Jelige: Nyúlpaprikás

 

 

Az utolsó nyúlpaprikás

 

Karcsi, a kakas megbolondult. A szoknyámnak ugrik etetéskor. Nyakon csapom az üres etetőkosárral. Méltatlankodva az udvar végi csupasz bodzabokor alá rohan, onnan néz, mint a sértett kiskutya. Öreg már, negyedik éves, különös dolgokat művel néha, de meghagyom az idén, ilyen jó kakas soha nem lakott az udvaron. Menyétke, róka, gólya, sas, héja nem közelítheti meg úgy a tyúkokat, a csirkéket, hogy ne állna készen a harcra. Más hangon riaszt, amikor ragadozó madár bukkan fel, máson, ha négylábú. Néró érti a különbséget, ha négylábú a támadó, azonnal házőrző üzemmódba kapcsol, rohan lefelé a nagyudvarról.

Karcsi már harmadik éjszaka kukorékol. Ezzel jelenti be, hogy érkezik a hó, készüljön, akinek készülnie kell. De hó nincs. Talán ez zavarta meg a fejét, ugrott nekem, a kenyéradó gazdasszonynak. Nem érti, ha benne a hó a levegőben, miért nem hull. 

Visszajövet látom, villog az konyhaablak fölé szerelt vörös lámpa. Jelzi, hív az unokám. A házban duda figyelmeztet, amit nem hallatszik le a veteményesig, a baromfiudvarig. Két éve hozták ezt a kicsi a számítógépet, ugyanígy télen. A nagyfiú alig látszott ki a hóból, apja törte a nyomot, a kicsi az unokám hátán. Napokig nem értek el telefonon, nem volt térerő. Vagy mi nem volt. Nem akarom megtanulni, mondtam, már nem fér a fejembe. Mamó, mondta Virág, ne viccelj! Ha nem vagy hajlandó a városba költözni, akkor tanuld meg, nem fogok éjszakákon át rettegni, hogy mi van veled, miért nem veszed fel a telefont, elestél odakint, fellökött egy vaddisznó, vagy csak fekszel betegen a fűtetlen szobában. A gyerek se nem ír, se nem olvas, mégis használja. Nem varázslat. Valóban nem nagy tudomány. Egy ülésben megtanultam, mit nyomjak, mire nyomjak. Ha mégis elfelejtem, ránézek a rajzra, amit a kisvő ragasztott a doboz tetejére. Egy katt, két katt, három katt, megjelenik az üvegen az unokám.

– Mamó, hogy vagy? Nincs semmi baj? Tíz perce hívlak – kezdi Virág az üvegről, mintha a tévéből beszélne.

– Etetésidő, tudod jól. Miért hívsz?

– Elintéződött, a kicsi meggyógyult, megyünk mindannyian nyolcadikán köszönteni.

Nyolcadika: Virág napja, a köszöntés napja. Karácsonykor a városban maradnak, de Virág napon felkerekednek, jönnek a hegyre, ilyenkor tartunk karácsonyt is. Amíg a lányom élt, ő is jött, de hat éve elvitte a rák. Egy évre rá a vejemet, lányom özvegyét megölte a pálinka, amivel a bánatát gyógyította. Azóta négyen, unokám, a férje és a két kisfiú. Az üvegről vigyorog, bohóckodik a két gyerek, hallom a csiripelést, mamómamómamó, szia mamó!

Csakhogy nincs hó, nincs és nincs hó. Se híre, se hamva. Nem értem. Minden jel azt mondja, a Nyerges mögött várakozik a felhő. Vadlúdcsapatok húznak kiáltozva Majsa felé, a süket is hallja. A varjak hordában jönnek-mennek a páskomi kanyartól Gajnárig, mintha nem találnák a helyüket. Délutánonként homályos felhők takarják el a napot. Minden megvan a hóhoz, csak a hó nincs. Ha hó nincs, nem lesz nyúl. Nyúl mindig volt, mert hó is mindig volt, most semmi. Négy nap hátra, négy napja kezdődött az új év, hó nincs. Hideg sincs, hó sincs. Nyúl sincs. Ha nincs nyúl, nem lesz nyúlpaprikás.

