Ugrás a tartalomra

VB 8 on spot – Ideiglenes végrendelet – Modern holland irodalom

IDEIGLENES VÉGRENDELET
MODERN HOLLAND IRODALOM
 
 
Martinus Nijhoff
1894-1953
Virradat előtt
 
Szeretve tisztelt Huizinga!
 
A következő nyolc szonett Önnek van ajánlva. Születésüket az Ön ‘In de schaduwen van morgen’ című könyvének köszönhetik. Azaz, pontosabban szólva, nem is a könyvnek, hanem a címének. Már hetekkel a mű megjelenése előtt beharangozó hirdetmények lógtak a könyvesboltokban. Az ‘In de schaduwen van morgen’ szavak kapcsán elég sok dolog juthat az ember eszébe. Jómagam inkább a ‘I’ombre de I’aubé’-t, mint a ‘I’ombre de I’avenir’-t hallottam ki belőle. A könyvet elolvasva azonban megértettem, hogy Ön a címbéli szókapcsolattal a hangsúlyt várakozásommal ellentétben inkább a ‘schaduw’-ra, mint a ‘morgen’-re helyezte.
 
Mindazonáltal szó szerint veszem azon állítását, hogy Ön nem pesszimista, hanem optimista. Ön, hogy nagy szavakkal, tisztán és világosan fejezzem ki magam, inkább Ézsaiás, mint Jeremiás. Látja, mint lesz pusztává a világ, mégis, a hanyatlás idején is bízik a kedvező kifejletben. ‘Akkor a pusztát Édenkertté teszi, a vadont pedig az Úr kertjévé.’ A szociális biztonság összeomlott, a pesszimizmus fényűzéssé vált, s nem tartható tovább. Mikor azonban felváltaná a régi rendet, a jövő csak egyetlen dologban bizonyos: hogy ebben a pillanatban még a legkifinomultabb filozófia is gyávaság. Csak a tett menthet meg. De miféle tett? Senki sem lát tisztán. ‘Virradat előtt’-i sötétségben élünk.
 
Ezt a címet találja az Önnek ajánlott szonettek fölé írva is. Nyolc emberi körvonalat igyekeztem felvázolni, a hajnali derengésben. Az üzemmel szemközti szobájában alvó mérnökét; a fésülködő lányét; a villamos-vezetőét, amint első körét rója a városban; a fiatal házaspárét hálószobájukban; a költőét, amint felidézi a kávézót, ahol előző este járt; a takarítónőét, aki éppen nekifog egy ház kitakarításának; a fiúét, aki kora hajnalban nekiül a házifeladatának; végül pedig egy idősebb házaspárét, akik, úgymond más alapokra helyezik életüket.
 
Sokáig kellett dolgoznom rajtuk, gyakran félreraktam őket, írás közben újraolvastam az Ön könyvét meg Ézsaiásét, míg ezeket a verssorokat méltónak nem találtam műve szelleméhez.
 
Igaz barátsággal az
Ön
M.N.-ja
 
Biggerkerke, 1936. szept. 1. 
 
I. 
Mérnökasztal, széles ablak alatt, 
futó csillagképből valamit őrző, 
jelet papíron; sok ceruza, körző 
magukba szívnak tűnt holdsugarat. 
 
Gyárudvar lámpája: égve maradt, 
s mint ágyban halott, fényéből kipörgő, 
míg csenget a városból idezörgő, 
nemrég elindult kis munkásvonat. 
 
A mérnök gépek csodás susogását 
hallja álmában; egyszer majd a házát 
a gyárudvar mellé építteti. 
 
Bozót - madár száll föl belőle - rezdül. 
Nagy csöndben lassú fény, mezőn keresztül 
magát mint nyitott tenyér, átveti. 
 
II. 
Amíg a fésű a nap aranya 
makrancos játékát összeszedi, 
hogy már ropog, a kislány mondana 
sok kis történetet tükörbeli
 
képének, melyeket tán a baba 
mesélhetett még az ágyban neki, 
vagy - mikor a fésű kettészeli, 
hogy copf legyen - fülébe súg haja. 
 
Ne akarj, míg masnit kötsz a szalagból, 
mélyebb értelmet nyerni e szavakból: 
házasság, sok pénz, utazás, gyerek;
 
kártyavetőnők szavai, melyek
mélyén izzik a tartós őrület. 
Ám aki mondja őket, örülhet. 
 
III. 
Várakozás, ősz haj homlok felett, 
az nem törölhető le, mint a pára – 
így tűnődik a vezető, míg jár a 
villamos ablaktörlője; lehet. 
 
Mindig utazás az első menet. 
Full speed. A motor énekére várva, 
gondol egy-egy régi tél hajnalára, 
mikor egyedül szelte a jeget. 
 
A város még alszik. Meddig a szem 
ellát, lehúzott redőnyök, lakat, 
üres utcán vezeték lóg csepegve. 
 
Rontsd le a székhelyeket, Istenem, 
pusztában legeltesd a borjakat, 
perelj velünk, perelten-perlekedve. 
 
IV. 
Nehogy az éles fényben a gyerek 
fölébredjen - ott mocorog az ágyban -, 
a férj egy kendőt a körtére tett, 
s borotválkozik síri némaságban. 
 
A nő, alvást színlelve, szól magában, 
hogy szeretni fogja, amit szeret: 
ó, fény, gyújtsd fel a hajnali szelet, 
hogy tisztuljon meg a lélek a lángban. 
 
Látja, homlokát ráncolja a nő, 
öklét mutatja, sír; a férfi látja 
tükörből: házukat emészti lángja, 
 
s hiába retteg, teljesül a vágya: 
ha akarja, ha nem - ezt látja -, ő, 
asszony és gyermek: más honba menő. 
 
