VB 8 on spot – Ideiglenes végrendelet – Modern holland irodalom

 

 

1894-1953

 

 

A következő nyolc szonett Önnek van ajánlva. Születésüket az Ön ‘In de schaduwen van morgen’ című könyvének köszönhetik. Azaz, pontosabban szólva, nem is a könyvnek, hanem a címének. Már hetekkel a mű megjelenése előtt beharangozó hirdetmények lógtak a könyvesboltokban. Az ‘In de schaduwen van morgen’ szavak kapcsán elég sok dolog juthat az ember eszébe. Jómagam inkább a ‘I’ombre de I’aubé’-t, mint a ‘I’ombre de I’avenir’-t hallottam ki belőle. A könyvet elolvasva azonban megértettem, hogy Ön a címbéli szókapcsolattal a hangsúlyt várakozásommal ellentétben inkább a ‘schaduw’-ra, mint a ‘morgen’-re helyezte.

 

Mindazonáltal szó szerint veszem azon állítását, hogy Ön nem pesszimista, hanem optimista. Ön, hogy nagy szavakkal, tisztán és világosan fejezzem ki magam, inkább Ézsaiás, mint Jeremiás. Látja, mint lesz pusztává a világ, mégis, a hanyatlás idején is bízik a kedvező kifejletben. ‘Akkor a pusztát Édenkertté teszi, a vadont pedig az Úr kertjévé.’ A szociális biztonság összeomlott, a pesszimizmus fényűzéssé vált, s nem tartható tovább. Mikor azonban felváltaná a régi rendet, a jövő csak egyetlen dologban bizonyos: hogy ebben a pillanatban még a legkifinomultabb filozófia is gyávaság. Csak a tett menthet meg. De miféle tett? Senki sem lát tisztán. ‘Virradat előtt’-i sötétségben élünk.

 

Ezt a címet találja az Önnek ajánlott szonettek fölé írva is. Nyolc emberi körvonalat igyekeztem felvázolni, a hajnali derengésben. Az üzemmel szemközti szobájában alvó mérnökét; a fésülködő lányét; a villamos-vezetőét, amint első körét rója a városban; a fiatal házaspárét hálószobájukban; a költőét, amint felidézi a kávézót, ahol előző este járt; a takarítónőét, aki éppen nekifog egy ház kitakarításának; a fiúét, aki kora hajnalban nekiül a házifeladatának; végül pedig egy idősebb házaspárét, akik, úgymond más alapokra helyezik életüket.

 

Sokáig kellett dolgoznom rajtuk, gyakran félreraktam őket, írás közben újraolvastam az Ön könyvét meg Ézsaiásét, míg ezeket a verssorokat méltónak nem találtam műve szelleméhez.

 

Igaz barátsággal az

Ön

M.N.-ja

 

 

Mérnökasztal, széles ablak alatt, 

futó csillagképből valamit őrző, 

jelet papíron; sok ceruza, körző 

magukba szívnak tűnt holdsugarat. 

 

Gyárudvar lámpája: égve maradt, 

s mint ágyban halott, fényéből kipörgő, 

míg csenget a városból idezörgő, 

nemrég elindult kis munkásvonat. 

 

A mérnök gépek csodás susogását 

hallja álmában; egyszer majd a házát 

a gyárudvar mellé építteti. 

 

Bozót - madár száll föl belőle - rezdül. 

Nagy csöndben lassú fény, mezőn keresztül 

magát mint nyitott tenyér, átveti. 

 

Amíg a fésű a nap aranya 

makrancos játékát összeszedi, 

hogy már ropog, a kislány mondana 

sok kis történetet tükörbeli

 

képének, melyeket tán a baba 

mesélhetett még az ágyban neki, 

vagy - mikor a fésű kettészeli, 

hogy copf legyen - fülébe súg haja. 

 

Ne akarj, míg masnit kötsz a szalagból, 

mélyebb értelmet nyerni e szavakból: 

házasság, sok pénz, utazás, gyerek;

 

kártyavetőnők szavai, melyek

mélyén izzik a tartós őrület. 

Ám aki mondja őket, örülhet. 

 

Várakozás, ősz haj homlok felett, 

az nem törölhető le, mint a pára – 

így tűnődik a vezető, míg jár a 

villamos ablaktörlője; lehet. 

 

Mindig utazás az első menet. 

Full speed. A motor énekére várva, 

gondol egy-egy régi tél hajnalára, 

mikor egyedül szelte a jeget. 

 

A város még alszik. Meddig a szem 

ellát, lehúzott redőnyök, lakat, 

üres utcán vezeték lóg csepegve. 

 

Rontsd le a székhelyeket, Istenem, 

pusztában legeltesd a borjakat, 

perelj velünk, perelten-perlekedve. 

 

Nehogy az éles fényben a gyerek 

fölébredjen - ott mocorog az ágyban -, 

a férj egy kendőt a körtére tett, 

s borotválkozik síri némaságban. 

 

A nő, alvást színlelve, szól magában, 

hogy szeretni fogja, amit szeret: 

ó, fény, gyújtsd fel a hajnali szelet, 

hogy tisztuljon meg a lélek a lángban. 

 

Látja, homlokát ráncolja a nő, 

öklét mutatja, sír; a férfi látja 

tükörből: házukat emészti lángja, 

 

s hiába retteg, teljesül a vágya: 

ha akarja, ha nem - ezt látja -, ő, 

asszony és gyermek: más honba menő. 

 

A férfi este korán ágyba ment. 

Nem aludt. Telihold volt odafent. 

Egy kávéházból, közel, odalent 

tánczene szólt. Fölkelt, már nem pihent. 