A hó először a hegyi legelőket takarja be, onnan halad. Megszórja a Huszár hátat, a Bölcső patak kisvölgyét, a falut, a faluszélet, az udvart. A hegyi legelő hava a legfontosabb, ő hajtja le a nyárra az erdő alá húzódott mezei nyulakat. Minden évszakot fent töltenek a környék nyulai. Hó nélkül idelent csak egy-egy vakmerő szerencselovag bukkan fel, az se ételt, italt keres, inkább kalandot. Talán az erős bakok űzik ki maguk közül. Így volt nyolcvan évig, most másként van. Amint itt a hó, a nyúlsereg alacsonyabbra vonul, mert a nyúlnak minden nap kell ennie. Így meg elvannak odafönt, mint a Paradicsomban.

Közben a gyertya serceg, a só összetapad, mint hó előtt. A Nyerges olyan közelinek látszik, mintha a kertvégben állna, nem három óra gyaloglásra. Amikor délelőtt megjelenik fölötte a párakupola, még közelebb lép. Három faluból hallom a déli harangszót, a majsai vonatot, amikor átcsattog a nagyhídon. A Bölcső csobogását a köveken kislánykorom óta nem hallottam. Minden azt mutatja, hosszú, kemény tél lesz, a nyár hosszú volt és meleg. Forró nyár után néha október végén fehér a Nyerges, a Süveg hegy. A szántatlan tarackosban élő vakondok is jelzi, hogy durva fagy lesz, ősztől mélyíti a járatait, ritka magasra túr a kaszálón. Az ember azt hinné, a vakondok nem téved, ő jobban tudja a jövőt.

A mogyoró és az éger virágzik, a Varga-kereszt alatt az orgonán kipattanásra váró rügyek. Január eleje. A téli fülőke is megkavarodva. Tegnapelőtt púposra szedtem a kis füles kosarat, egész nap savanyítottam. Az öreg almafák tövén mára a megint ott a gomba. Reggeli etetésnél újra telecsipkedem a gombás kosarat. Csak nem hagyom elszáradni Isten ajándékát. 

A nyúlnak kell három nap a pácban, főleg, ha nagy is, bak is. Kell a hó. Még ma. Ha tovább késik, kénytelen leszek nyulat kérni a mezőőrtől, ami eddig soha meg nem történt. Az öreg halála óta gyakran útba ejt, táncol prüszkölő, kapáló lovával a hegy felőli rövid kerítésnél, a hang megbolondítja Nérót, az öreg házőrzőt, bekiabál, hogy Virág néni, minden rendben? Nincs valamire szüksége? Legközelebb, ha erre kerül, és a hó sehol, megkérem, lőjön egy nyulat.

Amíg az öreg élt, és betöltötte a ház, az udvar és a hegy minden zugát, amíg a szem ellát, nem volt dolgom vaddisznóval, őzzel, nyúllal. Nem volt dolog a vadhússal. Csak konyhai. Az öreg, amikor a kiskondák belebolondultak a krumpliföldbe, az őzek a gyümölcsösbe, kilőtt közülük egyet, kettőt, hogy meggondolják legközelebb. A biztonság kedvéért átigazította a fekvő gallykerítést, a nyitott kerítésrészek alá nyársas csapdát ásott, hogy még jobban meggondolják. A hús ment a füstölőbe.

Üveget keresve lenézek a másik kamrába. Ha sehol nem fért az üres befőttes üveg, odalent találtam helyet nekik. És ha már kamra, ellenőrzöm a veteményest, mi a helyzet, napok óta nem láttam. A káposztalevelek közül ősszel kivágtam a fejet, a takarólevelek maradtak. A nyúl, mint a medve a mézet, száz kilométerről kiszagolja, a hó alól is érzi, nem képes ellenállni a káposztának. A levek megrágva, meglopva. Én meg nem raktam ki a hurkokat. Hát akkor most.