V. 
A férfi este korán ágyba ment. 
Nem aludt. Telihold volt odafent. 
Egy kávéházból, közel, odalent 
tánczene szólt. Fölkelt, már nem pihent. 
 
Sietősen belebújt a ruhába. 
A három lépcsőn leszaladt utána. 
Ám alighogy kijutott az utcára, 
elsodorta emberek sokasága. 
 
Asztalt kapott, a zenéhez közel még, 
de a lárma a fülébe sajog; 
bosszúsan figyeli, ki a közönség. 
 
Arcok jönnek, mint utcai zajok, 
álmok hírnökei, gyermekdalok: 
sűrű ködben riadó zsivajog. 
 
VI. 
E szagot nem bírja már a szoba: 
dohányfüst, megposhadt virágoskorsó. 
Whiskyspoharak kérdik: lerakodó 
piszkuk lemosható-e valaha. 
 
Ne gondolj a letűnt dolgokra, gyarló, 
mindent megújítok: senki fia
ne legyen átkozott Jákób miatt; 
veled vagyok, én, első és utolsó. 
 
A takarítónő munkához látott. 
Ajtó elé tesz vödröt és lapátot. 
Nézd, a szoba felfrissül és kihűl. 
 
Lepucolja a réztáblát kivül. 
Mily tükörfényes lett, mennyire tiszta! 
Virágozni fog rózsaként a puszta. 
 
VII. 
Meg-megállva és fülelve a csendben, 
s minden zaj után meggyőződve róla, 
hogy semmiség, a fiú belopódzva
az ajtón, lábujjhegyen, hálóingben 
 
oda, hol alszik húga: eltűnt minden 
félelme, bárha nem lehet tudója: 
kincsét vajon a sötétség megóvja. 
Leül az ágyra, majd elmegy megintlen. 
 
Behajtott ruhák, asztalán az óra, 
nyitott füzetek s fölöttük a lámpa: 
várnak, hogy visszatérjen, a fiúra. 
 
Fel fog öltözni, s fel-alá járkálva
majd nekiül, tollát tintába mártja, 
s rákezd - ezt tanulja - egy indulóra. 
 
VIII. 
Ott álltunk a konyhában, ő meg én. 
Kérdezd - gondoltam napok óta - ma! 
De mert szégyelltem föltenni ama 
kérdést, vártam, mikor lesz idején. 
 
Láttam, rendet a konyhában amíg rak, 
addig van arra esély, ami kell: 
arra, készületlenül felel, 
s megkérdeztem: mit akarsz, miről írjak? 
 
A kanna már sivít, forrpontra jut. 
Az élet ismét furcsa, mint vonat, 
melyben ébredve látsz külhonokat. 
 
Ő felel, mozdulata elidőz, 
a fortyogó víz a kávéra fut; 
szavakká lesz, új nászdallá a gőz.
 
Márton László fordítása
 
 
 
M. Vasalis
1909-1998
Egy kis szamár
 
A kéklő, rövid esthomályban
környékünket körbejártam.
Repedt, száraz volt, rőt a föld.
Míg a levegő messze fönt,
a kék katángok meredt furcsán
morcoskodtak, vadul durván.
S ott legelt szürke sziklaszál
mellett, hogy egyszerre meglátom
áttetsző füllel, langa lábon,
büszke fejjel egy kis szamár.
Hosszú ámbra szemei csillogtak,
komolyan mélyről, mint víz csilloghat,
s bennük oly pártatlan a fény.
Egy percre meghőköltem én,
a látványtól ott meglepetten:
a zsengének a tisztelet volt,
a szépség tán, mi állj-t parancsolt?
s tovább így már vele mentem.
S fájó szívvel emlékeztem:
az a lány rég, pont ilyen volt,
Oly szépen ép, szelíd patak,
könnyen komoly és álmatag.
Lehetne még ezt visszamenteni,
lehetne mégis újra kezdeni?
 
Tóth Z. László fordítása
 
 
 
Gust Gils
1924-2002
Vers tanulsággal
 
ha reggel a tükör előtt állva
válladon a fejed úgy látod
nem a tied
 
akkor azonnal
jelentened kell
a helyi önkormányzat
lakossági osztályán
ahol majd intézkednek.
 
de ha a fejed helyett
a testedet látod idegennek
akkor nem segíthetnek
„uram, akkor nem is csinálnánk mást!”
és igazuk van.
 
hát jól vigyázz
ha partnert váltasz
 
Gera Judit fordítása
 
 
 
Mark Braet
1925-2003
Ideiglenes végrendelet
 
ha elesem a harcban
orvost ne hívj
 
felhőből szélből
vess ágyat nekem
hínárral függönyözd be ablakom
s egy messzi csillagon
pihenjen a fejem
 
ha nem térek vissza
s lázadó szavam
kimondatlan ajkamra fagy
fejem fölé lepelként
a tarka őszt terítsd
 
én újra földdé válok
s a talajból feltámadni készen
hogy aranyeső füzére legyek
kibomló zászlónk
meleg mosolya
régről-ismert szavad
érintse kéreg-pulzusom
arcom kőágyán
nyugtasd el hangodat
 
Kócsvay Margit fordítása
 
 
 
Gerard Reve
1923-2006
Az esték 
(részlet)
 
