Jelige: Fáj a fának

 

 

Fáj a fának

 

 

– Timike, jöttek érted!

Bea hangjára hátrafordulok. Az osztályterem ajtajában ott áll anyu, térdig érő, fehér ballonkabátban.

Imádom ezt a kabátot. Minden gomblyuknál kicsi, szőrös mókusok vannak, maguk a gombok pedig makkalakúak: amikor anyu összefogja a kabátot, olyan, mintha minden mókus a kezében tartana egy makkot. Anya pedig a fa, amin laknak a mókusok.

Gyorsan összepakolom a füzeteimet, alig várom, hogy hazainduljunk. Én vagyok az első, akit elvisznek ma a napköziből. Tudom, hogy mindenki irigykedik.

Már hatodik osztályos vagyok, így ez az utolsó év, hogy benn kell maradni a napköziben. Igazából eddig sem kellett mindenkinek, mert vannak, akik hazamehetnek egyedül. Milyen szerencsések!

Magdi nénit, aki legtöbbször szokott felügyelni a napköziben, nem nagyon szeretem. Szerintem senki sem kedveli őt túlságosan. Mindig morog, és ha hamarabb befejezed a házidat, mint ahogy jönnek érted, sosem engedi, hogy mással foglalkozz. Akkor sem, ha megígéred, hogy csöndben maradsz. Helyette inkább felír még egy matek feladatot, vagy azt mondja, olvasd át még egyszer az irodalom vagy a történelem házit.

Ezért én már nem is szólok, ha készen van a leckém. Olyankor mindig olvasok a pad alatt.

Most is olvastam, amikor anyu megérkezett. Neki elmondtam már régebben, hogy ilyenkor a pad alatt sumákolok, de nem haragudott meg érte. Azt mondta, ha tényleg készen van a házim, akkor semmi baj.

Felveszem a kabátom, majd anyu segít felvenni az iskolatáskámat.

– Sziasztok! Csókolom, Magdi néni!

Megölelem anyát, és közben belefúrom fejemet a kabátjába. Érzem rajta az enyhe cigiszagot, ami a kocsiban ragadt rá. Apu ugyanis dohányzik. Mindig megígéri, hogy majd leszokik, de pár hétnél tovább sosem bírja ki, hogy ne gyújtson rá. Azt szokta mondani: ,,Ezt a sok baromságot, ami ebben a világban van, nem lehet ép ésszel kibírni.” Ilyenkor anya mindig rászól, hogy ne beszéljen csúnyán.

De apa sosem hallgat rá.

Anyával átmegyünk az iskola C szárnyába – itt vannak ugyanis az elsősök. Ide jár a kisöcsém.

Amint Balu meglát minket, odaszalad, és anya nyakába ugrik. Ezután felém fordul.

– Meg ne próbáld! – figyelmeztetem szikrázó szemekkel.

– Timikém, ne legyél ilyen undok a kisöcséddel! – mondja anyu.

– Persze-persze – helyeselek, de ő nem tudja, amit én igen:

A szülő, az még elmegy. Ha megöleled, ráfoghatod, hogy nem lehet lerázni, és igazából nem is te ölelted meg, hanem ő téged. Meg azt is mondhatod, hogy ha nem engeded meg neki, hogy összepuszilgasson, akkor nem kapsz zsebpénzt. Sok mindent ki lehet találni. Még a hiperaktív Petikét is ölelgeti az anyukája, pedig ő aztán nem adja könnyen magát!

Ezzel ellentétben, ha egy kisfiú a nővérét ölelgeti, az több szempontból is rossz – mármint ha meglátják.

Bea húga, Viki például most másodikos. Előző évben, amikor az osztálytársai kicsúfolták a vastag szemüvege miatt, sírva jött át az osztálytermünkbe. Bea átment, és megfenyegette a legjobban szemétkedő, szőke kislányt, hogy ha még egyszer kicsúfolja a kishúgát, kitépi a haját.