 

Sietősen belebújt a ruhába. 

A három lépcsőn leszaladt utána. 

Ám alighogy kijutott az utcára, 

elsodorta emberek sokasága. 

 

Asztalt kapott, a zenéhez közel még, 

de a lárma a fülébe sajog; 

bosszúsan figyeli, ki a közönség. 

 

Arcok jönnek, mint utcai zajok, 

álmok hírnökei, gyermekdalok: 

sűrű ködben riadó zsivajog. 

 

E szagot nem bírja már a szoba: 

dohányfüst, megposhadt virágoskorsó. 

Whiskyspoharak kérdik: lerakodó 

piszkuk lemosható-e valaha. 

 

Ne gondolj a letűnt dolgokra, gyarló, 

mindent megújítok: senki fia

ne legyen átkozott Jákób miatt; 

veled vagyok, én, első és utolsó. 

 

A takarítónő munkához látott. 

Ajtó elé tesz vödröt és lapátot. 

Nézd, a szoba felfrissül és kihűl. 

 

Lepucolja a réztáblát kivül. 

Mily tükörfényes lett, mennyire tiszta! 

Virágozni fog rózsaként a puszta. 

 

Meg-megállva és fülelve a csendben, 

s minden zaj után meggyőződve róla, 

hogy semmiség, a fiú belopódzva

az ajtón, lábujjhegyen, hálóingben 

 

oda, hol alszik húga: eltűnt minden 

félelme, bárha nem lehet tudója: 

kincsét vajon a sötétség megóvja. 

Leül az ágyra, majd elmegy megintlen. 

 

Behajtott ruhák, asztalán az óra, 

nyitott füzetek s fölöttük a lámpa: 

várnak, hogy visszatérjen, a fiúra. 

 

Fel fog öltözni, s fel-alá járkálva

majd nekiül, tollát tintába mártja, 

s rákezd - ezt tanulja - egy indulóra. 

 

Ott álltunk a konyhában, ő meg én. 

Kérdezd - gondoltam napok óta - ma! 

De mert szégyelltem föltenni ama 

kérdést, vártam, mikor lesz idején. 

 

Láttam, rendet a konyhában amíg rak, 

addig van arra esély, ami kell: 

arra, készületlenül felel, 

s megkérdeztem: mit akarsz, miről írjak? 

 

A kanna már sivít, forrpontra jut. 

Az élet ismét furcsa, mint vonat, 

melyben ébredve látsz külhonokat. 

 

Ő felel, mozdulata elidőz, 

a fortyogó víz a kávéra fut; 

szavakká lesz, új nászdallá a gőz.

 

 

 

 

1909-1998

 

A kéklő, rövid esthomályban

környékünket körbejártam.

Repedt, száraz volt, rőt a föld.

Míg a levegő messze fönt,

a kék katángok meredt furcsán

morcoskodtak, vadul durván.

S ott legelt szürke sziklaszál

mellett, hogy egyszerre meglátom

áttetsző füllel, langa lábon,

büszke fejjel egy kis szamár.

Hosszú ámbra szemei csillogtak,

komolyan mélyről, mint víz csilloghat,

s bennük oly pártatlan a fény.

Egy percre meghőköltem én,

a látványtól ott meglepetten:

a zsengének a tisztelet volt,

a szépség tán, mi állj-t parancsolt?

s tovább így már vele mentem.

S fájó szívvel emlékeztem:

az a lány rég, pont ilyen volt,

Oly szépen ép, szelíd patak,

könnyen komoly és álmatag.

Lehetne még ezt visszamenteni,

lehetne mégis újra kezdeni?

 

 

 

 

1924-2002

 

ha reggel a tükör előtt állva

válladon a fejed úgy látod

nem a tied

 

akkor azonnal

jelentened kell

a helyi önkormányzat

lakossági osztályán

ahol majd intézkednek.

 

de ha a fejed helyett

a testedet látod idegennek

akkor nem segíthetnek

„uram, akkor nem is csinálnánk mást!”

és igazuk van.

 

hát jól vigyázz

ha partnert váltasz

 

 

 

 

1925-2003

 

ha elesem a harcban

orvost ne hívj

 

felhőből szélből

vess ágyat nekem

hínárral függönyözd be ablakom

s egy messzi csillagon

pihenjen a fejem

 

ha nem térek vissza

s lázadó szavam

kimondatlan ajkamra fagy

fejem fölé lepelként

a tarka őszt terítsd

 

én újra földdé válok

s a talajból feltámadni készen

hogy aranyeső füzére legyek

kibomló zászlónk

meleg mosolya

régről-ismert szavad

érintse kéreg-pulzusom

arcom kőágyán

nyugtasd el hangodat

 

 

 

 

1923-2006

 

- Kérsz még egy kis bort? - kérdezte az anyja. „Az szörp - mondta magában Frits. - Málna-alma.”

- Igen, köszönöm - felelte.

- A fele megmarad - mondta az anyja, miközben töltötte. - Jó lesz a tejsodóhoz - mondta. - Lehet csinálni belőle jó kis szószt a tejsodóhoz. Eszedben van a rádió?  - kérdezte. - Már nem sok idő van. - Frits az órájára nézett.

- Négy perc - felelte -, mindjárt három, azaz már csak három. Kerek három perc.  - Odahúzta a székét a rádió mellé, és elfordítot­ta a gombot, „...küldjük önnek a Rendőr szabadnapja című dalt - mondta egy hang. - Utána már csak körülbelül fél perc lesz hátra. Hallani fogják a másodpercek sípolását, éjfél előtt tíz másodperc­cel felhangzik az egész órát jelző hang, melyet mi, bemondók oly jól ismerünk: egy rövid, nyers kattanás.”

