Döntő epizód – Lászlóffy Csaba elbeszélése

 

 

Az ülepet úgy-ahogy megkímélik az ellipszis formájú rugók, mégsem kényes hintónak való az ilyen száraz út. A lőcsös szekér jobban elbírna vele. Vagy azzal is mindegyre ki kellene hajtani a gyepre, s a bogáncsos réten haladni cikcakkban, ahogy lehet?

   Sótlan a levegő, az egész kilátás. Sótlan a nyál is; csak ezek a megropogtathatatlan homokszemcsék ízetlenkednek a fogak között, hiába öblíti ki száját az ember, gyakorta kortyolva kurtát vagy kiadósabbat a butéliából.

   “Az a baj nálunk, hogy maga a híres futóhomok igen sebesen tud futni, de azt nem engedi, hogy az ember és az állat szabadon és gyorsan mozoghasson benne.” Azért ez túlzás. Csinosodik az ország, akárhogy is; a kétoldalt ásító, feneketlen árokból, lám, felismerni, hogy tsinált út emez is, kétfelől könnyebben lefolyik a víz, a föld mint szivacs nyeli az ég ajándékát, s midőn már annyi az áldás, hogy nem győzi, csak hordanak reá egy kevés kavicsot.

 

Talán nem könnyű magunk elé képzelni a vagyontalan bárót, a regényes hangulatokban nincstelen Eötvös Józsefet, 1860 tavaszán, tizenegy és fél esztendővel azután, hogy kilépett a magyar forradalmi kormányból, azazhogy meglépett, méghozzá pánikban menekülve, mint közeli elvbarátja, Széchenyi. Nehéz magunk elé képzelni őt negyvenhét éves mogorván, koravénen ebben a poros használt kocsiban, amelyikkel lóhalálában indult meg ismét a fővárosból, ezúttal Velence felé. Nem az ifjúkori európai kalandozások híres városába, csak a szülői házba, a Fejér megyei Velencébe.

 

Mit állnak ki ezek a szegény lovak is!

Szürküledik. Ugyanaz a látványtalanság kívül-belül. Itt nincs képzelet, barátom, csak színevesztett visszatérés magadba.

 

Nehéz elképzelni őt, akiben már nem pislákol a képzelet. Közelíts hát a kitapintható, kikövetkeztethető részletek felől.

 

Midőn elcsendesedik, megnyugodni látszik a táj; nem villog énekesmadarak kék arany fényű hangjával, tollaival, legfeljebb egy banyaorcájú bagoly őrködik begubózva. Békés közönnyel, visszavonhatatlanul itt az este. S hol nagy, gömbölyű tetejű nádpaloták s a kapubálványra felugró kutyák fogadják az utast, és a kutyagoló bakter kéretlenül is gesztikulál a keréknyom után, hogy:“ Arra, arra tessék, az hol a veres lámpás világít!”, ott se keresd a fogadó fáradtságodat vagy a fásultságodból fel-feltörő félszet feledtető zsivaját, mert az a mécses a lócáról felszökő s egymást a derekuknál fogva megforgató Jancsiknak és Juliskáknak, avagy az egymás zsebét furfanggal kiforgató szerencsekocka-betyároknak világol, nem neked, ki leszorított, keresztbe tett lábbal ülsz, szinte megbújva a batárban, mintha attól kéne tartanod, hogy más, (ugyancsak) nem óhajtott időkbe volna képes repíteni innen e lapályon lejtó lebegő út tüdődet fojtó köhögéssel megkísértő porfellege.

   Milyen helyszín ez? Nyitott szemmel: csonttalan, vértelen.

   Kókadozó pillával a visszaidőbe le-lebukó gondolatoknak ólomnehéz, mintha minden elhibázott, ártalmatlan golyó rémálmokra s zaklatott világokra táguló fejében gyűlt volna össze a hajdani túlontúl fölhevült, forrongó honi ég alól menekülőnek.

   A tüdőnek talán jót tenne a délebbre fekvő, szépséges, nagy Velence, az itáliai klíma. Ám a kétségekkel és kiábrándulásokkal terhelt agyat nehezen képes megtartani a korán eresedő, meszesedő, méregőrző, férgesedő test. Mint szélben az a veres lámpás, angolkórosan imbolyog.

 

 

Nem találja helyét a magányos, nagy házban. Félig nyitott ajtónak ütődve, sötétben bolyong a súlyos szőnyegeken az összezsúfolt, otromba vagy kecses bútorok között, asztalterítőt húz le köpenyével; csengve gurulnak mögötte az ezüstserlegek, pengve az ezüsttál, koppanva ütődik a falhoz egy kristálypohár. A tornácon árnyékát csapkodva riadoznak a szárnyasegerek.