Erre a szőke kis liba szólt az anyukájának, aki bejött az igazgatóhoz, hogy megfenyegették a lányát. A vége az lett, hogy 1) Bea osztályfőnöki intőt kapott; 2) láttam, hogy a múltkor körbeállták Viktóriát az osztályából a lányok, és amikor elsírta magát, a kis libácska azt mondta neki: „Mi van, pápaszem, megint mész, és beköpsz a béna nővérednek?”

Mivel Bea régóta a barátnőm, és kifejezetten kedvelem a kishúgát is, odamentem, és jól rátapostam annak a kis szemétnek a lábára. Ám ez nem lehet megoldás; hiszen a legtöbbször nem lesz ott egyikünk sem, hogy megvédje Viktóriát.

El sem tudom képzelni, milyen célpont válna egy fiúból, ha a nővéréhez futkosna segítségért. Márpedig Balu egy érzékeny, jószívű kisfiú, és a bunkók az ilyeneket mindig megtalálják. Ezért is fontos, hogy minél hamarabb megtanuljon megállni a lábán. Akkor pedig nem fog keménynek tűnni a többi kissrác előtt, ha hozzám szalad puszilkodni, akárhányszor meglát.

Az első héten Balázs naponta háromszor-négyszer is odafutott hozzám – lényegében akárhányszor csak meglátott a folyosón. Így azt láttam a legjobbnak, ha letisztázzuk: az iskolán belül nincsen sem puszilkodás, sem ölelgetés.

A másik dolog, ami miatt jobbnak látom, ha nem tűnök egy kedves nővérkének, az osztályába járó kislányok. Ezek a kölykök teljesen odavannak, ha ismernek valakit egy idősebb évfolyamból. A végén még állandóan a sarkamban lennének, ahogy annak idején mi lógtunk Patrícia nővérén. Nekem nem hiányzik egy elsős lánycsapat a sarkamba.

Mindezeket már elmondtam Balázsnak, és akkor úgy tűnt, hogy megértette.

Most nem szól egy szót sem, csak megfordul, és csigatempóban elkezdi összepakolni a tolltartóját. Ahogy jobban megnézem, úgy látom, csillog a szeme. Talán mégsem értette meg, hogy ez most nem róla szól. Mármint nem arról, hogy nem szeretem, vagy hogy nem számíthat rám. Ez az ő érdeke is. Mindegy, majd egyszer megérti.

Ahogy sétálunk ki a kocsihoz, anya megkérdezi:

– Készen van a házitok?

Balázsból rögtön ömlik a szöveg.

– Nekem az volt a házim, hogy lerajzoljam a kedvenc állatomat. Le is rajzoltam a koalát. Betti néni szerint nagyon ügyes vagyok. Ki is tette a falra, meg is akartam mutatni, de elfelejtettem. Majd holnap reggel ugye megnézed?

– Persze, hogy megnézem – anyu összeborzolja az öcskös haját, majd rám néz –: hát Timi, neked milyen napod volt? Neked is kész a leckéd?

– Nekem még van házim – mondom –, rajzolnom kell egy családfát.

– Mennyire nagyot? – kérdezi anya.

– Minimum a nagyszülőkig, de az ügyesebbek régebbre is visszavezethetik.

Közben ideértünk az autóhoz. Apa a fűbe dobja a cigarettacsikket, már megint anélkül, hogy elnyomná.

– István... hányszor kell még megkérnem, hogy ne dobd el az égő csikket? – kérdezi anya dorgáló hangon.

– Jól van, szívem, majd megpróbálok odafigyelni – válaszolja apa. Mindannyian tudjuk, hogy úgysem fog rá odafigyelni. Sosem figyel oda.

Az út kocsival mindössze öt perc hazáig. Gyalog is legfeljebb negyed óra lenne, de miután apa elmegy anyáért a munkába, az iskola útba esik hazafelé.

– Álljunk meg a sarkon, elfogyott a felvágott – mondja anya.

