Leütés 44. – Nem vidáman és nem szomorúan – Mányoki Endre tárcája
Nemcsak néz; sokkal inkább van. Aprócska gyermek létére szinte súlyosan. Az egész kép róla szól, nem a nézéséről, hanem arról, hogy ez a kis ember létezik.
Alekszandr Rodcsenko szovjet-orosz képzőművész és fotográfus, a perspektíva és a vizuális jelképzés első tudatos alkalmazója és teoretikusa ezúttal is tökéleteset alkotott. A képmező egészét betöltő ovális alakzat mértani közepén vízszintes vonal osztja meg a látványt: fölötte a sötét, alatta a világos uralkodik. De mint a jin-jang ábrán, itt is magába foglalja egyik a másikát; a fekete a fehéret és a fehér a feketét. Ám a jelrendszer ezúttal nem egy világkép szimbólumát, hanem egy világmodell metaforáját alkotja meg. A felső félteke szabályosan elrendezett fehér pontjai kettős tartalmat hordoznak: a rációt és az érzelmet, a tudatosságot és az ösztönt.
Az agy képességét a rendteremtésre – és alávetettségét a kozmosz atavisztikus hatalmának. Az alsó félteke ellenben egyneműbbnek látszik; faktúrája, anyagszerűsége a tárgyi világot, a tapintható, élő valóságot érzékelteti, miközben árnyékai, mélyülő árkai visszautalnak a felső világ misztikumára. Föld és ég, anyag és tudat, fönt és lent, sötétség és fény, virtuális és valóságos, érzéki és szellemi tér egymásra rétegződik, egymásba hatol. Miért mégis, hogy ez a jelentés a szemlélő tudatában háttérbe szorul? Miért, hogy nem a – keresztény – világmodellt azonosítjuk a fotográfián, hanem egy idős asszonyt: anyánkat. A hallatlanul tudatosan alkotó Rodcsenko, ha úgy akarta volna, bizonyára él a lehetőséggel, s nem hagyja, hogy a metafora erejét bárminemű járulékos tartalom gyöngítse. Nem arról van tehát szó, hogy a mű végtére legyőzi alkotója eredeti szándékát, fordítva: az alkotó tudat győzte le a forma sugallta eredeti jelentést. Takarjunk ki gondolatban a képből minden elemet, ami nem ebben a jelrendszerben hasznosul: a kezet és az okulárét! – máris előttünk áll a fent fölfejtett modell. De velük együtt nem. Velük együtt ez a kép egy anya portréja, aki olvas. És ez a gesztus az, amitől a kép több puszta világmodellnél, holott – igen, a háttérben – magában hordozza azt is. Mert anyánk itt a – frontról érkezett, a távolból írt, a sorsunk alakulásáról beszámoló – levelünket olvassa. (Egy másik kivágatban, ott, megnézhetjük: újságot.) Ezt látjuk mi, mert ezt kapcsoljuk össze az olvasó anya képével (az a másik változat, noha ő az eredeti, nem lett ikon). A fönt és lent kiegészül a kinttel és a benttel. A sík térré tágul. Megtestesül.
Egy kisfiú néz ránk Picasso képéről. Nem vidáman és nem szomorúan. Talán kíváncsian. És nem csak néz; sokkal inkább van. Aprócska gyermek létére szinte súlyosan. Az egész kép róla szól, nem a nézéséről, hanemarról, hogy ez a kis ember létezik. Annyira valóságos, hogy nem kell csinálnia semmit, amitől még élőbb lehetne. Nem játszik, nem tornászik, nevet vagy rajzol. Úgy áll ott, mintha az akkoriban még hagyományos, beállított fotográfián állna modellt. S mintha mindig is ott állt volna.
A külsőségek közül egyedül a gúnyája szokatlan: bohócruha tarka, de mértanian higgadt rombuszokkal. Középkori címerek, zászlók juthatnak eszünkbe, meg az arctalanul egyforma apostolok palástja. A szentek emblémái. Most érzek rá az erejére: a vétlen kiszolgáltatottság inkarnációja ő, az esendőségében is robusztus, felnőtt gyermek. Az ember fia. Mi magunk. Soha nem láttam még képet, ami ennyire én volnék. Ami ennyire mi volnánk, amint magunkat szemléljük – dehogyis tükörben! – önmagunkban. Ártatlanul és kiszolgáltatottan állunk, s könnyedén bár, fél fenékkel, de rábillenünk az anyagra – egy szék párnájára. Nem, dehogy támaszért! – csak némi tartásért. Mintha a Sixtus-freskó következménye volna e mozdulat; már nem a teremtés szimbóluma, hanem a megmaradás metaforája. S mintha volna az a szék stabil. Akárha nem billegne a sérült lábán. Hányszor dőlt el alattunk, nyomott maga alá, s hányszor állítottuk föl újra, gyermekerőnk végső határán. És de sokszor is csinált az a puff valódi bohócot belőlünk: nekünk kellett a támasz támaszává lennünk. Ha fölnőni soha nem tudunk is, s ha felnőni nem is érdemes, legalább beláthatjuk: a bohócruha nem tesz senkit se bohóccá. Nem a bohócruha tesz bohóccá.