Felnéz, a holdat keresi.

 

Atyám nyájasnak talált itt mindent. Főképpen a kilátást. Szegény, amíg élt, mindenkinek úgy tűnt, hogy sokat beszél; csak amióta örökre elhallgatott, érezzük, mekkora űr a hallgatása...  Mintha már mondtam volna ezt valamikor. Mintha már átéltem volna mindezeket.

 

Bemegy, s az íróasztalt megkerülve könyvek közt keresgél, akár egy vak, biztos mozdulatokkal. Egy vaskos kötettel a kezében kilép és megindul a kerti fák alatt. Letelepedik egy kőasztalhoz, ül mozdulatlanul, anélkül, hogy fölnyitná a könyvet. Két összefonódott ág árnyéka mint kötélhurok hintázik előtte a fehér kőlapon.

 

Eötvös nyúlszívű volt? Nem mert itthon maradni, mivel egy hírhedt párizsi jósnő, Madame Lanormand kártyán akasztófát jövendölt neki? Ezért emigrált volna a szüretre készülő forradalom idején, midőn még semmilyen személyes veszély nem fenyegette?...  Nem! Nem ennyire vakon s csak a magam végzete elől menekülve hurcolkodtam idegen föld hideg, közönyös ege alá. “Csupa émelygésből muszáj volt megtennem!”  – bizonygattam önmagam előtt akkor, egy arisztokrata kényességével. Jóllehet volt valami hátborzongató a Széchenyi igazmondásában: “Kossuth, akár valami fennkölt bolond!...  Kossuth egy mániákus. Valósággal szomjúhozik a vérre.” De mint ahogy akasztófahumorommal Széchenyit sem tudtam megnyugtatni s kigyógyítani beteges félelméből – “Szerencsés vagy: ha jól végződik ez az egész... a te érdemed... neked fogják tulajdonítani, mert te kezdted el; ha rosszul üt ki – Kossuthra háramlik!” –, éppúgy nem sikerült elkábítanom magam saját teóriámmal, miszerint a polgárosuló Ausztriától várható fejlődésünk és védelmünk a cári feudalizmussal szemben. A szeptemberi fordulat ennek az ellenkezőjéről győzött meg. Azokban a napokban álnéven éltem Bécsben, jártam a forrongó város utcáit. A Burg állig begombolkozott politikusaitól és rémült arisztokratáitól kevés biztos információt szerezhettem volna arról, hogy Ferdinánd császár mit ígér és mit tart be a képviselőház küldöttségének. A száz képviselő bérkocsin érkezett Schönbrunnba; díszruha helyett komor, fekete atillában vonultak az uralkodó elé. Pázmány Dénes védelmet kért Jellasics ellen; egyetlen éljen elhangzása nélkül, néma főhajtással távoztak a magyarok a kastélyteremből. S mielőtt felszálltak volna a hazafelé induló gőzhajóra, feltűzték a veres tollakat kucsmáikra, úgyhogy végül is bécsi sokaság a felséges uralkodó helyett a mieinket éljenezte meg. Azon a héten tört ki Széchenyin az őrület, s kísérték döblingi zárkájába. Akkor váltotta meg ő ordításával az én hallgatásomat.

 

Hirtelen zápor. Arcát az ég felé fordítja; homlokán, halántékán, csukott szemhéján szétpattannak a cseppek. Villámok világítják meg arcát; a szakállán végigfolyó esőerek mintha könnyek volnának. Lehűlt az idő. Talán amiatt borzong.

 

Egy ilyen éjszakán döntöttem. Elhatározásomat persze nagyobb döntés előzte meg. A császár, miután “atyai szívének különös megnyugvásával” szolgáltatott elégtételt Jellasicsnak, Lamberg altábornagyot küldte feloszlatni a magyar nemzetgyűlést. Mindnyájan tudtuk, hogy Lamberg kinevezése törvénytelen. Pállfy Jánossal siettem elhagyni a suttogásoktól sistergő gyűléstermet, szokott helyünkön rendeltünk ebédet, a kaszinó felső termében. Amikor a második fogás közben a híd felől nagy zajt, kiabálást hallottunk, sejtelmem megsúgta: ez a figyelmeztető jel, előhangja egy nagy tragédiának...  