Apa megáll a kisboltnál, és amíg anyu bemegy felvágottért, addig mi is kiszállunk a kocsiból. Apu újabb cigire gyújt.

Balázs lassan lépeget az úttest melletti cserjék mentén, kavicsokat rugdos maga előtt, majd elkezdi tépegetni a bolt melletti gesztenyefa leveleit.

– Fiam, te meg mit csinálsz? – apa finoman meglegyinti Balu fejét a szabadon maradt kezével – Nem tudod, hogy a növény is élőlény? Neked milyen lenne, ha valaki elkezdené letépkedni az ujjaidat?

– Sajnálom – mondja öcsém szomorúan, és megáll a kocsiajtó mellett. Mikor anya kijön a boltból, Balázs belefúrja fejét a mókusos kabátba.

– Valami baj van? – kérdezi anya. Balu nem válaszol.

Végül beülünk a kocsiba, és megtesszük a maradék kétszáz métert hazáig.

Egy tízemeletes panelban lakunk, a negyedik emeleten. A lift falára firkált trágár szavakat nemsokára Balázs is ki tudja már betűzni. Már előre mulatok anya arckifejezésén, amit vágni fog, mikor a tündéri, pici fiacskája megkérdezi tőle, mit jelent a „ká” meg az „esz” betűs szó.

Amint felérünk, anya első dolga berámolni a hűtőbe a felvágottat... meg a sajtot, a tejet, a ketchupot, és ami még eszébe jutott, amikor betért a sarki boltba.

Apával leülünk az asztalhoz, Balázs pedig megáll mellettünk.

– Mi a helyzet, Balázskám? – kérdezi apa.

Balu egy ideig némán néz maga elé, majd megkérdezi:

– Ez az asztal fából van?

– Erre most jöttél rá, nagyokos? – kérdezem gúnyosan.

– Meg a szék, meg a konyhaszekrény...

– Ezt sorolhatod holnapig – mondom.

Balázs még egy percig csendben áll, majd legördül az első könnycsepp.

Anya sajtos-sonkás szendvicsekkel megpakolva jön ki a konyhából. Meglátja, hogy Balu pityereg.

– Mi a baja? – kérdez először engem és apát, majd mikor látja tanácstalan arckifejezésünket, Balázshoz fordul: – Kincsem, mi történt?

– Mümmürümmüm bágat... – motyogja kisöcsém.

– Nem értelek –­ anya közelebb hajol hozzá.

Balu beletörli az orrát a pulóverének ujjába, és megismétli:

– Megölték a fákat.

Hát erre nem lehet mit mondani. Vagy mégis? Sajnos nem gondolom át rendesen a szavaimat.

– Ennyi erővel sirathatod a felvágottat is – mondom.

Balázs hangosan zokogni kezd.

– Bassza meg, Tímea, ezt most muszáj volt? – apa leszúrását jogosnak érzem.

– Jól van, bocsánat.

Elveszek egy szendvicset a kupacról, rárakom egy szalvétára, és bemegyek vele a szobámba.

Miközben kirámolom a táskámat, fél füllel hallom, ahogy anyu a természet rendjéről magyaráz valamit. Már nem hallom Balu szipogását.

Úgy döntöttem, hogy a családfát valóban egy fára fogom felrajzolni, hogy ne legyen unalmas. A dédszülők lesznek a fa gyökerei, a nagyiék lesznek a törzsön, az ágak lesznek anyuék, a nagynénéim, nagybátyáim, a levelek pedig én, Balu és az unokatesók.

Egy A3-as rajzlapra dolgozok. Éppen a vázlatomat rajzolom át, amikor anya bejön megnézni, hogy állok.

– Mi a dédi vezetékneve? – kérdezem. Anya kikiabál apának:

– István! Az Ilu mamának ugye Varga a leánykori neve?

– Igen!

– Köszönöm – beírom a dédi nevét a megfelelő helyre.

– Szép lesz – mondja anyu.

– Szép kacifántos. Jó nagy a család.

