Jelige: Elza – Intelem…

Jelige: Elza

Intelem…

Amikor végső erejével is kifulladt a tél, a tavasz nyomban elküldte enyhe, borzongató leheletét a világnak. Az olvadástól csatakossá váltak a rétek, sárossá a szekérutak, vizenyőssé a zsombékos nádasok, s az erdőben fullasztó párát bocsátott a levegőbe a félig elbomlott, rozsdaszínű, spórákat rejtő avarpaplan. Ahogy sorakoztak egymást követve a tavaszi napok, úgy lett az áldott föld egyre melegebb, amitől bimbózni kezdtek a fák, hajtani a füvek és a gazok, és sokasodni a kicsiny életek. Az akácsor magas partoldala rókavárat rejtett, s a szűk bebúvó előtt a friss nyomok eltűntek néhány napra, majd világra jöttek az apró kölykök, akiktől az odú szűk lett és zsivajjal teli. Amikor anyjuk néhány hét után alkonyatkor maga is vadászni indult, mámorosan tartotta orrát a szélbe, majd elsuhant a csalitos felé. A vaddisznó kocák is elvonultak a kondától, sűrű, vadrejtő bozótot kerestek, puha fészket készítettek. Abban fialták meg apró kis malacaikat, akik miután felszáradtak, s az éltető tejet is magukba szívták, hamarosan követték anyjukat esti eleségszerző útjára.

Ahogy száradtak az utak, felzsongtak a falvak, s így a mező is felébredt. Hajnalban ocsúdtak a cselédek, nyíltak az istállóajtók, erre a zajra aztán az ökrök feltápászkodtak a jászol előtt, ropogott az abrak, friss széna zizegett, csobogott a kútból húzott víz a vályúba, miközben odakünn pirkadt az ég. A fogatok is készültek, indultak a mezőre, az ökrösök mellé a bakra álmos béres gyermekek kapaszkodtak, hogy mire a fény végigönti a dűlők mellékeit, már a földek szélében legyenek. Ott aztán lekerült a vas a szekérről, elé az ökrök a járomba, s melléjük állott a gyermek. Hátul csattant az ostor, az eke pedig a földbe mart, nyomában fordult a barázda hosszan, feketén, egészen az erdőszélig. Déltájban érkeztek az asszonyok, kosarukból friss kenyér került elő, télvégi maradék szalonna, kis vaj, kalács, túró, ami a szántásban megfáradt emberek gyomrának mélyére került. Mire a Nap elindult lefelé, hogy elrejtse arcát az öreg dombok mögé, már friss föld szaga járta be a határt, aminek tetején népes madársereg szökdösött, tekergő giliszta és kifordított pondróvacsorája után.

Az évszak nem állt meg, nem várt, s nem lett lomhább sem, meleg arcának érintésétől nyúlfiak láttak napvilágot, kicsiny őzgidák botladoztak sutaanyjuk után, megérkeztek a szarvasborjak, és apró madárfiókák bújtak elő foltos héjú tojásbölcsőikből. Az erdőn füvet hajtottak a régi irtások, az égerfa szétszórta furcsa virágának fullasztó porát, s lombot fakasztott az akác. Minden zöldbe borult és színt kapott, hajnalonként az énekesmadarak csicsergése visszhangzott a falvak felett.

A mezőre újra csak csődültek a népek, hisz az enyhe szél felszárította a zsíros földek barázdáit. Magokat szórtak dolgos kezükkel az asszonyok, hímes kötényük zsebeiből kimarkolva a száraz, jószagú élet apró forrását, s a darabos, sárguló tengerit, míg a férfiak, s az ökrök mellett baktató gyermekek hegyes boronával takarták be jólétük alapjait. Az aranyat érő eső sem késlekedett, távol beborult az ég, súlyos felhők tornyosultak, majd lassan vánszorogva, előbb apró cseppekben, későbben síró zivatarként engedték a föld felé áldott terhüket. A magok odalent csírázni kezdtek, áttörték takarójuk óvó hantjait, és a földi levegőből hatalmasat sóhajtva fordultak ki a napfény által végigsimított talaj fölé. Éltető zöldjüktől kiharsant az egész mező.

Az erdőn is egyre gyakrabban mozdult a vad, ahogy kihajtottak a bokrok, szárba szöktek a gazok, védelmet s rejteket kínálva az ott élőknek. Az akác fehér virágköntösbe öltözött, amire távolhangzó méhzúgás járta be az avarral borított ösvényeket, s csak alkonyatkor csendesedett el zajongása. A büszke őzbakok kifenték agancsaikat, megtördelve a bokrok ágait, fiatal fák hajtásait. A vaddisznók kivezették csíkos malacaikat a rekettyések alól, s bejárták a vetéseket, az irtásokat, s a zsombékos réteket. A rókafiak is előbátorkodtak a várból, napsütötte nyiladékukon anyjuk pockot ejtett nekik, azzal viháncoltak óraszám.