Lamberget elérte a népharag, a hajóhídon ölték meg, s holttestét megcsonkítva hurcolták végig az utcákon. Felálltam, elköszöntem Pálffytól. Az utcán szaladni kezdtem, először életemben. Otthon feldúltan, sietve csomagoltam, és sógorommal még aznap éjjel Bécsbe utaztunk. Onnan aztán tovább.

 

Csuromvizesen, reszketve vánszorog be a házba. Felsőruháját levetve, pokrócot csavar derekára, és végigfekszik az ágyon. A szétnyílt könyv ronggyá ázva feje mellett.

 

“Ne gondold, hogy mert egy respublika romjain állsz, itt elveszett szabadság fölött kesereghetsz; s ha szívedet bánattal tölti az idegen lobogó, mely előtted áll, ha a dózse palotában csak önlépteid visszhangja szakasztja félbe a rémítő csendet... akkor gondold, hogy fölötted az ónkamrák állnak, alattad a híres kutak, közeledben a sóhajok hídja; s ha netalán egy könny lépett szemedbe, töröld le, mert egyikén állsz azon helyek közül, hol a szabadság szent nevében istentelen zsarnokság űzetett, hol a nép véréből termett babér csak egyesek homlokait fűzé körül... ”

 

Vád? Önvád? Önigazolás?... A karthausi még csak a nagyvilágra való rácsodálkozás kísérletének volt az elmélete. Az igazi, keserves gyakorlatot az emigráció jelentette számomra. A széthúzást idegenbe is magunkkal vittük. Gyanúsítgattuk, vádoltuk egymást, kétszínűsködve vagy hisztériázva védekeztünk. És minden ismeretlenben, minden ismerősben, barátban besúgót láttunk.

   A szabadságért mindig lelkesültem, ám a bizonytalanság a szédülés szörnyű képzetét szülte bennem, valahányszor önhitt, könnyen lobbanó anyagból gyúrt lelkek akartak kényszeríteni bármire. Mintha holdkóros álmút riasztottak volna, hogy a háztetőről lezuhanjon.

   Kamaszkoromtól fogva képtelen voltam szabadulni egy félelmetes hírű névtől. SAINT JUST! A nemzeti konvent leghevesebb ifja volt – mind élete, mind halála borzalommal töltött el. Engem a jó öreg Mirabeau derűje, mohó, élveteg életszeretete vonzott már akkor, amikor Széchenyi és Wesselényi versengve lovagoltak, párbajoztak. Náluk a játék ment életre-halálra, az ásta alá barátságukat is. Számomra az élet a kötetlen csavargásoknak, a kutakodó, tévedések áradásában is erejüket próbáló gondolatoknak s a test tobzódásának és kényelmének a gyönyörűsége. Még önmagunkat is óvakodjunk egy fanatikus esküvel vagy könnyelmű fogadalommal egyszer s mindenkorra leigázni. “Mert minden rossz a hatalommal való visszaélésből származik... De mi, boldogtalanok semmit sem akarunk hatalmunkból elveszíteni, s nem vesszük észre, hogy éppen hatalmunk tesz boldogtalanná bennünket.” Ha nem tudnám, hogy Saint Just igazsága ez, egy húsz-egynéhány éves fiatal lélek bölcsessége, nem hinném el másnak; sőt volt idő, amikor megkíséreltem volna élét makacsul éppen Saint Just ellen fordítani. Bár az ő igazságai nem hasonlíthatók kardhoz, ellenkezőleg: lefegyverezni szeretnék az újabb pengét élezőket. “Mindenütt csak az erőszak uralkodik, mindig csak elnyomás, megtorlás!” – kiált fel. Micsoda ellentmondás gondolat és tett között. Vagy nem is őbenne, hanem a történelmi korszakváltás kényszerhelyzetében keresendő az ellentmondás?

   MIELŐTT VÁDAT EMELNÉNK AZ EMBEREK ELLEN, A TÖRVÉNYEKET KELL A VÁDLOTTAK PADJÁRA ÜLTETNÜNK.

 

 

Szállongó párák közt a juharfa.

   Messziről harangszó.

   Közelben kényes báránybégetés. Foltos farú ökrök caplatása, s gazdájuké a szikkadó sárban. Rezes arcbőr, kemény vállak s jókedvű csattogtatások az ostorral.

   Eötvös még egyszer szemügyre veszi a családi kúriát őrző vastag faóriásokat; törzsükön a nagy szakállú mohát, ágaik közt a madárfészket, aztán a felpúpozott trágyában gyönyörködve, megindul az úton a szekérnyomban.