- Nem furcsa, hogy egy ilyen számot tesznek a végére? - kér­dezte Frits, amikor megszólalt a lemez.

- Töltsd tele a poharakat! - mondta az apja. Az anyja töltött. Kilöttyintette.

„Alma-málna - gondolta Frits - Málna-alma.” Véget ért a zene. Sípoltak a másodpercek. „Rrrrtok.” - csattant közéjük a hang.

- Jön - mondta Frits. Megborzongott.

„Hét, nyolc, kilenc” - számolta magában. Lassan megszólaltak az előjáték hangjai. Majd két számolásnyi szünet következett. Megkezdődtek a gongütések. Odakinn felvisítottak a szirénák.

- Boldog Újévet, öreg - mondta az anyja, és megfogta az apja kezét.

- Boldog Újévet! - mondta az. Megcsókolták egymást.

- Boldog Újévet!, anya! - mondta Frits, amikor a szülei elen­gedték egymást. Az anyja megfogta a karját, magához vonta, és adott egy puszit az arcára és a nyakára.

- Boldog Újévet! - mondta. Frits a szája sarkára adta a puszit. Az anyja még fogta, amikor Frits az apja felé nyújtotta a kezét.

- Boldog Újévet, apa! - mondta.

- Boldog Újévet, fiam! - mondta a férfi, és miközben erősen le-fel rángatta a karját, keményen megszorította a kezét.

Amikor az apja elengedte a kezét, felvette a poharát. Szülei kö­vették példáját. Felemelték, és egymáshoz közelítették a pohara­kat, óvatosan koccintottak, majd ittak. „Alma-málna - gondolta Frits. - Elmúlt.” A szülei leültek. A rádió indulóba kezdett.

- Kinézek egy kicsit az utcára - mondta. - Kell egy kicsit levegőznöm. - Magára kapta a kabát­ját, és lerohant a lépcsőn. A ház előtt elálldogált egy kicsit. - Először pisilünk - mormolta, oda­ment a falhoz, és lepisilte az esőcsatornát. Egyre több sziréna és síp kapcsolódott be a hangzavarba. Miközben a sliccét gombolta, felnézett. Fenn, a felhők borította ég közepén nyitott folt virított, ahol a csillagok tisztán ragyogtak. Délen zöld tűzcsík kúszott a magasba, egyre feljebb, aztán lassulni, majd zuhanni kezdett, és kihunyt félúton. „Repülő napocskák - gondolta -, darabja négy cent.” A járókelők, akik a petárda kedvéért álltak meg, továbbin­dultak.

A csatornaparton elszaladt a folyóig, befordult balra, és na­gyokat szökellve rohant tovább a folyóparton. Szinte már nem is fújt a szél: a víz felszínén csak apró szürke fodrok látszottak. Nagy sebességgel egy bicikli húzott el mellette; ketten ültek rajta, spár­gára kötve három nagy konzervdobozt húzott maga után. Néha dobbantott egyet valamelyik doboz. „Nagyon jó” - mondta magá­ban Frits. A víz túloldalán, közvetlenül a házsor mögött gyors egy­másutánban három vörös tûzcsík kúszott fel az égre. „Ez nem vörös - gondolta -, hanem halvány lila. Mint az ezüstpapír a csokolá­détornyocskán, amikor kicsik voltunk.” Amikor a három petárda a csúcspontra ért, kis fehér csillagocskákra hullott szét, me­lyek néhány másodperc múlva ki is hunytak.

„Megyünk tovább - mondta magában -, épp csak Boldog Újé­vet kívánunk.”

A túlparton egy fedett uszályon emberi alakokra lett figyelmes. „Egész világos van - gondolta. - Ez a lámpák miatt van vagy a hold világít valahonnan? Ott kell legyen valamelyik felhő mögött. Nem látni.” Az uszályon álló alakok körülvettek valamit. Hirtelen tüzet pillan­tott meg középen, mely egészen a tető magasságáig csapott. A tűznek először fehéres fénye volt, majd mélyebb ár­nyalatot kapott, és sötétzöldre váltott. A láng egyre nőtt, alakot változtatott, és golyóvá gömbölyödött. Most már a körülötte állók arcát is ki lehetett venni „Bengáli tűz - gondolta. - Teljesen olyan, mintha moha nőne az arcukon. Még a falak köve is látszik.”

Az izzás mintegy fél percig tartott, elérte a csúcspontot, majd szikrákat szórva lassan kihunyt. Egymás után hallgattak el a szi­rénák és a sípok. Körülnézett. Néhány lépésnyire két kisfiút pil­lantott meg. Fekete esőkabát volt rajtuk. Az egyik egy fejjel lehetett magasabb a másiknál.

Tett néhány lépést feléjük. Erre azok azonnal arrébb ugrottak. „Félnek - gondolta. - Félnek tőlem. Úgy nyolc évesek lehetnek.” - Köhintett egyet.

- Fiatalurak, szabad nektek ilyenkor az utcán sétálni? - kérdezte.

- Igen, uram - felelte a nagyobbik. - Szilveszter éjszaka van. „Valóban - gondolta. Azért válaszolnak, mert még a legosto­bább kérdésre is lehet mondani valamit.”

- De csak veszélyes, nem gondoljátok? - kérdezte. - Mert a gyer­mekrablók kinn vannak az utcán.

- Nem is léteznek - mondta a kisebbik -, és különben is együtt vagyunk. Majd jól fejbe verem őket a botommal. - Előhúzott egy vastag botot a kabátja alól.