A nyár már a dombok mögött lépkedett, a Nap egyre korábban ébredt, eltűntek a hajnali pára felhők, csak a tavak vize pipált az ég felé áttetsző vízköd karikákat. Ahogy az első sugarak végigiramodtak a táj felett, s erős fényével érlelni kezdte a gabonát az ég meleg sugarú csillaga, úgy színt kaptak a gyümölcsök, kaszálásra érett a rét, s daloló cselédekkel telt meg a határ. Az aratás már csak szemernyit váratott magára, addigra behordták a szénát, s a pajták tetőig lettek az illatos téli eleséggel. Közben kaszakalapálástól zengett a falvak utcája, s az uradalmakban a kocsiszín, majd egy reggel, amikor a harmatot felszárította a korán érkező, enyhe déli szél, minden élő ember a búzaföldre indult. Harsogtak a pengék, a markok keresztbe, a keresztek asztagba váltak, az erős melegben pedig ürültek a vizeskorsók, s ragadtak a hátakhoz a fehér vászoningek. A pergő búzát aztán csépelni kezdték, teltek a zsákok, amiket ökrös szekereken vittek a magtárba, s magasodtak a szalmakazlak. Mire lefogyott a határ, s kosárba kerültek a gyümölcsök, a nyár is lassan búcsút intett. Előtte még csapongó viharok repültek végig a mező felett, bő vízáldással öntözve a tarlókat, s a lekaszált réteket.

Amidőn a szüret ideje elérkezett, az erdőn véget ért az őzek násza, s alkonyatkor, és a lassan lehűlő éjszakákat követő hajnalokon égnek emelték nyakukat a gímszarvasbikák. Hangjukat a hűvös szél a szárnyára kapta, s repítette erdőn-mezőn át. Néhol hangos puskalövés villant a fák között, aminek tűzben esve fejet hajtott némelyikük, de mire a többi lesoványodva, hangot s kedvet veszítve újra a sűrűnek fordult, a mezőn már letörték a kukoricát. Az idő hidegre váltott, a vágtázó szelek hűvös esőket hoztak, füstölni kezdtek a kémények, s a hasított fa jó illatú füstje bodorodott az ég felé esténként. Az istállókban egymáshoz szorultak az állatok, a zsúpfedelű vályogviskókban az emberek, s hallgatták a telet hozó szél szavát.

A fagyos úr elküldte hírnökeit, mielőtt megérkezett. Reggelenként befagytak a pocsolyák, hártyásak lettek az itatók, jégkásás a tó vize. A felhők fehér tarajosra váltottak, és lassan közelítve borították el az addig tiszta égboltot. Hószaga volt a szélnek, s éjszakánként megdermedt a világ. A vékony ablakokról a jégvirágot még leolvasztotta a kemence melege, majd egy reggelen szállingózni kezdett a hó. Előbb csak néhány kristály szabadult el az égi sokaságból, hogy hírét adja a télnek, s azután már a többi sem váratott magára. Szitált kis időig, majd esni kezdett, nagy pelyhekben, puhán, szinte álmosan. A szél elrohant, nem csapkodta tovább a földre a csikorgó porhavat, így az csak némán szórta be a tájat. Egész éjjel esett szakadatlan, betakarta a mezőt, a rétet, s minden erdőséget. A fák fehér sipkájukat magukra húzták, s bár kis időig koronáik árnyéka védelmet kínált a vadnak, nemsoká ott is hó borította a földet mindenütt.

Eljött a fagyos téli világ…

Áldása eltűntette a gyengét, s erőssé tette az erőset. Pihenni hagyta a fákat, a mezőt, tavat, rétet, az embert, s a természet minden kincseit.

Száz év is eltelt az idő óta.

Még alig múlik karácsony, amikor a tél enyhülni kezd. Hó nem esik már évek óta, a most születő gyermek csak mesékből hallja hírét a fehér tájnak, s a hónapokig tartó szánkózások vidám emlékeinek. Az újesztendő esőt hoz, szennyeset, de az hamuszürke cseppjeivel nincs sok segítségére a télen is kiszáradó földnek, az őszi szántás hantos, rögös, hiányát mutatja fagynak, hónak, esőnek. A vetések is gyengék, erőtlenek, a soha nem látott havat áhítják, földjükön hatalmas csapákat vágnak az erőgépek súlyos kerekei. Az erdőn a füvek még tavalyról sárgállanak, a vad kényesen legelészik felettük, sokáig válogatva ízetlen rostjaik között. Éjszaka déli szél lengedez, meleget hoz, fagynak, dermedésnek nyomát sem látni. Napközben olyan verőfényes a vidék, mintha a tavasz kószálna a kertek alatt, rügyet bontanak a fák, virágba harsan az aranyvessző.