A kamrába minden pontosan úgy áll, lóg, fekszik, mintha élne az öreg, ő rendezi a fűrészt, a baltát, a kapákat, a kaszát, a karnyi sínszálat a kaszaveréshez. A hátsó falon a kétféle rókavas, a sarokba támasztva a vasalt végű rudak a nyársas veremcsapdához. Ezeket elajándékozom valakinek. Amikor az öreg akkor csapdázott, minden gyerek itthon lakik, a fiúk is, és nemigen van mit enni.  Se pénz, se étel, csak a vadak. Három rokon összeáll, a fiúk segítenek, egy nap két gödör is elkészül a vonulási útba. Nappal ásnak, amikor az állat nem mozog. Az őzek, a disznók alkonyat után indulnak a Bölcsőre. Nem mindig, de ma is hallani néha a paták kopogását. Az öreg állat okos, gyanakvó, váltogatja az ösvényt, amikor szokatlant tapasztal. Ezért tart ennyi vasalt cölöpöt az öreg, hogy akár öt gödör is várja őket a vadösvényen. A vezér megneszeli az egyiket, a kanyar után várja őket a következő. Hajnalban a férfiak végigjárják a csapdákat, ha a vas fog, újrarendezik a helyszínt, saroglyán hazacipelik a zsákmányt, a takart hátsó udvarban, ahová az L-sövény miatt nem látni be, nyúznak, zsigerelnek.

Az oldalsó falon lógnak az acél- és zongorahúr hurkok. Kettőt leakasztok, két barna zongorást. De előbb a nyúlbőr szatyrot, benne a kesztyűformára varrt nyúlbőrt, a bokán felül érő mamuszt. Az öreg találmányai. Ezzel fogom a drótot, és a kerítéshez érve a mamuszba bújok, hogy ne kapjon szagot.

Nem kell sokat igazítani a fekvő – a megritkított bodzabokor ágaiból, venyigéből, metszéskor a gyümölcsfákról lekerülő fölös gallyakból készült – kerítésen. A nyúl nem mászik kerítésre, nem ugorja át. Úgy alakítottuk ki, hogy hol itt, hol ott nyithassunk földszintes kaput a nyúlnak. Két zongorahúrt rakok fel, ahová legjobbnak gondolok. De hát mindegy, nyom nincs.

Hallom, Néró morog. Aztán valaki kiabál:

– Virág néni, Virág néni! Hahó! Január, február, itt a nyár! Merre van?

– Itt vagyok lent, kiabálok föl. Ki az?

A mezőőr, Horváth Marci. Kicsi kis ember bekecsben, kéthetes borostával, levesbe lógó bajusszal, türelmetlenül toporgó vasderesen. Hátán keresztben kétcsövű puska, nyakában kopott orosz távcső. Mondhatnám neki a nyulat. Lekocog a ló hátán a kerítés mellett. Éppen végzek a hurkok eligazításával, mire leér.

– Megyek a faluba – mondja, – kell-e valami magának?

– Köszönöm Marci, mindenem van.

Párhuzamosan haladunk. A föld száraz, mintha nyár volna. Ő kívül az ideges, futni készülő vasderes hátán, én itt, a kerítés melletti gyalogúton. Vágtathattak már, mert a szél arcomba hozza a ló friss, szúrós izzadtságszagát. Jól esik. Voltak lovaink a múlt rendszerben, a lóistálló szagát érzem, szántás után, csutakolás előtt. Most kellene mondanom a nyulat, de várok. 

– Virág néni, látom, kirakta a csapdákat – néz rám váratlanul.

Nem válaszolok. Tudom, látta, ez a dolga, hogy mindent lásson kerítésen kívül, kerítésen belül, ezért fizeti a falu.

– Pedig, ha csoda nem történi, nem jön le a nyúl a hegyről. Bolond lenne. Odafönt megtalál mindent. Kinyílt a hóvirág, az ibolya. Ilyen se volt száz éve. Az öregek se láttak ilyet.