 

Jármas ökrök, igáslovak és néhány komondor a társaságom; s ha netalán távolibb csavargásra adom fejemet, a tanyák lakói, kikkel tegnap az egész napot együtt töltöttem. Olyanok ők, akár a beláthatatlan puszta. A vándor egyhangú útra számít; a lábbal aztán észrevétlenül a tekintet is elkalandozik, és leírhatatlan szépség, határtalan nyugalom keríti hatalmába a legelgyötörtebb lelket is. Ezek az egyszerű gazdák helyüket mind méltósággal, tökéletesen betöltő emberek. Az ő józan szavukkal nevetség nélkül megfér az önbecsülés... s egy kevés képzelet.

   Ó, megronthatatlan lelkű Saint Just, kit sokáig a guillotine gőzölgő, alvadhatatlan vér árnyékában látott képzeletem, mint forró szurokban vergődő kárhozottakat a pokol bugyrában, csak most értem meg igazán, hogy a Dózsához szegődött Lőrinc pap kérlelhetetlen tisztaságán kívül mennyi szelíd poézis, mennyi álom virrasztott benned! E puritán parasztlétben vélted te felfedezni egy emberöltővel ezelőtt a hatalom, a bürokratikus önkény nélküli társadalom lehetőségét, azt a szabadságot, melyben a magát mesterségesen megnyomorító ember szenvedései ismeretlenek.

 

A kavicsos vízparton csórén hasaló gyermekek száraz hecserlibogyót rágcsálnak. Tőlük távolabb a legkisebbik, fején széles karimájú, szakadt szalmakalappal, a térdig érő víz fölé hajolva puszta kézzel akar halat fogni.

 

Álmos, sekély itt az élet?... De csak ily nyugalomban és szabadságban, kint a folyók partján, hadi s üzleti érdekektől, a levegőtlen, önző nagyvárosok bűneitől távol taníthatjuk meg gyermekeinknek az érdekmentesség és az erény szépségeit. Erről álmodoztál valamikor, te ifjú forradalmár, míg rá nem döbbentél a saját hangoddal és karoddal kiverekedett s védelmezett új rend valóságára. A szabadság alig diadalmaskodott, s máris kész önmaga árulójává válni; hadat visel az erkölcs ellen. “A királyokkal együtt a nép az erőszak minden rendszerével leszámolt, az erőszakkal, mely nem más, mint egy másik királyság...  Mi nem uralkodni akarunk, létünk nem a politikán avagy az erőszakon alapul” – hajtogattad kétségbeesetten a jakobinus klubban.  Megmosolyogtak, s nem voltak kíváncsiak többé fejtegetésedre. De te tovább hadakoztál, velük is, a rajnai front sáncaiban. Mit ér a forradalmi kormányzat, ha az egyszerű emberek folyton-folyvást közhivatalokban kilincselnek vagy a törvényszéken előszobáznak? Ha befelé alázatos, kifelé alattomos hivatalnokokkal bástyázták körül magukat a nép magas rangú képviselői, a közigazgatás vezetői? Mi történt? Az egyeduralkodó helyébe a bürokrácia PAPIROSURALMA lépett?!... A spekulatív közakarat terrorlegényei, teoretikusai és titkos kitartottjai az idegen zsoldosok egyenruháját gyűlölőkre: saját polgáraikra siettek volna uniformist szabni – egyesek szó szerint is. “10 és 30 év között a foglalkozásnak megfelelő egyenöltözet kötelező, kizárólag 30 évnél idősebbek viselhetnek egyéni öltözetet, fogyaszthatnak egyéni teleket.” Ó, szegény, harminc év előtt halt – Morelly Törvénykönyvéből kifelejtett – zsenik! S a forradalom sok fölösleges véráldozatával szerzett szabadság megannyi beidomított polgára, ki “vallásos engedelmességgel tartozik a magisztrátusnak és a kormány képviselőinek... A kormány minden törvényét mint alaptörvényeket szentként és sértetlenként kell tisztelni” ... Ott, ahol törvény írja elő és szabályozza a közösségi kultuszt, ahol az emberi szellem szabadsága az éppen szolgálatba rendelt polgárőrök által ellenőriztetik, nehogy a képzelet birodalmába tévedjen, ott nyilvánvaló, hogy előbb-utóbb hatalmon levő önmagával (is, vagy: különösen) meghasonlik az, kinek szíve és értelme jóval korábban megsejtette és le is leplezte a különböző társadalmi formák egyformaságát: “Az egyikben a nép egy embernek, a másikban többnek, a harmadikban saját magának van alávetve”. Nevezzem szerencsédnek, Saint Just, hogy a félelmetes logikád ellen képmutatással védekezők éppen akkor számoltak le veled, midőn már nem érezted képesnek magad legféltettebb álmaidat átmenteni a vérfolyamon túli, derűseb partra?