- Kérsz még egy kis bort? - kérdezte az anyja. „Az szörp - mondta magában Frits. - Málna-alma.”
- Igen, köszönöm - felelte.
- A fele megmarad - mondta az anyja, miközben töltötte. - Jó lesz a tejsodóhoz - mondta. - Lehet csinálni belőle jó kis szószt a tejsodóhoz. Eszedben van a rádió?  - kérdezte. - Már nem sok idő van. - Frits az órájára nézett.
- Négy perc - felelte -, mindjárt három, azaz már csak három. Kerek három perc.  - Odahúzta a székét a rádió mellé, és elfordítot­ta a gombot, „...küldjük önnek a Rendőr szabadnapja című dalt - mondta egy hang. - Utána már csak körülbelül fél perc lesz hátra. Hallani fogják a másodpercek sípolását, éjfél előtt tíz másodperc­cel felhangzik az egész órát jelző hang, melyet mi, bemondók oly jól ismerünk: egy rövid, nyers kattanás.”
- Nem furcsa, hogy egy ilyen számot tesznek a végére? - kér­dezte Frits, amikor megszólalt a lemez.
- Töltsd tele a poharakat! - mondta az apja. Az anyja töltött. Kilöttyintette.
„Alma-málna - gondolta Frits - Málna-alma.” Véget ért a zene. Sípoltak a másodpercek. „Rrrrtok.” - csattant közéjük a hang.
- Jön - mondta Frits. Megborzongott.
„Hét, nyolc, kilenc” - számolta magában. Lassan megszólaltak az előjáték hangjai. Majd két számolásnyi szünet következett. Megkezdődtek a gongütések. Odakinn felvisítottak a szirénák.
- Boldog Újévet, öreg - mondta az anyja, és megfogta az apja kezét.
- Boldog Újévet! - mondta az. Megcsókolták egymást.
- Boldog Újévet!, anya! - mondta Frits, amikor a szülei elen­gedték egymást. Az anyja megfogta a karját, magához vonta, és adott egy puszit az arcára és a nyakára.
- Boldog Újévet! - mondta. Frits a szája sarkára adta a puszit. Az anyja még fogta, amikor Frits az apja felé nyújtotta a kezét.
- Boldog Újévet, apa! - mondta.
- Boldog Újévet, fiam! - mondta a férfi, és miközben erősen le-fel rángatta a karját, keményen megszorította a kezét.
Amikor az apja elengedte a kezét, felvette a poharát. Szülei kö­vették példáját. Felemelték, és egymáshoz közelítették a pohara­kat, óvatosan koccintottak, majd ittak. „Alma-málna - gondolta Frits. - Elmúlt.” A szülei leültek. A rádió indulóba kezdett.
- Kinézek egy kicsit az utcára - mondta. - Kell egy kicsit levegőznöm. - Magára kapta a kabát­ját, és lerohant a lépcsőn. A ház előtt elálldogált egy kicsit. - Először pisilünk - mormolta, oda­ment a falhoz, és lepisilte az esőcsatornát. Egyre több sziréna és síp kapcsolódott be a hangzavarba. Miközben a sliccét gombolta, felnézett. Fenn, a felhők borította ég közepén nyitott folt virított, ahol a csillagok tisztán ragyogtak. Délen zöld tűzcsík kúszott a magasba, egyre feljebb, aztán lassulni, majd zuhanni kezdett, és kihunyt félúton. „Repülő napocskák - gondolta -, darabja négy cent.” A járókelők, akik a petárda kedvéért álltak meg, továbbin­dultak.
A csatornaparton elszaladt a folyóig, befordult balra, és na­gyokat szökellve rohant tovább a folyóparton. Szinte már nem is fújt a szél: a víz felszínén csak apró szürke fodrok látszottak. Nagy sebességgel egy bicikli húzott el mellette; ketten ültek rajta, spár­gára kötve három nagy konzervdobozt húzott maga után. Néha dobbantott egyet valamelyik doboz. „Nagyon jó” - mondta magá­ban Frits. A víz túloldalán, közvetlenül a házsor mögött gyors egy­másutánban három vörös tûzcsík kúszott fel az égre. „Ez nem vörös - gondolta -, hanem halvány lila. Mint az ezüstpapír a csokolá­détornyocskán, amikor kicsik voltunk.” Amikor a három petárda a csúcspontra ért, kis fehér csillagocskákra hullott szét, me­lyek néhány másodperc múlva ki is hunytak.
„Megyünk tovább - mondta magában -, épp csak Boldog Újé­vet kívánunk.”
A túlparton egy fedett uszályon emberi alakokra lett figyelmes. „Egész világos van - gondolta. - Ez a lámpák miatt van vagy a hold világít valahonnan? Ott kell legyen valamelyik felhő mögött. Nem látni.” Az uszályon álló alakok körülvettek valamit. Hirtelen tüzet pillan­tott meg középen, mely egészen a tető magasságáig csapott. A tűznek először fehéres fénye volt, majd mélyebb ár­nyalatot kapott, és sötétzöldre váltott. A láng egyre nőtt, alakot változtatott, és golyóvá gömbölyödött. Most már a körülötte állók arcát is ki lehetett venni „Bengáli tűz - gondolta. - Teljesen olyan, mintha moha nőne az arcukon. Még a falak köve is látszik.”
Az izzás mintegy fél percig tartott, elérte a csúcspontot, majd szikrákat szórva lassan kihunyt. Egymás után hallgattak el a szi­rénák és a sípok. Körülnézett. Néhány lépésnyire két kisfiút pil­lantott meg. Fekete esőkabát volt rajtuk. Az egyik egy fejjel lehetett magasabb a másiknál.
Tett néhány lépést feléjük. Erre azok azonnal arrébb ugrottak. „Félnek - gondolta. - Félnek tőlem. Úgy nyolc évesek lehetnek.” - Köhintett egyet.
- Fiatalurak, szabad nektek ilyenkor az utcán sétálni? - kérdezte.
- Igen, uram - felelte a nagyobbik. - Szilveszter éjszaka van. „Valóban - gondolta. Azért válaszolnak, mert még a legosto­bább kérdésre is lehet mondani valamit.”
- De csak veszélyes, nem gondoljátok? - kérdezte. - Mert a gyer­mekrablók kinn vannak az utcán.
- Nem is léteznek - mondta a kisebbik -, és különben is együtt vagyunk. Majd jól fejbe verem őket a botommal. - Előhúzott egy vastag botot a kabátja alól.
- Azt mondja, hogy ez hideg tűz volt - mondta a nagyobbik gyerek, előbb a másikra, majd a túlpartra mutatva. - Ugye, hogy az nem lehet, uram?
- Hideg tűz nincs - mondta Frits. - Nem létezik.
- Na látod! - mondta a nagyobbik fiú a kisebbnek. Hirtelen se szó, se beszéd elszaladtak. „Közismert félreértés a fiatalság köré­ben - mondta magában Frits -, hogy létezik hideg tűz. Azt hiszik, hogy a tűzijáték és a szikra hideg tűz. - Egészen közel ment a víz­hez, és sétálgatni kezdett a gránitból épített partszegélyen. - Vala­hol itt van az a hely - gondolta -, ahol Louis beleesett a vízbe. Annak bizony már tizennyolc éve. Nem figyelt. Az apja hirtelen csobbanást hallott a háta mögül.”
Átment a kőkorláttal szegélyezett hídon, és ügetésre váltott. „Kívánjunk először Jaapnak Boldog Újévet” - gondolta. A túlol­dalon közvetlen a vízparton ügetett, nagy ívben ráka­nyarodott a raktárak szegélyezte csatornára, elnyargalt a hetvenegyes számig, felugratott a lépcsőn, és becsengetett. - Tizenegy perc - mondta hangosan. - Kiáltsunk valami vicceset! Német rendőrség! - „Na még egyszer” - gondolta félpercnyi várakozás után. Másodszor is megnyomta a csengőt, leugrált a lépcsőn, és lassan elindult vissza­felé. „Természetesen - mondta magában - Jaap szüleinél vannak. Magukkal vitték a gyereket is. Teljesen érthető. Vagy otthon hagy­ták, és abban reménykednek, hogy leég a ház.”