- Azt mondja, hogy ez hideg tűz volt - mondta a nagyobbik gyerek, előbb a másikra, majd a túlpartra mutatva. - Ugye, hogy az nem lehet, uram?

- Hideg tűz nincs - mondta Frits. - Nem létezik.

- Na látod! - mondta a nagyobbik fiú a kisebbnek. Hirtelen se szó, se beszéd elszaladtak. „Közismert félreértés a fiatalság köré­ben - mondta magában Frits -, hogy létezik hideg tűz. Azt hiszik, hogy a tűzijáték és a szikra hideg tűz. - Egészen közel ment a víz­hez, és sétálgatni kezdett a gránitból épített partszegélyen. - Vala­hol itt van az a hely - gondolta -, ahol Louis beleesett a vízbe. Annak bizony már tizennyolc éve. Nem figyelt. Az apja hirtelen csobbanást hallott a háta mögül.”

Átment a kőkorláttal szegélyezett hídon, és ügetésre váltott. „Kívánjunk először Jaapnak Boldog Újévet” - gondolta. A túlol­dalon közvetlen a vízparton ügetett, nagy ívben ráka­nyarodott a raktárak szegélyezte csatornára, elnyargalt a hetvenegyes számig, felugratott a lépcsőn, és becsengetett. - Tizenegy perc - mondta hangosan. - Kiáltsunk valami vicceset! Német rendőrség! - „Na még egyszer” - gondolta félpercnyi várakozás után. Másodszor is megnyomta a csengőt, leugrált a lépcsőn, és lassan elindult vissza­felé. „Természetesen - mondta magában - Jaap szüleinél vannak. Magukkal vitték a gyereket is. Teljesen érthető. Vagy otthon hagy­ták, és abban reménykednek, hogy leég a ház.”

„Ma este semmi sem történik - gondolta. - Szinte alig volt va­lami kis ricsaj. Londonban az emberek kitódulnak az utcára. Moszkvában ágyúval lőnek vagy tűzijátékot rendeznek, méghozzá az egész város felett.”

Visszafelé a folyóparton ment, és becsengetett a tornyocskákkal díszített házba. „Viktor egész biztosan itthon van - mondta ma­gában. - És biztos nem feküdt még le.”

- Ki az? - kérdezte egy női hang a kaputelefonban.

- Frits! - kiáltotta vissza. - Itthon van Viktor? „Nem érdemes várnom - gondolta -, nincs itthon. Akkor ő nyitott volna ajtót.”

- Viktor hazautazott Haarlemba - felelte a hang.

- Jó - kiáltotta vissza Frits -, üdvözli őt Frits van Egters. Tudni fogja, ki vagyok. Csak Boldog Újévet akartam kívánni. Viszlát, Lidia!

Lassan bandukolt át a hídon. „Egy esély még maradt - gondolta -, Louis. Valószínű, hogy már körülbelül egy órája otthon van. - Percekig állt Louis kapuja előtt. - Még nem csengetek - mondta magában. - Fagy, de legfeljebb fél fokkal lehet fagypont alatt. Min­den hideg lesz. Az utca, a fák és a falak előbb le kell hűljenek. Még eltart néhány napig, amíg kiadják magukból a meleget. Most csengetek. Mindenható Isten, tekints le nyomorúságomra! Ez az utolsó ajtó.”

A gombot ötször hosszan benyomva tartotta, és várt. - Senki - mondta -, senki. - Újra csen­ge­tett, hátrébb lépett, és állt a kapu előtt. - Nincs itthon ez a fasz - mormolta - Itt állok. - Elindult ha­zafelé.

„A mélységekből kiáltok hozzád - mondta magában. - De a hangom nem hallatszik. Málna-alma. Most megyek hazafelé. Örök, egyetlen Isten, megyek a szüléimhez. Tekints a szüleimre!” Könnybe lábadt a szeme.

- Örök, egyetlen, mindenható Isten - mondta halkan. - Tekints a szüleimre! Tekints le rájuk nyomorúságukban! Ne fordítsd el tekinteted! Hallgass meg engem! - mondta. - Az apám teljesen, de teljesen süket. Alig hall, említeni sem érdemes. Ha elsütsz egy ágyút csak úgy tréfából a füle mellett, megkérdi, csengettek-e. Szürcsölve iszik. A kiskanalával szed magá­nak cukrot. Kézzel eszi a húst. Szellent, pedig az nem hiányzik senkinek. Csupa ételmaradék a foga. Fogalma sincs, hol kell bedobni a tantuszt. Amikor megpucolja a tojást, nem tudja, hová tegye a héját. Angolul kérdezi meg, hogy mi újság. Összekutyulja a tányérján az ételt. Örök Isten, tudom, hogy előtted semmi sem marad észrevétlen.

Hat lány ment el mellette. Egymásba karoltak, hol felgyorsítot­ták, hol lelassították lépteiket. - Mellé önti a hamut, amikor a pi­páját pucolja - suttogta, amikor a lányok már messzebb jártak.