 

Szinte futva teszi meg az utolsó ötven lépést, majd megtorpanva előbb térdre ereszkedik, aztán mind jobban előredőlve, arcával a földre bukik, a fűbe törölve verítékét.

 

Gyermekkori nevelőm, Pruzsinszky József, megcsalt lelkű, mogorva ember volt. Ahogy öregszem, sok mindenben magára ismerne bennem. Atyám állítólag azért fogadta fel mellém, hogy a Martinovicsék összeesküvésében való részvétel miatt többesztendei várfogságot szenvedett ember elriasszon engem a francia haladó gondolkodók eszméitől. Legkönnyebb volt akkoriban minden honi baj okát a külföldről belopott könyvekre és teóriákra sózni. Itthon különben nem is hallottam Mably és Morelly meg társaik terrornál elrémítőbb, minden emberi szépséget és tehetséget elszíntelenítő doktrínáiról, minden egyéni színt kifehérítő falanszterizmusáról; természet adta egoizmusom tiltakozott volna ellenük. Így viszont származásom köldökzsinórját elszakítva bár, de az előjogok korlátjai mögül csak az óvatosak kényelmével kukucskálva ki, iszonyattal töltött el a jakobinusok fanatikus ítélkezése dinasztia és osztályok felett, a kivégzési kampányról nem is beszélve. Ha nem nevelték volna belém a Robespierre-ek és Saint Just-ök kárhozatos példájától, kiszámíthatatlan tetteitől való rettegést, talán nem futok meg az itthoni elképzelt borzalmak elől...

 

Hátára fordulva magasba tekint. Álló fellegek. Mint ki nem hunyó szikrák, méhek röpködnek a sövényen túli színes kaptárak felett.

 

De ha nem ismerem meg az emigrációban Saint Just igazi hagyatékát, az uralkodó viszonyokat kiszolgáló eszmetárat túlélő gondolatait, aligha jutok el odáig, hogy fölfedezzem ezt a nyugalmat és életerőt, amely most körülvesz. Mindennek hagyománya, értelme van itt. Egy sújtás, egy barázda maga a folytonosság. A szomjúság, amelyet érzek, nemcsak a forróságnak vagy kádakban kavargatott, vérszínű boraimnak szól, de mindennek, ami még felfedezésre vár. Más ez a mohóság, ez a kényszer nélküli sóvárgás, mint a menekültek, vagy mint a csatatéren cserepes ajakkal seblázban hánykolódók szorongató szomjúsága.

 

Kóborol, gyümölcsfák szirmainak illatával telve. Egy kis állóvíz buborékos felszínére felfújt békák telepednek. A tiszta víztükör fölé hajol. Egy pillanatra feltűnik képmása, már nyúlna is utána; aztán zavaros, fekete rőt foltot lát a fölkavart víz színén. Nem szemét fedi el, hanem – mind távolabb tartva maga elé tenyerét – a tökéletlen tükröt.

   Sietve, feldúltan indul meg a ház felé.

 

A hely tudata az idő lassú, sötét hullámzásába veszett. Mint elsüllyedt hajó sodródó tárgyaiból, a fel-felsejlő képtöredékek üszkös csont, alvadt vér villanásaiból kezd összeállni a katasztrófa képe. Ezen a vidéken kezdte meg Jellasics bosszúhadjáratát Lambert meggyilkolásáért. Több mint harmincezer fős hadseregével támadt alig félannyi magyar népfelkelőre.

 

Röpke fuvallat; a szakadt szirmok szétrebbennek. Száguldanának, de csak szontyoli hópilinkézés lesz belőle.

   Lehunyja szemét, megáll.

 

Úristen, mi ez? Megkésett bűntudat? Minek gyötröm magamat. Úgyis eleve minden halálra volt ítélve. A nagy lelkesedések kora lejárt. A szellem palackba zárása elvégeztetett.

   Milyen helyszín ez. Csontot, vért rég elhantoló. Csak nyitott szemmel járj. Nem ugyanaz az átdöfött föld, nem ugyanaz a mérgezett folyóvíz, nem ugyanazok a felperzselt tanyák. És mégis...

   Hazatérve, ha fáradt fejem lehanyatlik, mintha ugyanabba a vízbe lépnék, amelyikben egy agyonlőtt ló puffadt teteme mágnesként vonzza a viaszsárga hassal a víz színére fölbukkanó halakat. S folyóba hajló fűzfaág hintáztatja a ló ifjú gazdáját, a kengyeléből kifordult, tótágast állt huszárt. A szelíd habok többnapos sörtét szappanoznak. Tátogó szájak, meredt tekintetek a halál tele hálójában.