„Ma este semmi sem történik - gondolta. - Szinte alig volt va­lami kis ricsaj. Londonban az emberek kitódulnak az utcára. Moszkvában ágyúval lőnek vagy tűzijátékot rendeznek, méghozzá az egész város felett.”
Visszafelé a folyóparton ment, és becsengetett a tornyocskákkal díszített házba. „Viktor egész biztosan itthon van - mondta ma­gában. - És biztos nem feküdt még le.”
- Ki az? - kérdezte egy női hang a kaputelefonban.
- Frits! - kiáltotta vissza. - Itthon van Viktor? „Nem érdemes várnom - gondolta -, nincs itthon. Akkor ő nyitott volna ajtót.”
- Viktor hazautazott Haarlemba - felelte a hang.
- Jó - kiáltotta vissza Frits -, üdvözli őt Frits van Egters. Tudni fogja, ki vagyok. Csak Boldog Újévet akartam kívánni. Viszlát, Lidia!
Lassan bandukolt át a hídon. „Egy esély még maradt - gondolta -, Louis. Valószínű, hogy már körülbelül egy órája otthon van. - Percekig állt Louis kapuja előtt. - Még nem csengetek - mondta magában. - Fagy, de legfeljebb fél fokkal lehet fagypont alatt. Min­den hideg lesz. Az utca, a fák és a falak előbb le kell hűljenek. Még eltart néhány napig, amíg kiadják magukból a meleget. Most csengetek. Mindenható Isten, tekints le nyomorúságomra! Ez az utolsó ajtó.”
A gombot ötször hosszan benyomva tartotta, és várt. - Senki - mondta -, senki. - Újra csen­ge­tett, hátrébb lépett, és állt a kapu előtt. - Nincs itthon ez a fasz - mormolta - Itt állok. - Elindult ha­zafelé.
„A mélységekből kiáltok hozzád - mondta magában. - De a hangom nem hallatszik. Málna-alma. Most megyek hazafelé. Örök, egyetlen Isten, megyek a szüléimhez. Tekints a szüleimre!” Könnybe lábadt a szeme.
- Örök, egyetlen, mindenható Isten - mondta halkan. - Tekints a szüleimre! Tekints le rájuk nyomorúságukban! Ne fordítsd el tekinteted! Hallgass meg engem! - mondta. - Az apám teljesen, de teljesen süket. Alig hall, említeni sem érdemes. Ha elsütsz egy ágyút csak úgy tréfából a füle mellett, megkérdi, csengettek-e. Szürcsölve iszik. A kiskanalával szed magá­nak cukrot. Kézzel eszi a húst. Szellent, pedig az nem hiányzik senkinek. Csupa ételmaradék a foga. Fogalma sincs, hol kell bedobni a tantuszt. Amikor megpucolja a tojást, nem tudja, hová tegye a héját. Angolul kérdezi meg, hogy mi újság. Összekutyulja a tányérján az ételt. Örök Isten, tudom, hogy előtted semmi sem marad észrevétlen.
Hat lány ment el mellette. Egymásba karoltak, hol felgyorsítot­ták, hol lelassították lépteiket. - Mellé önti a hamut, amikor a pi­páját pucolja - suttogta, amikor a lányok már messzebb jártak.
Eltünteti a bélyegeket. Nem szándékosan, csak úgy. Eltűnnek, és végül is, ez a lényeg. A ruhájába törli az ujját. Kikapcsolja a rádi­ót. Amikor a villával megadom a gé-t, azt hiszi, bolond vagyok. És belepiszkál a tálba. Ez tisztátalan. És bizony gyakori, hogy nem vesz nyakkendőt. De nagy az ő jósága. - Megállt, és elmeren­gett a víz felett. - Tekints az anyámra! - mondta halkan. - Azt mondja, hogy maradjak szépen otthon. Hogy vegyek fel fehér kö­tött alsóinget: Nagy, vastag almadarabokat tesz a fánkba. Ezt egy­szer még elmagyarázom neked. Amikor begyújt, minden csupa füst. És a padláskulcsot is megolvasztotta. Mindenható, örök Isten, azt hitte, bort vett, pedig gyümölcslé volt. A kedves, a jóságos teremtés. Málna-alma. Amikor olvas, ide-oda himbálja a fejét. Ő az én anyám. Lásd meg végtelen jóságát! - A ruhája ujjával kitö­rölt egy könnycseppet a bal szeme sarkából, és továbbindult.
- Neked ezer év annyi, mint nekem a tegnapi nap - folytatta -, mint egy éjjeli virrasztás. Tekints le szüleim napjaira! Közeleg az öregség, jönnek és legyűrik őket a betegségek, és nincs remény. Közeleg a halál, és tátong a sír, ami igazából persze nem sír, mert urnába kerülnek, azt törlesztjük minden héten. - Megrázta a fejét.
- Tekints le rájuk! - suttogta. - Nincs remény számukra. Magány­ban élnek. Hiába tapogatnak, csak ürességet találnak. Testük az enyészet prédája. Az apámnak még van haja, egészen dús. Nem, nem kopasz, De eljön még az is.
A kapujukhoz ért. „Béke - gondolta. - Elmúlt. Béke van. Ma­gasztos jókedv támad.” Leszegett fejjel lépett be a kapun, fellépdelt halkan a lépcsőn, és végigsétált lassan az előszobán. A nappaliban a kályha mellett alsónadrágban állt az apja.
- Jó estét - mondta Frits.
- Neked is, fiam - felelte a férfi.
„Hogy lehet valakinek ilyen kidudorodó hasa? - gondolta Frits. - Terhes inas. Mindenható Isten - mondta magában -, tekints le erre! Hogyan nevezik az ilyen, egy darabból szabott alsóruhát, inget és nadrágot? Azt hiszem, kezeslábasnak.” Alaposan szemügyre vette apja ruházatát. A hátoldalon, lenn egy hosszú, függőleges hasíték tátongott. „Látom a seggét - gondolta -, nyitva áll a kakáló nyílás. Mindenható Isten - mondta magában -, nézd, kilátszik a segge. Tekints le erre az emberre! Ő az én apám. Tartsd meg őt! Óvd meg őt! Vezesd őt békében! A Te gyermeked.”
- Frits, megjöttél? - kérdezte az anyja a hátsó szobából. Frits bement. Az anyja az ágyban feküdt. - Volt még valami az utcán? - kérdezte.
- Nem sok - felelte Frits. - Néhány petárda.
Az apja bejött a nappaliból, és bemászott az ágyba. Lekapcsol­ta az olvasólámpát, mely az ágy mellett egy széken állt.
- Ne mászkálj sokáig! - kérte az anyja.
- Mindjárt lefekszem - felelte Frits. - Jó éjszakát!
- Fel ne bukj a zsinórban! - mondta az anyja. Magasra emelt lábakkal lépkedett ki a szobából, lekapcsolta a villanyt a nappali­ban, és kiment a konyhába fogat mosni. Hirtelen abbahagyta, a fogkefét a szájába dugta, és kitárta a karját. Nagy léptekkel az előszobái tükörhöz ment, és odaállt elé. Kivette a fogkefét a szájából.
- Élek - suttogta. - Lélegzek. És mozgok. Lélegzek, mozgok, tehát élek. Mi történhet még? Jöhetnek csapások, fájdalmak, borzalmak. De élek. Lecsukhatnak, vagy megtámadhat vala­mi­lyen borzasztó betegség. De mindig lélegzem és mozgok. És élek. - Visszament a konyhába, befejezte a fogmosást, és belépett a hálószobába.
- Nyuszi - mondta, és a karjára vette a nyulat -, az üggyel kap­csolatos érdemeidre tekintettel büntetésed eltöröltetett. - Az íróasztalra tette az állatot, elhúzta a függönyt és vetkőzni kezdett. Amikor készen volt, ököllel mellkasába bokszolt, és megtapogatta a testét. Belecsípett a bőrébe a nyakán, a hasán, a vádliján és a fenekén. - Minden elmúlt - suttogta. - Tovatűnt. Nincs már itt az az év. Nyuszi, élő, eleven vagyok. Lélegzem és mozgok, tehát élek. Vi­lágos? Jöjjön bármilyen megpróbáltatás, élek.
Teleszívta a mellkasát, és bemászott az ágyba. - Megláttatott - mormolta -, nem maradt észrevétlen. - Kinyújtózott, és mély álomba zuhant.
 