Eltünteti a bélyegeket. Nem szándékosan, csak úgy. Eltűnnek, és végül is, ez a lényeg. A ruhájába törli az ujját. Kikapcsolja a rádi­ót. Amikor a villával megadom a gé-t, azt hiszi, bolond vagyok. És belepiszkál a tálba. Ez tisztátalan. És bizony gyakori, hogy nem vesz nyakkendőt. De nagy az ő jósága. - Megállt, és elmeren­gett a víz felett. - Tekints az anyámra! - mondta halkan. - Azt mondja, hogy maradjak szépen otthon. Hogy vegyek fel fehér kö­tött alsóinget: Nagy, vastag almadarabokat tesz a fánkba. Ezt egy­szer még elmagyarázom neked. Amikor begyújt, minden csupa füst. És a padláskulcsot is megolvasztotta. Mindenható, örök Isten, azt hitte, bort vett, pedig gyümölcslé volt. A kedves, a jóságos teremtés. Málna-alma. Amikor olvas, ide-oda himbálja a fejét. Ő az én anyám. Lásd meg végtelen jóságát! - A ruhája ujjával kitö­rölt egy könnycseppet a bal szeme sarkából, és továbbindult.

- Neked ezer év annyi, mint nekem a tegnapi nap - folytatta -, mint egy éjjeli virrasztás. Tekints le szüleim napjaira! Közeleg az öregség, jönnek és legyűrik őket a betegségek, és nincs remény. Közeleg a halál, és tátong a sír, ami igazából persze nem sír, mert urnába kerülnek, azt törlesztjük minden héten. - Megrázta a fejét.

- Tekints le rájuk! - suttogta. - Nincs remény számukra. Magány­ban élnek. Hiába tapogatnak, csak ürességet találnak. Testük az enyészet prédája. Az apámnak még van haja, egészen dús. Nem, nem kopasz, De eljön még az is.

A kapujukhoz ért. „Béke - gondolta. - Elmúlt. Béke van. Ma­gasztos jókedv támad.” Leszegett fejjel lépett be a kapun, fellépdelt halkan a lépcsőn, és végigsétált lassan az előszobán. A nappaliban a kályha mellett alsónadrágban állt az apja.

- Jó estét - mondta Frits.

- Neked is, fiam - felelte a férfi.

„Hogy lehet valakinek ilyen kidudorodó hasa? - gondolta Frits. - Terhes inas. Mindenható Isten - mondta magában -, tekints le erre! Hogyan nevezik az ilyen, egy darabból szabott alsóruhát, inget és nadrágot? Azt hiszem, kezeslábasnak.” Alaposan szemügyre vette apja ruházatát. A hátoldalon, lenn egy hosszú, függőleges hasíték tátongott. „Látom a seggét - gondolta -, nyitva áll a kakáló nyílás. Mindenható Isten - mondta magában -, nézd, kilátszik a segge. Tekints le erre az emberre! Ő az én apám. Tartsd meg őt! Óvd meg őt! Vezesd őt békében! A Te gyermeked.”

- Frits, megjöttél? - kérdezte az anyja a hátsó szobából. Frits bement. Az anyja az ágyban feküdt. - Volt még valami az utcán? - kérdezte.

- Nem sok - felelte Frits. - Néhány petárda.

Az apja bejött a nappaliból, és bemászott az ágyba. Lekapcsol­ta az olvasólámpát, mely az ágy mellett egy széken állt.

- Ne mászkálj sokáig! - kérte az anyja.

- Mindjárt lefekszem - felelte Frits. - Jó éjszakát!

- Fel ne bukj a zsinórban! - mondta az anyja. Magasra emelt lábakkal lépkedett ki a szobából, lekapcsolta a villanyt a nappali­ban, és kiment a konyhába fogat mosni. Hirtelen abbahagyta, a fogkefét a szájába dugta, és kitárta a karját. Nagy léptekkel az előszobái tükörhöz ment, és odaállt elé. Kivette a fogkefét a szájából.

- Élek - suttogta. - Lélegzek. És mozgok. Lélegzek, mozgok, tehát élek. Mi történhet még? Jöhetnek csapások, fájdalmak, borzalmak. De élek. Lecsukhatnak, vagy megtámadhat vala­mi­lyen borzasztó betegség. De mindig lélegzem és mozgok. És élek. - Visszament a konyhába, befejezte a fogmosást, és belépett a hálószobába.

- Nyuszi - mondta, és a karjára vette a nyulat -, az üggyel kap­csolatos érdemeidre tekintettel büntetésed eltöröltetett. - Az íróasztalra tette az állatot, elhúzta a függönyt és vetkőzni kezdett. Amikor készen volt, ököllel mellkasába bokszolt, és megtapogatta a testét. Belecsípett a bőrébe a nyakán, a hasán, a vádliján és a fenekén. - Minden elmúlt - suttogta. - Tovatűnt. Nincs már itt az az év. Nyuszi, élő, eleven vagyok. Lélegzem és mozgok, tehát élek. Vi­lágos? Jöjjön bármilyen megpróbáltatás, élek.

Teleszívta a mellkasát, és bemászott az ágyba. - Megláttatott - mormolta -, nem maradt észrevétlen. - Kinyújtózott, és mély álomba zuhant.

 

 

 

 

1934-2012

 

Ki lesz barátnőm barátja,

kutyám gazdája, gyermekkoromban gyermek,

halálom óráján az öreg, ki lesz az ha

én nem? Te? Ugyan már, te nem vagy

 

csak két szem, látnak amit látnak, te

nem vagy csak a látvány: nap süt,

almafa virágzik, szék áll a

fűben; öröm, bánat, tudod is te,

 

látvány. De ki fogja szerelmem haját őszre

festeni, megbetegíteni, kinek lesz gondja rá

hogy nyüszítsen a kutya, sírjon a gyermek, jöjjön a halál? Ki

szárítja el az almafát, ki hagyja kinn a széket

az esőben örökre? Valakinek csak kell

gondja legyen rá hogy elmúljon az élet.

 

 

 

1937-

 

A tanítóm szerint csupán polgáriba voltam jó

szürke középszer példája, nem feltűnő

félszeg is, akitől nem sok várható.