   Mintha ugyanabban a földhorpadásban hevernének egy rakáson az átvágott torkú asszonyok és a felkoncolt serdülőkorúak. S a meredek oldalban, egy ölnyi tisztás lekaszált szénarendjének szélén két pár szederjes fül, láthatatlan fejekről lemetszve, mint kis csomóba száradni kitett kékhátú gombák.

   S a kivájt, agyagos üregekben ugyanúgy, égnek rugaszkodott lábakkal a járómarhák: húsuk csontig lerágva.

   És megint az elhagyott pusztaság, a tanyák hamuban, vérüszökben. Csak egy nyögve, zokogva éneklő vénasszony, hunyó parázs mellett kuporodó. Rongyai alatt selymes tolluval tömött kispárnát szorongat.

   Csak hát ez a hazatérés nem ugyanaz, mint a menekülést megelőző búcsúvétel volt. Akkor családi menedékhelyre jöttem erőt meríteni, hogy vállaljam a bujdosást, a megfutamodást. Most az őrülethez, hogy merjem-e kihívni magam ellen a veszélyt? Lehet, hogy minden bátorságom ennyi volt: ezt végiggondolni!

   Barátaim régóta nincsenek, családom egyre elégedetlenebb kedélyállapotommal. Hiába áltatom magam azzal, hogy csupán a fizikai egészségem romlott meg, nem a lelki.

 

Hazavánszorogva megiszik egy kancsó bort, becsukja a zsalutáblákat, felhúzza a falakon függő és a nagy állóórák régi zenélőszerkezeteit, gyertyatartókat helyez az ágy két végéhez, meggyújtja a gyertyákat, s felöltözve hanyatt fekszik az ágyban, mint egy ravatalon. Összeszorított szíjjal könnyezik, majd hangos, csuklásszerű zokogás rázza. Az órák más-más melódiát – indulót, menüettet, mazurkát, altatót – játszanak.

 

Legalább nem hallom a sírásomat!

 

Mielőtt egyebet is gondolhatna, elalszik.

 

 

Kürt harsan. Zölden hullámzik a síkság. Az ég alja rózsaszín. A hajtók kiáltozni kezdenek; pórázon vezetik a kutyákat.

   Eötvös a vadászok közt lóháton, könnyű vágtában indul meg az erdei hajszára. Előtte nyúlfióka szökdel ügyetlenül. Maga elé emeli puskáját, de megsajnálja a nyulat. Nem lő. Tőle jobbra, a lejtőn felkapaszkodó lovas elsüti fegyverét. Vadászkutyája megiramodik, de egy pillanatra megtorpan; a sűrű tüskebozótnál váratlanul egy vastag farkú, gubancos kóbor kutya bukkan fel. Versenyfutás a zsákmányért, majd marakodás közben a gazdátlan eb a vizsla hátába harap. A vizsla nyüszítve forgolódik, társai máris ott teremnek, és leteperik a gazdátlan, kiéhezett ebet. Az habzó szájjal, őrjöngve marcangolná valamennyiüket, kétségbeesetten igyekszik fejét kiszabadítani. Egyik vadász lováról leugorva közelről lő a vergődő állatba; a vadászkutyák szétfutnak. Csak a megmart, fényes szőrű vizsla őrzi, szagolgatja morogva kimeredt szemű, élettelenül is vicsorgó merénylőjét.

   “Biztos veszett volt, nemcsak kiéhezett – mondja, aki lelőtte. – Hamar a szájkosarat!” – mutat a megharapott vizslára.

   “Állatorvost! – kiáltja a kutya gazdája. – A többit is jó lesz elkülöníteni.”

   Egyik hajtó lóra pattan, társai kifulladva, szájkosarakkal kerülgetik az úri kutyákat.

   A hajsza abbamarad. Oda a vadászhangulat.

   Eötvös a nyeregből lenéz az eb hullájára. Mintha szánakozna.

   Lovaglás közben fogai összekoccannak.

   Forrón süt a nap.

 

Nem volt engedelmességre, szolgálatra beidomítva. Ettől kell félteni a többit. Ettől a veszettségtől.