Bérczes Tibor fordítása
 
 
 
Rutger Kopland
1934-2012
Ki lesz barátnőm barátja
 
Ki lesz barátnőm barátja,
kutyám gazdája, gyermekkoromban gyermek,
halálom óráján az öreg, ki lesz az ha
én nem? Te? Ugyan már, te nem vagy
 
csak két szem, látnak amit látnak, te
nem vagy csak a látvány: nap süt,
almafa virágzik, szék áll a
fűben; öröm, bánat, tudod is te,
 
látvány. De ki fogja szerelmem haját őszre
festeni, megbetegíteni, kinek lesz gondja rá
hogy nyüszítsen a kutya, sírjon a gyermek, jöjjön a halál? Ki
szárítja el az almafát, ki hagyja kinn a széket
az esőben örökre? Valakinek csak kell
gondja legyen rá hogy elmúljon az élet.
 
Gera Judit fordítása
 
 
Bernlef
1937-
Valaki más
 
A tanítóm szerint csupán polgáriba voltam jó
szürke középszer példája, nem feltűnő
félszeg is, akitől nem sok várható.
 
Mikor apám hát érdeklődni ment
a mester fontoskodva a légbe bámult
lett volna az osztályban ily gyerek?
 
Fújtatva jött apám haza:
azt sem tudta, mi a neved
bólogattam, de tudtam jól: igaz.
 
Nem láthatott, mert én sok éven át
tanultam eltűnni, hogy lehet
e művészetnek mestere voltam.
 