– Ettől félek pont. Hogy maradnak a legelőn.

– Jönnek névnapra az unokák?

Ezt is tudja. Mindenki tudja a Virág napi ünnepi ebédet. Látják az autót a hegy alá érkezni. A lányom a mezőőr osztálytársa volt az iskolában. 

– Mindig jönnek. De ez most különleges jövetel.

Nem árulom el, hogy miért különleges, és nem is biztos, csak valószínű. Az unokám férje elsejétől egy román céggel németbe megy dolgozni. Onnan nem lesz Virág nap, Virág napi paprikás. Az biztos.

– Bolond világ. Maga nem tudja, de a Fekete szurdok beomlott ősszel, a nagy esőkor. Mind a két hegyoldal az összes fával lecsúszott a szurdokban. Elzárta a Csörgő patak útját, tó nő a helyén. Ha az a víz kinyomja az oldalt, elindul lefelé, Virág néni, a falunak harangoznak – mondja a mezőőr továbbgondolva, amit elkezdett. – Ne is várja a havat. A Nyergesen két nagy, legalább száz kocából álló konda, százötven őzzel őzcsapatok. Ha ezek meglepnek valamit, ha lejönnek a faluba, kő nem marad kövön. Addig jó, amíg nem esik.

– Bolond világ – mondom, de nem a vadakra, hanem az unokámra, a dédunokákra gondolok. Arra, hogy kétezer kilométerre költöznek, vagy még messzebb. Meg arra, soha többé nem látom őket. Nem fordulhat elő, hogy pénteken kocsiba ülnek, egy óra alatt itt vannak. Meg arra, talán most kellene megemlítenem a nyulat.

– Virág néni – néz le a lóról a mezőőr. – Elfogad tőlem egy meglepetést?

– Hát, ha nem valami hülyeség.

– Dehogy hülyeség? Magának lőttem a Mélyútban. Még meleg.

Oldalra fordul, és a nyeregkápán lógó vászontarisznyából fülénél fogva kiemel egy ezüstös mezei nyulat. Alig ér véget, ahogy csúszik kifelé.

– Istenem, Marci, hogyan ne fogadnám el? Nyúlért imádkozom karácsony óta.

Azt gondolom, édes jó Istenkém, csak így teljesülne minden kívánságom. Ne kelljen kérni, de kapjak.

A mezőőr egyik kezében a nyúllal, másikban a hajtószárral lelép a nyeregből. Zökken csizmája alatt a föld.

– Ide kötöm, hogy ne bosszantsák egymást Néróval. Tudom én, hogy ezért imádkozik… – mondja, mialatt a sarokoszlophoz köti a lovat.

– Marci – kérdezem, – elfogadsz egy pohár pálinkát?

– Nem szabadna, nagyon szigorúan veszik manapság, de azért elfogadom.

Amíg megköti a lovat, odafordul:

– Hallja-e, a fülest meg kell nyúzni, amíg meleg, ne száradjon rá a bőre. Kikapjam a bundából, Virág néni? A pálinkával hozzon nagylábast is.

Otthonosan átvág a nyúllal a kerten a kút melletti ringlószilváig, kopog a járdakövön a csizma. A nyulat a kerti asztalra fekteti, fordul, egy pillanat alatt kibogozza a tavaly óta a vízszintes ágon feketedő spárgát, a nyúl két hátsó lábára igazítja a hurkokat, zsebéből kiveszi a bicskát, kicsattintja, húz élével néhányat a kövön. Ekkor érek oda a lábassal, a pálinkásüveggel, pohárral.

Látom, éppen úgy csinál mindent, mint az öreg. A kést ugyanazon a ponton élezi, a hurok hossza is éppen akkora, mint ahogy az öreg mérte, úgy áll a fa alatt, úgy áll a nyúlhoz, mintha az öreget látnám. Töltök, a poháron körben megjelenik a gyöngykoszorú. Kétfelé elsimítja a bajuszát, beleszagol.