Távol a hegyek felé, hol valaha délceg ormok dacoltak széllel, esővel, bányagépek falják a hegyeket, óriás karmaikkal tépik a sziklát, szállítják az ércet. Nehéz terhükkel könnyedén emelkednek fel a mélyből, gépeik zabálják a föld méhének ásványait. A magas bércek leomlanak, s miután elrabolják lelküket, sivár meddőhányóként kerülnek újra ezer meg ezer óriás halomba.

A hegyek előtt, a síkságon vastag köd terjeng, szürke foszlányain szem át nem láthat. Nem köd, füst az, ami a várost borítja. Nappal nem is látszik fentről a betonrengeteg, csak amikor sötéttel a felsikoltó erőművek felkapcsolják fényeit, akkor tűnik fel, hogy emberek élnek ott, akiknek a csillagok ragyogása csalóka álom csupán. Olyan álom, amiből talán soha nem lesz valóság…

Egyedül a tornyok képesek legyőzni a várost borító füstöt, azok délcegen emelkednek a magasba, s hivalkodón mutatják a világnak a kor vívmányának sötétségbe mutató árnyékait. Nem is tornyok azok, hanem kémények, a várost ölelő gyáróriások légcsövei, amik ontják a mérget a romlásba siető Földbolygó egykoron kéken csillogó ege alá.

Falvak már nincsenek. Az ember feladja boldogságát, elfeledi múltját, megtagadja őseit. Eltékozolja földjeit, kivágja erdőit, leöli állatait. Új világot épít fajának…

A tavasz így jön el, füstöt elseprő hideg szélnek, kórokat elpusztító fagynak nyomát sem találni. Meleg áramlatot hoz a délről érkező szél, a fák lombot bontanak, kivirágzanak a gyümölcsök, rajzani indulnak a méhek. A kisárgult, erőtlen gabona is feléled, szára erősödni kezd, nedve felbuzdul. Mikor már a természet, és az ember is hinne a kikelet érintésének, a dermedés akkor magára talál. Mintha szégyellené lustaságát, hónapos bujdokolásait. Egyik reggelen fagyos vihar söpör végig a vidéken, hűvös eső zúdul a tájra, s napokig ontja dühét a földre. Leveri a kiharsant virágot, eláztatja a szorgos méhet, sárba dönti a gabona szárát. Éjjelre aztán kitisztul az ég, és jeges zúzmara borítja be a világot. A rügyek is elfagynak, elfeketednek az ágak, lehullnak a gyenge kis virágok elbarnult szirmai. Minden élő kárba vész.

A rét szélében született nyúlfiakat anyjuk hiába melegíti, apró testük megdermed hamar. A vadmalacok felfáznak az esőben, fészkük s szülőjük nem nyújt már védelmet ily dermesztő hideg ellen. A rókavár is üres, kicsiny róka nem jön a világra már évek óta, s a nőstény rühösségében saját magát vakarja halálra. Az őzgidákat felfalja az elvadult, kóbor kutyák falkája, az öreg bikákat mind kilövik, s a visszamaradt szarvasifjak által befedezett tehenek torz borjakat hoznak a világra. Őzbakra, díszes fejéket viselő délceg legényre…, nem lelni már hosszú idő óta.

Amikor a nyár eljő, a sivatag végigönti forró leheletét a föld felett. Esőt nem látni, minden kiszárad, a szikkadt föld tenyérnyit is reped egy-egy nap után. Az üde zöld eltűnik, csak a sárga és a barna éled, de azok csak a romlást siettetik. Aratáskor a hatalmas gépmonstrumok céltalanul kószálják a vég nélküli földeket valami lábon álló termény után. Amikor végre esni kezd az eső, az özönvíz elmos mindent, áradnak a folyók, kiöntenek a tavak, elsodorva a földi lét utolsó, még megmaradt darabkáit. Vigasztalást mindenki az ősztől remél. De ősz már nincs többé. A tél azonban korán érkezik, feloldozást az hordoz magával.

Eljő a fagyos, téli világ…

Áldása eltűnteti a gyengét, eltörli a Föld színéről az erőset. Pihenni hagyja a fákat, a mezőt, tavat, rétet, s a természet minden kincseit.