Apám az ügyre többször visszatért
azt akarta, hogy én mindenben otthonos
az egyetlen, az igaz útra lépjek.
 
Gyakorolgattam visszafelé
hát, míg végül is egyszerre egy
teljesen más én állt elé. 
 
 
A hernyó kétségbe vonja magát
 
Ágaskodik a gallyon, úgy néz ki,
vaksin nyújtózkodna,
lepkét akar,
lehullik
épp a rigó csőre elé.
Happ!
S nincs lepke.
 
 
Karóra
 
Egy dél-afrikai foteljában ültem,
mikor elvettek tőled mindent,
máskor nem voltam tőled el.
 
Míg vendéglátóm börzehíreket böngészett
dagadt lánya jó-ki-popzenét halászott,
mit láttál te, hullva ott a mélybe?
 
Ez a vers oly világos, mint a halál
nyitott könyv és már egy lezárt fejezet
elfolytak a szavak a földbe mint a víz.
 
Neked soha sem lesz később
az órán, amit most én hordok tovább
az idő, mi neked s nekem nincs már.
 
Tóth Z. László fordításai
 
 
 
Frans Kuipers
1942 
Mint a kavics
 
Mint a kavics
A kövek.
 
A víz-expresszel tovaszállva.
Kavicsútra szórva.
 
Egy véletlen cipővel elrúgva.
Egy, biztosan Dávid parittyájában.
Néhány, Demoszthenész szájában.
 
Építkezésen a betonkeverőben.
Gyerekek nadrágzsebében.
 
Görögve
pörögve.
 
Föld alatti patakmedrekben.
Gleccserek fehér bálnagyomrában.
 
Buborékot fújó vízesésben.
Forgókban. Az ár futamában
Mennykőúton.
 
Tóth Z. László fordítása
 
 
 
Anton Korteweg
1944
Felkérésre
 
Hogy én szeretlek, néha persze
még leírhatom, ha éppen azt
kérded. Mert én szeretlek és
nem is oly ritkán, négyezer
napot és éjjelt számbavéve.
 
Azt is, hogy szinte semmit se
öregedtél, s hogy néha
a messzibe bámulsz, mint
aki szerelmes,
a kezeid még szépek, de
tovább már mégsem mennék.
 
Hogy az arcodat keresem néha, nem
szádat.
 
Tóth Z. László fordítása
 
 
 
Robert Anker
1946
Filmezve minden
 
Ez itt egy ember cipője aki ha azt mondod
itt van a cipőd azt mondja ott van a cipőm.
 
Gondolja: a virágaim, virágzásom a világban.
Le s fel járkál zokniban a háza előtt.
Bejön és máshová teszi a cipőjét.
 
Ő lenne vajon az a kedves ember aki a gyermekekkel beszélget.
Lelhet-e fészket az uj környéken a világ ellen.
Ki-be úszkál végtelen szemében.
 
Egy reggel aztán ha túlcsordul a világ,
hogy aztán kinyitja az ablakot, fegyvert ragad
és minden szomszéd minden virágát agyonlövi.
 
Az emberek beszélnek, mutogatnak, szaladgálnak.
Lefilmez mindent a média. A virágokat,
a környék érzelmeit, nézd, a cipőjét.
 
Daróczi Anikó fordítása
 
 
 
Anneke Brassinga
1948
Envoi
 
A lábam elé fektetnélek.
Térdeplő teve,
puha szájjal megnyalogatnám
szomorúságodat -
gyere, bújj az én homokomba.
Megszelídíteném a vad világot,
ajkat nedvesítő, csupa púp
teve lennék,
csupa seb és horzsolás
a tövises-gödrös út után.
Elér-e vajon az égig az a puha,
szomjában nedvet síró szempár?
Ellátunk- e a horizontig, ha
elepedve magamat kínálom fel neked?
Fata morgana, szomjúhozz ránk.
 
Daróczi Anikó fordítása
 
 
 
Frans Kellendonk
1951 - 1990
Misztikus test
 
És most minden megváltozott. Nyárutó vége volt, vagy, ha úgy tetszik, őszelő kezdete. Szeptember. Egy falevél lassan szállt alá, láthatatlan tengely körül forogva, az órajárással ellentétes irányban. A sóhaj, ahogy pillanatnyi tétovázás után földet ért, elmaradt.
 
A Tövisudvar kertjében éles napfény. A Roelofs Garázs téglakerítése mentén álló berkenyebokrok minden egyes levélkéje egy-egy papírsárkány a halványkék égen. Gijselhartnak és fiának élesen kirajzolódtak a körvonalai, ott ültek a kertben, székeik derékszögben egymás mellett. A nyár folyamán túlnőtték önmagukat. Most pontosan akkorák voltak, mint rendesen.
 
Egyszerre két-három levél szállt alá, pörögve. Gijselhart a ragyogóan tiszta égre emelte a tekintetét. Egymás mellett ültek ugyan, ő és a fia, de ez most, hogy Prul elment, nem jelentett már semmit sem. Prul beült Viktorral abba a felvágós Pechmanba, és külföldre hajtottak. Abban a pillanatban, ahogy a kocsi kifordult az utcából, Prul behúzta integető kezét az ablakból. Ez a búcsú egyetlen eddigi búcsúhoz sem hasonlított. Az a Prul, aki most elment, egy másik Prul volt. "Én már egyáltalán nem vagyok fontos", ez volt az álláspontja, mióta a zsidó megérkezett. Mint egy pók, gubót szőtt a saját lárvája köré. Elsorvadt, panasz nélkül, mint egy pók. Azzal, hogy elment, el is tűnt végérvényesen. Agyő, Prul labirynthica! Csendesen elhordtad magad, apádnak méltó lánya vagy. A kapu ismét csukva, Gijselhart beláncolta.
 