 

Mikor apám hát érdeklődni ment

a mester fontoskodva a légbe bámult

lett volna az osztályban ily gyerek?

 

Fújtatva jött apám haza:

azt sem tudta, mi a neved

bólogattam, de tudtam jól: igaz.

 

Nem láthatott, mert én sok éven át

tanultam eltűnni, hogy lehet

e művészetnek mestere voltam.

 

Apám az ügyre többször visszatért

azt akarta, hogy én mindenben otthonos

az egyetlen, az igaz útra lépjek.

 

Gyakorolgattam visszafelé

hát, míg végül is egyszerre egy

teljesen más én állt elé. 

 

 

 

Ágaskodik a gallyon, úgy néz ki,

vaksin nyújtózkodna,

lepkét akar,

lehullik

épp a rigó csőre elé.

Happ!

S nincs lepke.

 

 

 

Egy dél-afrikai foteljában ültem,

mikor elvettek tőled mindent,

máskor nem voltam tőled el.

 

Míg vendéglátóm börzehíreket böngészett

dagadt lánya jó-ki-popzenét halászott,

mit láttál te, hullva ott a mélybe?

 

Ez a vers oly világos, mint a halál

nyitott könyv és már egy lezárt fejezet

elfolytak a szavak a földbe mint a víz.

 

Neked soha sem lesz később

az órán, amit most én hordok tovább

az idő, mi neked s nekem nincs már.

 

 

 

 

1942 

 

Mint a kavics

A kövek.

 

A víz-expresszel tovaszállva.

Kavicsútra szórva.

 

Egy véletlen cipővel elrúgva.

Egy, biztosan Dávid parittyájában.

Néhány, Demoszthenész szájában.

 

Építkezésen a betonkeverőben.

Gyerekek nadrágzsebében.

 

Görögve

pörögve.

 

Föld alatti patakmedrekben.

Gleccserek fehér bálnagyomrában.

 

Buborékot fújó vízesésben.

Forgókban. Az ár futamában

Mennykőúton.

 

 

 

 

1944

 

Hogy én szeretlek, néha persze

még leírhatom, ha éppen azt

kérded. Mert én szeretlek és

nem is oly ritkán, négyezer

napot és éjjelt számbavéve.

 

Azt is, hogy szinte semmit se

öregedtél, s hogy néha

a messzibe bámulsz, mint

aki szerelmes,

a kezeid még szépek, de

tovább már mégsem mennék.

 

Hogy az arcodat keresem néha, nem

szádat.

 

 

 

 

1946

 

Ez itt egy ember cipője aki ha azt mondod

itt van a cipőd azt mondja ott van a cipőm.

 

Gondolja: a virágaim, virágzásom a világban.

Le s fel járkál zokniban a háza előtt.

Bejön és máshová teszi a cipőjét.

 

Ő lenne vajon az a kedves ember aki a gyermekekkel beszélget.

Lelhet-e fészket az uj környéken a világ ellen.

Ki-be úszkál végtelen szemében.

 

Egy reggel aztán ha túlcsordul a világ,

hogy aztán kinyitja az ablakot, fegyvert ragad

és minden szomszéd minden virágát agyonlövi.

 

Az emberek beszélnek, mutogatnak, szaladgálnak.

Lefilmez mindent a média. A virágokat,

a környék érzelmeit, nézd, a cipőjét.

 

 

 

 

1948

 

A lábam elé fektetnélek.

Térdeplő teve,

puha szájjal megnyalogatnám

szomorúságodat -

gyere, bújj az én homokomba.

Megszelídíteném a vad világot,

ajkat nedvesítő, csupa púp

teve lennék,

csupa seb és horzsolás

a tövises-gödrös út után.

Elér-e vajon az égig az a puha,

szomjában nedvet síró szempár?

Ellátunk- e a horizontig, ha

elepedve magamat kínálom fel neked?

Fata morgana, szomjúhozz ránk.

 

 

 

 

1951 - 1990

 

És most minden megváltozott. Nyárutó vége volt, vagy, ha úgy tetszik, őszelő kezdete. Szeptember. Egy falevél lassan szállt alá, láthatatlan tengely körül forogva, az órajárással ellentétes irányban. A sóhaj, ahogy pillanatnyi tétovázás után földet ért, elmaradt.

 

A Tövisudvar kertjében éles napfény. A Roelofs Garázs téglakerítése mentén álló berkenyebokrok minden egyes levélkéje egy-egy papírsárkány a halványkék égen. Gijselhartnak és fiának élesen kirajzolódtak a körvonalai, ott ültek a kertben, székeik derékszögben egymás mellett. A nyár folyamán túlnőtték önmagukat. Most pontosan akkorák voltak, mint rendesen.

 

Egyszerre két-három levél szállt alá, pörögve. Gijselhart a ragyogóan tiszta égre emelte a tekintetét. Egymás mellett ültek ugyan, ő és a fia, de ez most, hogy Prul elment, nem jelentett már semmit sem. Prul beült Viktorral abba a felvágós Pechmanba, és külföldre hajtottak. Abban a pillanatban, ahogy a kocsi kifordult az utcából, Prul behúzta integető kezét az ablakból. Ez a búcsú egyetlen eddigi búcsúhoz sem hasonlított. Az a Prul, aki most elment, egy másik Prul volt. "Én már egyáltalán nem vagyok fontos", ez volt az álláspontja, mióta a zsidó megérkezett. Mint egy pók, gubót szőtt a saját lárvája köré. Elsorvadt, panasz nélkül, mint egy pók. Azzal, hogy elment, el is tűnt végérvényesen. Agyő, Prul labirynthica! Csendesen elhordtad magad, apádnak méltó lánya vagy. A kapu ismét csukva, Gijselhart beláncolta.