Embernek írmagja sem marad a jelenkor nyomán…

Ezer év is eltelik majd az idő után.

A hajnal későn érkezett. Először csak alig észlelhető szürkeség világlott a keleti égbolton, de ahogy telt az idő, úgy kapott színt a látóhatár. Amikorra a Nap erőtlen sugarai végigiramodtak a hó borította vidék felett, már jól látszódott a fenyvesek haragoszöld tömege, s a meredek hegyoldalak vakító csillogása. Lent a völgyben, a hatalmas tó felszínét is vastag jégtakaró borította, s ez a fagyott, dermedő világ uralta a tájat mindenütt, túl még a szemhatáron is. Az egyik lapos hegytetőn, amit simára koptattak az eltelt évezredek viszontagságai, távolról aprónak látszó, élénkbarna foltok mozgolódtak. Óriásszarvas csorda legelészett ott, erős patájukkal kikaparták a vastag hóréteg alatt rejtőző zuzmókat, hatalmas testükkel felágaskodtak a fenyőfák oldalára, és a tűlevelekből lakmároztak. Erős bikák - fejükön kétöles aganccsal - termetes tehenek, és jól fejlett borjak alkották a csordát, s lassan baktattak a hegyi ösvény felől a legelő szakadékkal határolt pereme felé.

A szemben lévő hegyoldalban méretes barlang szája sötétlett. A bejárattól befelé alig néhány lépésnyire erős tűz égett, amit öles fahasábokkal tápláltak a körülötte kuporgó élőlények. Szikár tagjaikat és testüket szőrben hagyott állatbőrökkel védték az évszázadok óta tartó hideg évszak ellen, kezükben éles köveket, hegyes csontokat szorongattak. Hosszú hajuk, vastag szakálluk zsírtól fénylett, kezük ügyében kőbalta, és rövid nyelű, kőélű dárda hevert a barlang simára koptatott sziklatalaján. Hátul, hol a tűz fénye már imbolygó árnyakat rajzolt az üreg falára, asszonyok és gyermekek hevertek viseltes állatbőrökön, s szorosan összebújva melegítették egymást. A férfiak a tűz körül fegyvereikkel foglalatoskodtak. Ahogy a Nap sugarai odaviláglottak a barlang előtti sziklapárkányra, az egyikül felugrott, és a szabadba sietett. A kőplató szélénél megállt, fejét a magasba, tekintetét a szemközti hegytetőn elterülő kis síkságra emelte. Hosszan szemlélte az ott legelő szarvasokat. Mikorra feleszmélt, s hátranézett, a többiek már ott magasodtak mögötte, kezükben tartva fegyvereiket, feszült izmokkal, izgatottan, fojtott torokhangon magyarázva egymásnak.

A meredély szélén álló vadász szembefordult velük. Nézte őket kis időig, aztán a kezében lévő kőbaltát a magasba emelte, s előbb a fennsíkra, majd a völgybe vezető keskeny ösvényre mutatott vele.

Amikor elindult, a többiek csendesen követték.

Százezer év minden terhei nehezítették igyekvő lépteit…

Alkonyodott már, amikor Délen, a fagyott világ peremén fújni kezdett a szél. Először csak lassan, néha-néha belekapva csak a fákba, majd elállva hosszú időre. Amikor a fények kihunytak, kitisztult az ég, s a beálló sötétben csak a hó világított. Akkor egyre erősebb fuvallatok érkeztek, s enyheségükkel fellazították az emberöltők óta összefagyott jégtakaró tetejét. Az veszített büszke, fehér színéből, szürke, és poshadt lett. Éjféltájt a koromfekete égen távolról valami pislákoló fény tűnt fel, aztán még egy, s mind több, szerteszét.

Világítani kezdtek a csillagok…

Amikor hajnalban a Nap felbukkant a horizonton, az érkező szélfuvallat még inkább meleg lett. Ahogy a narancssárga fény bejárta a világot, az egyre erősödő sugarak odavetődtek a hegyoldalakra is. Ott az egyik kiszögellésen, a déli oldalon, egy csenevész kis bokor nőtt. Ágain a ráfagyott jégkristályok mind jobban olvadni kezdtek, s nemsoká már láttatni engedték üde, zöld leveleit is. Tövénél összegyűlött az olvadék, s hamarosan a sziklaszegélyen átcsordulva kis vízér csurrant lefelé a meredek oldalon. Ahogy siklott lefelé a jégtakaró felszínén, úgy lett egyre mélyebb és szélesebb. Hamar beletalált egy sziklavágásba, onnan aztán megiramodott, és úgy már nem állhatta útját semmi sem…

Tavasz volt megint…