Prul bátyja hallotta apja zihálását; hajszoltan, akadozottan vette a levegőt. Ezt a hangot akkor hallatta először, amikor bejelentette: "Elmegy a kakukkfiókával a kakukkosórák országába." Úgy állt előtte az apja, mint egy dühös kisgyerek, ökölbe szorított kézzel. Brúnónak vissza kell mennie Zürichbe, hogy intézze mesés intéznivalóit, ezt mondta Prul az apjának.
 
- Elhatározta, hogy vele megy. Azt mondja, munkája is van már, helyettes gyakorlatvezető lesz. Keresni fog, az a strici meg csak kinyújtja a markát, ezt közölte velem két perce, nagyon komolyan, miután egy teljes hónapig hallgatott róla. Na megállj csak. Mivel érdemelte ki a zsidó az én Prulömet? Ő virrasztóit talán mellette, amikor ott sírt a bölcsőben, talán ő szedte össze, amikor véresen feküdt az utcán, talán ő kínlódott évekig Prul fejfájásaival? Na hát akkor! Ki volt az, aki komolyan vette, amikor mindenki csúfolta? Hát én! Engedtem minden szeszélyének és hóbortjának, csak hogy el ne veszítsem őt, ő meg egyetlen dolgot akart: elkerülni tőlem, zenéstül-mindenestül. Az első adandó alkalommal felcserél egy másikkal, ráadásul még meg is ajándékozza egy fiúgyermekkel. Miért azzal az emberrel akarja az életét megosztani, miért nem velem? Mi olyat adhat neki a zsidó, amit én ne tudnék megadni neki, azon a rakás szerencsétlenségen és dumán kívül?
 
Hegyezte a fülét és hallgatott, mintha választ hallott volna. Mellkasa pumpálta a levegőt, és Prul bátyja most hallotta meg először a bojtok és hörgők zörejét apja tüdejében. Savanyú lehelet szagát érezte. Gijselhart kiabált:
 
- De én igenis egyszerűen követni fogom, az utánfutóval. Elviszem neki a zongoráját, még ha át is kell mennem vele az Alpokon. Utána viszem minden holmiját, és akkor aztán csak merjen kitenni. Magammal viszem a szerszámosládámat és a kisszékemet, és csinálok a kicsinek kerítést a lépcső tetejére, felszerelem a függönyrudakat, a zsidó meg csak ott áll majd azon a béna lábán, amivel csak csoszogni tud, sőt, még azt sem. Beteszek egy üveg erőset a jégre, és a házat, amit ott bérelnek, tetőtől talpig halványsárgára festem. Még van egy doboznyim abból a festékből. Prult hasogatni fogja a honvágy. Nem tud meglenni az apja nélkül. Csak úgy tudja elviselni a zsidót, ha én mellette vagyok. Ha én nem vagyok ott, én, akit bosszanthat a zsidóval, akkor semmi szüksége rá. Akkor egyetlen hónapon belül itthon van, jól jegyezd meg, amit mondok. Nem engedem, hogy hülyének nézzenek, hova gondol ez a Prul. Nem - krákogta - nem ismeri az apját, ha azt hiszi, hogy bolonddá teheti!
 
Fáradtan kiabált, közben hüvelykujját az öklébe szorította. Beteg, döbbent rá Prul bátyja. Láthatatlan lényecskék rágcsálják belülről, milliónyi foggal ropogtatják. A magányos testet, amelyet ott látott maga mellett, éles körvonalaival, rostról rostra megemészti a halál szarkasztikus serege. Most, hogy Prul elment, minden mozdulatlanná merevedett, elérhetetlenné vált. Prul elment, és a hátrahagyott hústömeg elveszítette a múltját. Fájdalommentesen, valami olyan bizsergéssel, amit nem lehet megkülönböztetni az élet pezsgésétől, a ropogtató fogacskák keresztül-kasul járatokat rágtak a múlt nélküli húsdarabban. Mindjárt elporlad, széthull.
 
Ideje az éneklésnek, gondolta Prul bátyja. Énekek éneke, a halálnak. Öngyilkossági gondolatai nem voltak egyebek, mint türelmetlenségének megnyilvánulása. Nem volt többé türelmetlen. Az volt az érzése, hogy megértette, mit jelentett nála érettebb barátja elképedése. Az öngyilkosság apró csintalanság ahhoz képest a nászéjszakához képest, amely türelmét koronázni fogja. A halál, abban aztán biztos lehetsz, nem rejtőzhetsz el előle. Te, Bizonyosság, aki mindent bizonytalanná teszel, dúdolta, te, mindenki hűséges barátja, te, nemlét, aki nyilvánvalóbban létezel, mint bármi más, már az anyaméhben eljegyeztél engem. Kerestelek és nem találtalak, és mindez idő alatt útban voltunk az oltár felé. Te, húsevők húsevője, szarkofágok szarkofágja, te, minden és mindenki fölé magasió, akár a sarkcsillag a tengerek fölé. A te csontjaid gránittalpon álló üres sír. A te karod összezúzza az állkapcsokat. Sírkő a te homlokod, ha a mohát lekaparom róla, a saját nevemet látom rajta. A te szemeid tóban vergődő fulladozó ember, a te orcáid sziklafalak, és hegycsúcsok halottai a te pofaszakállad. A te ajkaid lávának folyása, torkodban tűz, benne híveidnek égnie kell. (Babilon gyermekei, Egyiptom gyermekei, ő mindannyiunk szeretője, mindannyiunk kedvese): Te, elgondolhatatlan, akire folyton-folyvást gondolnom kell, széthordom a te üzenetedet Jeruzsálem leányainak. Az én tövises száramon halálrózsák nyílnak. Soha nem kel fel a nap transzilván birodalmad fölött. Amíg húsom menyasszonyfehér, szeretlek téged, bizonyos lévén afelől, hogy karjaidba veszel, és átemelsz a küszöbön, te, halhatatlan halál.
 