 

Prul bátyja hallotta apja zihálását; hajszoltan, akadozottan vette a levegőt. Ezt a hangot akkor hallatta először, amikor bejelentette: "Elmegy a kakukkfiókával a kakukkosórák országába." Úgy állt előtte az apja, mint egy dühös kisgyerek, ökölbe szorított kézzel. Brúnónak vissza kell mennie Zürichbe, hogy intézze mesés intéznivalóit, ezt mondta Prul az apjának.

 

- Elhatározta, hogy vele megy. Azt mondja, munkája is van már, helyettes gyakorlatvezető lesz. Keresni fog, az a strici meg csak kinyújtja a markát, ezt közölte velem két perce, nagyon komolyan, miután egy teljes hónapig hallgatott róla. Na megállj csak. Mivel érdemelte ki a zsidó az én Prulömet? Ő virrasztóit talán mellette, amikor ott sírt a bölcsőben, talán ő szedte össze, amikor véresen feküdt az utcán, talán ő kínlódott évekig Prul fejfájásaival? Na hát akkor! Ki volt az, aki komolyan vette, amikor mindenki csúfolta? Hát én! Engedtem minden szeszélyének és hóbortjának, csak hogy el ne veszítsem őt, ő meg egyetlen dolgot akart: elkerülni tőlem, zenéstül-mindenestül. Az első adandó alkalommal felcserél egy másikkal, ráadásul még meg is ajándékozza egy fiúgyermekkel. Miért azzal az emberrel akarja az életét megosztani, miért nem velem? Mi olyat adhat neki a zsidó, amit én ne tudnék megadni neki, azon a rakás szerencsétlenségen és dumán kívül?

 

Hegyezte a fülét és hallgatott, mintha választ hallott volna. Mellkasa pumpálta a levegőt, és Prul bátyja most hallotta meg először a bojtok és hörgők zörejét apja tüdejében. Savanyú lehelet szagát érezte. Gijselhart kiabált:

 

- De én igenis egyszerűen követni fogom, az utánfutóval. Elviszem neki a zongoráját, még ha át is kell mennem vele az Alpokon. Utána viszem minden holmiját, és akkor aztán csak merjen kitenni. Magammal viszem a szerszámosládámat és a kisszékemet, és csinálok a kicsinek kerítést a lépcső tetejére, felszerelem a függönyrudakat, a zsidó meg csak ott áll majd azon a béna lábán, amivel csak csoszogni tud, sőt, még azt sem. Beteszek egy üveg erőset a jégre, és a házat, amit ott bérelnek, tetőtől talpig halványsárgára festem. Még van egy doboznyim abból a festékből. Prult hasogatni fogja a honvágy. Nem tud meglenni az apja nélkül. Csak úgy tudja elviselni a zsidót, ha én mellette vagyok. Ha én nem vagyok ott, én, akit bosszanthat a zsidóval, akkor semmi szüksége rá. Akkor egyetlen hónapon belül itthon van, jól jegyezd meg, amit mondok. Nem engedem, hogy hülyének nézzenek, hova gondol ez a Prul. Nem - krákogta - nem ismeri az apját, ha azt hiszi, hogy bolonddá teheti!

 

Fáradtan kiabált, közben hüvelykujját az öklébe szorította. Beteg, döbbent rá Prul bátyja. Láthatatlan lényecskék rágcsálják belülről, milliónyi foggal ropogtatják. A magányos testet, amelyet ott látott maga mellett, éles körvonalaival, rostról rostra megemészti a halál szarkasztikus serege. Most, hogy Prul elment, minden mozdulatlanná merevedett, elérhetetlenné vált. Prul elment, és a hátrahagyott hústömeg elveszítette a múltját. Fájdalommentesen, valami olyan bizsergéssel, amit nem lehet megkülönböztetni az élet pezsgésétől, a ropogtató fogacskák keresztül-kasul járatokat rágtak a múlt nélküli húsdarabban. Mindjárt elporlad, széthull.

 

Ideje az éneklésnek, gondolta Prul bátyja. Énekek éneke, a halálnak. Öngyilkossági gondolatai nem voltak egyebek, mint türelmetlenségének megnyilvánulása. Nem volt többé türelmetlen. Az volt az érzése, hogy megértette, mit jelentett nála érettebb barátja elképedése. Az öngyilkosság apró csintalanság ahhoz képest a nászéjszakához képest, amely türelmét koronázni fogja. A halál, abban aztán biztos lehetsz, nem rejtőzhetsz el előle. Te, Bizonyosság, aki mindent bizonytalanná teszel, dúdolta, te, mindenki hűséges barátja, te, nemlét, aki nyilvánvalóbban létezel, mint bármi más, már az anyaméhben eljegyeztél engem. Kerestelek és nem találtalak, és mindez idő alatt útban voltunk az oltár felé. Te, húsevők húsevője, szarkofágok szarkofágja, te, minden és mindenki fölé magasió, akár a sarkcsillag a tengerek fölé. A te csontjaid gránittalpon álló üres sír. A te karod összezúzza az állkapcsokat. Sírkő a te homlokod, ha a mohát lekaparom róla, a saját nevemet látom rajta. A te szemeid tóban vergődő fulladozó ember, a te orcáid sziklafalak, és hegycsúcsok halottai a te pofaszakállad. A te ajkaid lávának folyása, torkodban tűz, benne híveidnek égnie kell. (Babilon gyermekei, Egyiptom gyermekei, ő mindannyiunk szeretője, mindannyiunk kedvese): Te, elgondolhatatlan, akire folyton-folyvást gondolnom kell, széthordom a te üzenetedet Jeruzsálem leányainak. Az én tövises száramon halálrózsák nyílnak. Soha nem kel fel a nap transzilván birodalmad fölött. Amíg húsom menyasszonyfehér, szeretlek téged, bizonyos lévén afelől, hogy karjaidba veszel, és átemelsz a küszöbön, te, halhatatlan halál.

