkohol – gondoltam, egy nyári táborban ezt így illik.

*

2014. január 18-án Budapesten voltam a barátommal. Friss kapcsolat, de nagy szerelem – s bár köröttem senki nem hitte el, hogy igazi romantikus, én tudtam. Aznap megjártuk a Budai várat és a Margit-szigetet, csókolóztunk a forralt bor enyhe mámorában és hócsatát vívtunk, vérre menőt az utolsó kortyért; tökéletes volt, mint egy Dunán úszó álomhajó, de nagyon kimerítő. Magamban rimánkodtam a buszsofőrnek, hogy taposson a gázra, s túllépjük a negyvenet, de hiába. Este tíz is volt már, mikor utolsó erőmből bebújtam az ágyba.

Hajnal kettő felé ébredhettem fel, álmatlan éjszakára vagy furcsa zajra vagy magam sem tudom, hogy mire egészen pontosan. A kutyák ugattak, talán egy autót is hallottam elszáguldani a háztömb előtt, nyűgös lettem ettől a hajnalban is üvöltöző kisvárosi csendtől. Próbáltam fejemet a párna alá rejteni, de az hangot nem szigetelt. Már azt hittem, sikerrel jártam, mikor minden elhallgatott. Azután furcsa recsegés következett és már tudtam, minek köszönhető ez a némaság, s ami miatt a csend lett, már az nem hagyott aludni.

Csak meghúztam magam az ágyamban és vártam az utórengést. Ismertem már a helyzetet, tudtam, mi a szokás, ezért nem is szaladtam a másik szobába, hogy anyu fülébe sikítsam mi keltett fel, inkább csak annak örültem, hogy ő talán most szépet álmodik és kipiheni majd végre magát ezen a hétvégén.

Reggel elmondta, hogy ő is heves szívveréssel riadt fel, nagyon megrémült, de hasonlóképp, mint én, ő sem ijesztett volna meg a világért sem egy ennyire nyilvánvalóan mindnyájunk által átélt esemény rémhírével.

Zaklatott voltam egy kissé, még féltem, ahogy olvastam, a nagy interneten, hogy az utórengések erőssége egyelőre bizonytalan, de az átaludt órák és az azóta mozdulatlan földkéreg mindinkább a felejtést szorgalmazta.

Két nap telt bele, azaz nem is egész kettő, valamivel kevesebb: másnap délben, amikor kiléptem az iskola kapujából és az én helyes, de makacsul sportcipős szerelmem karjában találtam magam, akkor megnyugodtam, már nem fenyegethetett még maga a zord kaszás alakjában érkező halál sem.

Talán ennyi az egész bizonytalan biztonság, s semmi köze nincs atombunkerekhez, vagy riasztórendszerekhez. Egy ölelést a földrengés sem szakíthat szét. Bár ha jobban belegondolok egy hatalmas üzemanyagtartállyal rendelkező magánrepülőgép sokkal-sokkal inkább megóvna.

Aztán haza indultunk, de az egész városon át kellett battyogni ahhoz, hogy végre felmászhassunk a negyedikre. Ráadásul félúton még az eső is eleredt. Akkor tényleg nagyon úgy találtam vélni, hogy ez már a világnak a vége.

Levetettük a vizes ruhákat, és Balázs, mintha csak az ő otthona lenne, kezdte megtölteni a kádat. Nem igazán értettem, hogy mit is akar; meg egyébként is nem sorolom magam a világ legoptimistább emberei közé, és azon fantáziáltam, miként rohanunk majd segítségért kurjongatva, csupaszon a feltöredezett betondarabok és savesőcseppek közepette.

- Hé szívem! Velem vagy? – zökkentett ki a végeláthatatlanul remegős fantáziámból és betessékelt a bőrt is leégetően forró kádba. Persze a kád maga nagyon hideg volt, ez a zománcozott anyag egyszerűen képtelen átmelegedni az éppen bőrt nem égető hőmérsékletű víztől.

Leültem az ölébe és hallgattam, miként csepeg a csap. Gluggy-gluggy-glluggy-gluggygluggygluggy és egyre gyorsabban.

Annyira közel voltam hozzá, és a víztől annyira csúsztam rajta, de ő ráncosra ázott kezével megtartott magán. Furcsa ölelés volt, sikamlós és forrón nyirkos. Azután kicsókolt a világból, igazán. Elmerültünk a kádban és lebegtünk a negyedik emeleten, habok között, a víz hullámzani kezdett, de nem volt pezsgőfürdő...

*

- Isten! Sors! Jézi, vagy ahogy a szentek neveznek: Jézus Krisztus! Buddha! Dalai láma és Ferenc pápa! S még az a furcsa Krisna guru is, kinek szobra a sarokból mindig les le rám! Kérlek benneteket világmindenség urai, irányítói, vezetői: segítsetek! Haldoklik a Földünk, haldoklom én is, s az egész milliárdos emberiség! Ne legyetek magzatgyilkosok, ti, kiket oly’ jóságosnak hívunk templomaitokba burkolózva! Mentsetek meg! – hunytam le a szemem egyedül.

Balázst kérleltem, hogy maradjon, s csókoljon egy kevésbé rettenetes világba, hogy öleljen, mint a szilárd föld, de nemet mondott és hazasétált, mert lángos vacsorával várták őt otthon.

Éjfél fele járt és én fáradt voltam, s egy kicsit lidércálmos is. Elszenderedtem hamar. Kijózanító éjjel volt.

Anyu ébresztett. Sötét volt, és nem láttam semmit, csak egy fura nyikorgást hallottam. Rángatott volna jobbra-balra, de valami rám esett, akkor kaptam észbe. Reng a föld. Félálomban a papucsomért guggoltam le, anyu pedig nem győzött ripakodni rám, de hát ő is félt, s az ajtófélfába kuporodott, én meg tudatomat valahol messze elhagyva, nyugodtan leültem a földre, hogy zoknit húzzak mielőbb. Míg a jobb lábammal foglalkoztam, a bal pedig nyújtva hevert, aztán rálépett a szekrény.

Azelőtt sosem volt eltörve semmim, de most éreztem, hogy semmi más, csakis ez történhetett; belém hatolt egy éles fájdalom és nem bírtam megemelni, a szekrénytől vagy a sérüléstől nem tudom. Odanyúltam, hogy kitapintsam, éreztem, hogy a kezem nedves lesz. Sötét volt, csak sejteni tudtam, hogy ez bizony vér és nem a szekrényben összetört parfüm leve.

Fájt, gyötört, kínzott!

Aztán jött valami új érzés, valami eddig ismeretlen, mintha zuhannék, talán így összeomlana össze egy nagy, zömök, négyemeletes panelmonstrum. Üvöltenem kellett, kiadni magamból mindent vagy inkább semmit, csak azt hittem, hogy ez majd felébreszt a valóból, és jóváteszi az összes bűnt és balul elsült jót, számon kér, aztán majd jól összeszégyelli magát még ez a kimeríthetetlenül energikus katasztrófahelyzet is.

Sejtettem, tudtam, de nem hittem, hogy csak hiábavalóság, így kiszakadt a mellemből:

- Földanya, miért vetsz le magadról?! Ááá…