Daróczi Anikó fordítása
 
 
 
Miriam Van Hee
1952
a mariannenplatzról
 
a mariannenplatzról
a túloldalra:
 
rozzant házak, vagy
ami még megmaradt,
tapéta, a csövek
helye, a mélyedés,
ahol a szeneskályha
állt
 
kérdések ötlenek fel
benne: milyen volt ez 
a háború előtt, hol állt az ágy,
hol az asztal és az,
ami a kettő között volt
 
a mariannenplatzról
a túloldalra: ez a
senkiföldje, mögé
ablakot festenek,
egy lyukas vers és
téli porcelán fény
úszik be a szobába.
 
Daróczi Anikó fordítása
 
 
 
Ivo van Strijtem
1953
Heartbreak Hotel
In memoriam Ghilain Evenepoel, 1955–2000
 
Most az eggyel kevesebb öcs leszel.
Úgy értem: meghalt. Annyi volt,
amennyit tudott, Tavasz és ősz.
A man of only two seasons.
 
Bizony nem Jimi
Hendrix-ről beszélek,
aki most neki sodor bagót.
Egy kicsit összetartoznak. Noha
 
öcsémnek, ki halott,
nincs hangja, s alig hagyta
el faluját, inkább táncolt
egy világgal maga körül.
 
Az sem tartott soká.
Szíve szűk volt a sok bajhoz.
Ezért és miért is ne?
Sokat ivott, hogy hamar meghaljon.
 
Nem igazából, hanem
csak mondom, oly sokszor ment
Down lonely street
Havazott bent a szívében,
 
míg ott künn egyvégben lángolt a nyár.
See you later rock'n roll öcsénk.
Te szép fiú, kopott kabátod
fájó bután fog lógni rajtunk.
 
Tóth Z. László fordítása
 
 
 
Pieter Boskma
1956
Az est csontvázán
 
1.
A színeket a szürkület
egészen csontra marta –
ideje jött, így hát jöhet
csupasz kövek csupasz visszhangja.
itt sétálgatsz a mólon árván,
mintha még csodára várnál,
találsz egy koffert majd – hiszed,
melyen még neve fityeg,
kalapot, kesztyűt talán,
bármit, mi passzolna rá,
ahogyan előtted állna
mindég, ha jut eszedbe,
a rakpartról hajó pöfög,
kéményén üstökös-forma
lámpafények.
Bethlehem itt a tengeren,
egyre korábban jön az éj.
 
2.
Talán feljebb a folyó mellett,
vagy valahol az erdők mélyén
esetleg még nyugtot lelhetsz,
gondoltaid és jegyet kértél
valószínű az első vonatra
s az olyan volt mint egy állat,
minek csontvázra nincs szüksége
mégis mondhatón őt idézte,
noha mondani semmit nem tudott
s nem hordott ruhát,
hagyján a koffert, amit ott hagyott
volna a sín mellet bután.
 
Tóth Z. László fordítása
 
 
 
 
Arjen Duinker
1956
A kő virágzik
 
A kő virágzik.
A kő, amely nem tud virágozni,
hogy virágzik az a kő.
 
Hajtásai sokszínűek.
Mint mikor a hold a felhőre ragyog,
Mint a szemed, kedvesem,
és meleg.
Színes, mint vidám gondolatok,
Sokszínű, mint a láthatárig hullámzó hullámok.
 
Hogy virágzik a kő,
Hogy virágzik az a kő, amely nem tud virágozni...
 
Olyan az illata, mint a könnyet űző szélnek,
Magától értetődőség-illata van,
Vérillata,
Sültgesztenye- és utcai nyüzsgés-illata.
Mint amikor szabadon látsz és érzel,
olyan az illata,
és sokszínű pillangót igéz.
 
Így virágzik a kő
A kő, amely nem tud virágozni.
Visszatérek,
Visszatérek, kedvesem, elviszem neked egy hajtását.
 
Daróczi Anikó fordítása
 
 
 
Dirk van Bastelaere
1960
Türkiz kishajó
 
Megvirradt már. De ki hozza
a reggelt? Nem az asszony keze
a villanykapcsolón. Nem a piros
pulóver egy testen, a folyosón.
Mi az, ami soha kész nem lett?
 
És akkor a kötött pulóver
ujján ismét előjön valami, kiszabadult a szálak
közül, s most beúszik:
Türkiz kishajó egy piros pulóveren.
Pamutkémény, és nem ott.
És hogy a szál mégis rámtalált.
 
Megvirradt már, de hangtalanul.
A napteremtő semmi
és egy sikoly utáni
semmi között
egy türkiz kishajó
 
a határ.
 
Daróczi Anikó fordítása
 
 
 
Jan van Eyck: Az Arnolfini házaspár (1434)
 
1
Lassan lépnek elő a gótika
Formái közül. Szemben jövendő korokkal 
Egy pár kéz a kézben.
 
A férfi kalapja kész képtelenség,
De ez sem tartóztatja a halált, és a kelme 
Alig sejteti a test alakját.
 
Bár akkor is csak a szövet
Szállt volna sírba, mikor a testet, 
Talán névtelenül
 
Magába zárta egy templom faragott kőpadlózata.
 
2
E nem innen való,
Minden tökéletességtől megfosztott párt 
Mégis továbbvezeti
 
A tükörben álló férfi.
Van Eycknek nevezi magát, 
Tanúként kínálta fel szolgálatait.
 
Ezzel a beállítással
Az időt csempészi be;
Amit a domború tükör tart.
 
Hogy elmondhassuk, a szobát 
Figyelve: távollétének hála
Itt lett örökké jelenvaló
 
A tükörember: Dirk van Bastelaere.
 
Schein Gábor fordítása
 
 
 
 
 
 
Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.