   Ha nem ő támad, még ennyi esélye sem lett volna. A megszelídített falka széttépte, megnyuvasztotta volna gazdájuk segítsége nélkül is. Felettük már győzedelmeskedett a spekulatív közakarat. Egyenlő joguk van a lapuló szimatolásban, az engedelmes hajrázásban, a szolgálatkész pusztításban. Hogyan is állunk ezzel az üggyel, Saint Just polgártárs? A legnyomorultabb és legszánalmasabb nép az lesz, melyet saját jogai nevében, unos-untalan azokra hivatkozva nyom el, aláz meg demagóg vezére.

 

 

Testes, kényelmes bútorok a beözönlő fényben. Néhány megbarnult, elhalványult portré társaságában, középen, díszes keretben egy nagyobb méretű festmény. Zrínyi kirohanását ábrázolja.

   Eötvös ágyban fekve hallgatja bőrszéken ülő vendége, gróf Charles de Montalambert francia politikus kenetteljes szavait, s közben merev nyakát óvatosan forgatva, a kertben virágokat szedő lányának mozdulatait követi a nyitott ablakon keresztül.

   Ilona vékony bakfis még, csak a krinolin mutatja érettebbnek alakját. Eötvös tekintete most egy szénfekete rigóval az ágak közt kalandozik; színét tekintve, pávánál, pelikánná magyar címerbe illőbb madárnak találja.

 

“Pesten járván, gondoltam felhasználom az alkalmat, s pótolom mulasztásomat. Minthogy a báró úr hozzám eljuttatott műve* kizárólag a jelenlegi viszonyok bírálatát tartalmazza, és azokra a veszélyekre szándékszik felhívni a közfigyelmet, amelyek a fennálló állami berendezkedésből adódnak, nyilván természetesnek fogja találni, hogy válaszomat elhalasztottam addig a pillanatig, amíg lehetőség kínálkozott személyesen találkozni önnel. Ugyanis tisztában vagyok azzal, hogy az önök postája is azt az alkotmányos elvet követi, amely szerint levélrendőrség nélkül nem lehet kormányozni; csak hát, sajnos, kevésbé gyakorlott kézzel jár el, mint ahogyan ez Franciaországban történik, miáltal egy csomó levél a felnyitáskor tönkremegy. Ezért el sem jut a címzett kezébe... Siettem a Svábhegyre, de sajnálatomra csak halovány női arcok, kisírt szemek fogadtak.”

   “Ez azért túlzás... ”

   “Az egész család az ön meglepetésszerű szökésére panaszkodott. Aggódnak a báró úr egészségéért. És látom, nem alaptalanul.”

   “Á, nőm attól tart, hogy még meg találok zavarodni. Engem egyelőre csak a hűlés környékezett meg. Ám az sincs kizárva, hogy a vadászaton lovaglás közben megrándult a hátgerincem.”

   “De ez az elzárkózás minden és mindenki elől, már korábban is...”

   “Hazajöttem...  egy kicsit magamba szállni. A gróf úrnak bevallhatom: nemcsak felületesen kezelt, elhanyagolt emlékeimre voltam kíváncsi, hanem arra is, hogy mit várhatok jövendő önmagamtól, attól a valakitől, akit még nem ismerek. A mai idők megkövetelik, hogy takarékos, jó gazdák legyünk. S én lassacskán elmondhatom, hogy saját magamon kívül más birtokkal nem rendelkezem.”

   “Ön túlságosan szerényen ítéli meg helyzetét. A báró Eötvös József név ma is többet jelent puszta erkölcsi értéknél. Vagy inkább: ma különösképpen. Önt szeplőtlen hűsége a Monarchiához tulajdonképpen már rég hőssé avatta; ám ezután, őfelsége Ferenc József császár kegyének köszönhetően, a báró úrnak alkalma lesz gyümölcsöztetni is a Burgban szerzett tekintélyét.”

 

Eötvös vendége tolakodó tekintetét követve, észreveszi az ágy melletti asztalkán a félig összehajtott ívet s rajta megkezdett fogalmazványát. Váratlan indulattal kap utána, s gyűri össze. A gróf atyai szelídséggel teszi Eötvös ökölbe szoruló kezébe puha tenyerét.

 

“Fölösleges titkolóznia előttem. A véletlenül megpillantott megszólításból úgyis kitaláltam: megérkezésünk pillanatában ön azon fáradozott, hogy kifejezze legmélyebb háláját a legmagasabb kegyért és jóságért, amellyel a császár önt rendkívüli birodalmi tanácsossá kinevezni méltóztatott.”

 

Eötvös, mint akit megszégyenítettek, elernyedt ökléből az asztalra ejti az összegyűrt papirost. Majd kínos arcrándulással lassan kibontja, kisimítja, hogy láthatóvá váljanak a tintával írott sorok.