– Örülj neki, valakinek még unokatestvére sincs.

– Én örülök, csak macera megcsinálni.

Az ágat, ahol anyuék vannak, újra és újra átrajzolom, de még mindig furán áll. Amikor tizenötödször is kiradírozom, az elvékonyodott papír kilyukad, pont anyu nevénél.

– Nem igaaaaaz! – kiáltom el magam. Kezdhetem elölről a munkát. Nincs kedvem az egészhez.

Apa kinn dohányzik a konyhában, nyitott ablak mellett, amikor csörög a telefon. Anyu veszi fel, és a hordozható, vezeték nélküli készülékkel kimegy az erkélyre.

Már majdnem készen van a családfám, amikor szipogást hallok a konyhából. Megint Balu? Nem, hallom, ahogy a játékautóit tologatja a parkettán.

Kinyitom az ajtómat, és csendben hallgatózok. És akkor megüti a fülemet egy szó. A szó, amit sosem fogok elfelejteni: rák.

„Rák: az ízeltlábúak törzsébe tartozó egyik altörzs. Hat osztálya van.” Ma vettük biológián.

Rák. A tizenkét állatövi csillagkép egyike. Apa horoszkópja rák.

Rák. Rosszindulatú, daganatos betegség.

Teljesen világos, hogy a tüdőrák se nem osztály, se nem csillagkép. Mégsem tudom elhinni. Nem akarom elhinni. Annyiszor elolvastam már a cigarettás dobozon a figyelmeztetést. Hogy egészségkárosító. Hogy impotenciát okozhat. Hogy rákot okozhat. Hogy halált okozhat. Valamiért, talán mert már olyan sokat hallottam, mégsem vettem komolyan. Különben egyenként vágtam volna le minden szál végét, ha meglátom apám kezében.

Amikor a konyhaajtóba lépek, látom, ahogy apu kidobja a félig elszívott cigarettaszálat a nyitott ablakon. Anyának könnyes a szeme.

– Apának tüdőrákja van? – kérdezem. Mintha órákig tartó csend következne, bár valójában csak egy-két percig hallgatunk.

– Nem – mondja anya. Apa megfogja a kezét. – Nekem van.

Üresnek érzem magam. Lehet, hogy sírnom kellene, de nem vagyok képes rá. Csak állok itt, és egyre hajtogatom:

– De hát te nem is dohányzol. Nem lehet tüdőrákod. Te nem cigizel. Neked nem. Nem lehet. Tüdőrákod nem. Nem dohányzol. Nem dohányzol. Nem dohányzol...

Apa magához von, és átölel. Ernyedten lógnak a kezeim. Csak nézek ki az ablakon, és továbbra is hajtogatom: „ez nem lehetséges”.

– Sajnos nagyon is az – mondja apa. Maga elé állít, és a szemembe néz: – Kérlek, ne mondd el Balázsnak. Nem szeretnénk ezzel leterhelni, amíg nem tudunk biztosat. Jó esetben nem áttétes, és még kezelhető.

Jó esetben. Hát igazán köszönöm. Jó esetben nem hal meg az anyukám.

– Te tehetsz róla – mondom szárazon. – Utállak.

– Timi, ne mondj ilyet! – anya úgy néz rám, mintha amit mondtam, nagyobb baj lenne, mint maga a betegsége.

– De mondok.

Sarkon fordulok, és bemegyek a szobámba. Bevágom magam mögött az ajtót.

Ülök az íróasztalnál, és nézem a kész családfát. Fogom a radírt és a ceruzát, ezúttal apám ágát módosítom: úgy rajzolom vissza, mintha törött volna, éppen csak rajta maradt a törzsön.

És ekkor végre megtörik a jég: sírni kezdek. És csak sírok és sírok, és a könnyeim eláztatják a rajzlapot. De nem érdekel.

Fullasztónak érzem a levegőt, ezért kinyitom az ablakot, de friss levegő helyett füst ömlik be rajta. A távolból mintha tűzoltó hangját hallanám.