– Gyönyörű – mondja, – illatos, zamatos, szilva. Nem sok lehet már, öregek ezek a szilvafák.

A nyúl fejjel lefelé lóg. Körbevágja a lábakon a bőrt, megnyitja combtőig, átvágja középen, a nyúl végbeléből kipréseli az utolsó két-három gömbölyű nyúlszart, elkapja a lábát, ahogy hármat koppan a kövön, ahogy gurul a kút felé. Ez a mozdulat is az öregé. Egy rántással az első lábakig fordítja ki a húst a szőréből.

– Szép tiszta hús. A hegyen elvágtam a torkát, lefolyattam a vért. Éppen időben – mondja, rám néz, kihúzza az első lábakat, térdben megroppantja, leválasztja a bőrről. – A nyúlfejet megtartja, Virág néni?

– Kellene – mondom, – levesnek szoktam elrakni.

– Jó, csak kérdezem, van, aki eldobja a bőrrel együtt.

– Én a bőrt is megtartom. Ágyelőkének.

Mire újra ránézek, belezi. Hátrafeszíti, megroppantja a gerincnél a két hátsó combot, egy kis vágáson két ujjal benyúl a bőr alá, lassan, a belekre vigyázva végigmetszi a hasi bőrt, összecsippenti a végbelet, és a bordákra tapadó tüdőkig, a tüdőhöz tartozó szívig kiborít mindent belsőséget. Ahol nem jön könnyen, a bordák mögé nyúl, rásegít.

– Virág néni – mondja munka közben bajusza alatt mormogva, – igaz, hogy Virágék is kimennek németbe?

Nem válaszolok. Kicsit vár, folytatja a munkát, folytatja a kérdést, csak magának, lassan, elgondolkodva:

– Laciék után, Laci meg Tóni nyolcvannyolcban szöktek ki, nem is marad senki itthon, csak maga.

Nem válaszolok. Nem marad senki. unokámé az utolsó család. Egyedül maradok a faluban, a megyében, az országban. Család nélkül. Közben szétvágja a tüdőüreget a nyelőcsőig. Ropognak a vékony bordák. Kiszedi a szívet, a tüdőt, lehúzza a mellhártyát, hátrébb lép, amikor a tüdőüregbe rekedt maradék vér a kőre önti. Kézbe veszi a májat, nézegeti, nyomkodja.

– Szerencsére szép, egészséges bakesz – morogja, közben kikanyarítja az epehólyagot. – Mi lesz belőle? A hagyományos páchoz csak két nap van. Készítse langyos rozmaringos pácban, annak elég huszonnégy óra.

Lecsipkedi a húsra tapadt szőrszálakat, a bicska pengéjére tapasztja őket, onnan törli a ringlótörzsbe. Kipattint egy szögszerű eszközt a tokból, a hasra fektetett, kizsigerelt nyúl fölé hajol, keresi a sérülésnyomokat, benyomja a szöget, kitapintja az ólmot, amikor koccan, a kispengével kipiszkálja.

– Nem jó az ólom a nyúlpaprikásba – néz hátra nevetve, lombos bajusza mókásan táncol a nevetésben.

Gyorsan lecsúszik arcáról a mosoly.

– Ne sírjon, Virág néni.

Leteszi a kést, kezét a szögön lógó konyharuhába törli, közel lép, erősen magához ölel.

– Ne sírjon. A fiataloknak menniük kell. Lehet, hogy németből gyakrabban látja őket, mint itthonról. Ha van miből élni, gyereket nevelni, utazni is könnyebb. Minden könnyebb.

– Nem sírok, Marci. Öregasszonynak nincsenek könnyei, tudhatnád. Nem sírok. Én már soha nem sírok – mondom.

Arcom a mezőőr zöld kabátján. A posztó illata, mint a lóé. Szúrós, mint a lovainké szántás után, csutakolás előtt.

--- --- ---