 

 

 

 

1952

 

a mariannenplatzról

a túloldalra:

 

rozzant házak, vagy

ami még megmaradt,

tapéta, a csövek

helye, a mélyedés,

ahol a szeneskályha

állt

 

kérdések ötlenek fel

benne: milyen volt ez 

a háború előtt, hol állt az ágy,

hol az asztal és az,

ami a kettő között volt

 

a mariannenplatzról

a túloldalra: ez a

senkiföldje, mögé

ablakot festenek,

egy lyukas vers és

téli porcelán fény

úszik be a szobába.

 

 

 

 

1953

 

Most az eggyel kevesebb öcs leszel.

Úgy értem: meghalt. Annyi volt,

amennyit tudott, Tavasz és ősz.

A man of only two seasons.

 

Bizony nem Jimi

Hendrix-ről beszélek,

aki most neki sodor bagót.

Egy kicsit összetartoznak. Noha

 

öcsémnek, ki halott,

nincs hangja, s alig hagyta

el faluját, inkább táncolt

egy világgal maga körül.

 

Az sem tartott soká.

Szíve szűk volt a sok bajhoz.

Ezért és miért is ne?

Sokat ivott, hogy hamar meghaljon.

 

Nem igazából, hanem

csak mondom, oly sokszor ment

Down lonely street

Havazott bent a szívében,

 

míg ott künn egyvégben lángolt a nyár.

See you later rock'n roll öcsénk.

Te szép fiú, kopott kabátod

fájó bután fog lógni rajtunk.

 

 

 

 

1956

 

A színeket a szürkület

egészen csontra marta –

ideje jött, így hát jöhet

csupasz kövek csupasz visszhangja.

itt sétálgatsz a mólon árván,

mintha még csodára várnál,

találsz egy koffert majd – hiszed,

melyen még neve fityeg,

kalapot, kesztyűt talán,

bármit, mi passzolna rá,

ahogyan előtted állna

mindég, ha jut eszedbe,

a rakpartról hajó pöfög,

kéményén üstökös-forma

lámpafények.

Bethlehem itt a tengeren,

egyre korábban jön az éj.

 

Talán feljebb a folyó mellett,

vagy valahol az erdők mélyén

esetleg még nyugtot lelhetsz,

gondoltaid és jegyet kértél

valószínű az első vonatra

s az olyan volt mint egy állat,

minek csontvázra nincs szüksége

mégis mondhatón őt idézte,

noha mondani semmit nem tudott

s nem hordott ruhát,

hagyján a koffert, amit ott hagyott

volna a sín mellet bután.

 

 

 

 

 

1956

 

A kő virágzik.

A kő, amely nem tud virágozni,

hogy virágzik az a kő.

 

Hajtásai sokszínűek.

Mint mikor a hold a felhőre ragyog,

Mint a szemed, kedvesem,

és meleg.

Színes, mint vidám gondolatok,

Sokszínű, mint a láthatárig hullámzó hullámok.

 

Hogy virágzik a kő,

Hogy virágzik az a kő, amely nem tud virágozni...

 

Olyan az illata, mint a könnyet űző szélnek,

Magától értetődőség-illata van,

Vérillata,

Sültgesztenye- és utcai nyüzsgés-illata.

Mint amikor szabadon látsz és érzel,

olyan az illata,

és sokszínű pillangót igéz.

 

Így virágzik a kő

A kő, amely nem tud virágozni.

Visszatérek,

Visszatérek, kedvesem, elviszem neked egy hajtását.

 

 

 

 

1960

 

Megvirradt már. De ki hozza

a reggelt? Nem az asszony keze

a villanykapcsolón. Nem a piros

pulóver egy testen, a folyosón.

Mi az, ami soha kész nem lett?

 

És akkor a kötött pulóver

ujján ismét előjön valami, kiszabadult a szálak

közül, s most beúszik:

Türkiz kishajó egy piros pulóveren.

Pamutkémény, és nem ott.

És hogy a szál mégis rámtalált.

 

Megvirradt már, de hangtalanul.

A napteremtő semmi

és egy sikoly utáni

semmi között

egy türkiz kishajó

 

a határ.

 

 

 

 

 

Lassan lépnek elő a gótika

Formái közül. Szemben jövendő korokkal 

Egy pár kéz a kézben.

 

A férfi kalapja kész képtelenség,

De ez sem tartóztatja a halált, és a kelme 

Alig sejteti a test alakját.

 

Bár akkor is csak a szövet

Szállt volna sírba, mikor a testet, 

Talán névtelenül

 

Magába zárta egy templom faragott kőpadlózata.

 

E nem innen való,

Minden tökéletességtől megfosztott párt 

Mégis továbbvezeti

 

A tükörben álló férfi.

Van Eycknek nevezi magát, 

Tanúként kínálta fel szolgálatait.

 

Ezzel a beállítással

Az időt csempészi be;

Amit a domború tükör tart.

 

Hogy elmondhassuk, a szobát 

Figyelve: távollétének hála

Itt lett örökké jelenvaló

 

A tükörember: Dirk van Bastelaere.