 

“Már két napja, hogy leírtam ezt az első mondatot. A dátumból is láthatja a gróf úr: 1860. május elseje... Azóta itt tartom, az orrom elé dugdosva folyton. Mivel én csak afféle biedermeier hős voltam világéletemben. Tétlenségemből csupán egy-egy nekibuzdulás lendített ki olykor. Az ilyen, inkább szenvedőleges, mint tevékeny jellemet csak szem előtt levő inger képes, ha képes, valamilyen elhatározásra bírni. Miután sikerült magam elé idézni néhány tragikus emléket, még betegen nyögdécselve is igyekszem rajta tartani szememet ezen az ív papiroson, amelyikre egy kivételes pillanatban volt bátorságom ráírni a nemet. Most már csak a folytatáshoz kell erőt gyűjtenem.”

   “Á báró úr visszautasítja az uralkodó kegyét?... Ha értesülésem nem csal, nem egy udvarias könnyedséggel elejtett kívánságról vagy ajánlatról van szó. Az ön kinevezése az ifjú Ferenc József császár részéről megtörténtnek tekinthető.”

   “Annál nehezebb lesz felsorakoztatnom indokaimat.”

 

A gróf elképedve nyúl a megkezdett fogalmazvány után.

   “...egyszersmind egy minden hű alattvaló számára kínos helyzetben találom magamat, mert be kell vallanom, hogy – olyan okokból, amelyeknek elhárítása nem áll hatalmamban –, a legmélyebb tisztelettel kérnem kell felmentésemet a Felséged kegye által nekem szánt feladat alól...”

 

Mialatt a gróf olvas, Eötvös hosszasan bámulja belépő lányát. Ilona, amint kezében a fehér fürtű orgonaággal megáll, apja hihetetlen hasonlóságot fedez fel egész alakjában – mintha visszatértek volna a hajdani májusok: csigákba göndörödő fekete hajával, hűvös patakvízként simogató, játékos mosolyával asszonya lépett volt be így valamikor a leszüretelt meggyel, vagy a halovány kerti violákkal, aztán szó nélkül leült a zongorához, és Mozart-melódiát játszott, egy gyengéd dalt, régi hangulatokba ringató álmodozást; miközben ő a medvebőrre dőlve hallgatta, tudós kalendáriumok és álmoskönyvek fakult lapjait forgatván szórakozottan a karos gyertyatartó pislákolásánál.

   A vendég izgatott hangja rázza fel ábrándozásából.

 

“Miben reménykedik ön, tisztelt uram? A francia nép, amely állítólag az Istentől nyerte a kezdeményezés, a küldetés jogát e a világon, engedelmesen fejet hajt már mióta császárának, pedig a mi III. Napóleonunk nem ősi királyi dinasztia sarja, és három esztendeig kénytelen volt elviselni a köztársaságot.”

   “Az, amit az államművészet területén Richelieu-től a legújabb korig az ön hazájában véghezvittek, engem mindig a francia kertművészetre emlékeztetett, amely mint minden Versailles-i divat, beutazta a világot. A szabadon növő erdőre egy szabályos város formáit kényszerítették rá, és addig nyesegettek minden fát, amíg zöld lombja beillett az egyenes falba... De vajon következik-e ebből, hogy annak a formának, amelybe oly hosszú éveken át belekényszerítették a fákat, most már örökké meg kell maradnia? Vajon – ellenkezőleg – nem teljesen bizonyos-e az, hogy csupán a kertészek eltávolítására és az örökös nyesegetés és erőszakolás feladására van szükség, és mindezek a fák újból természetes alakot fognak ölteni.”

   “A báró úr, legalábbis az emigrációban, a demokratikus eszmék győzelmét beláthatatlan ideig lehetetlennek tartotta. Okos konzervativizmusát, ha nem csalódom, az a meggyőződés is táplálta, hogy országuk nyugodalmas fejlődése csak a történelmi jog talaján maradva garantált. Amilyen hűségesen követte ön az uralkodó eszmék útját, mint úszó fellegekét, tisztelt báró úr, éppoly kevés figyelmet méltóztat fordítani ezúttal az elvont számításokat gravitációként földhöz kényszerítő tényre, miszerint taktika nélkül nem lehet uralkodni. Márpedig a Habsburgok évszázadok óta remekelnek az uralkodásban. Ezek szerint tehát hamarosan rá fognak jönni arra, hogyan óvhatják meg a Monarchiát a felbomlástól.”

 

Ilona vázába teszi a virágokat. Az ágy mellett elhaladva, ujjbegyével könnyedén megérinti apja homlokát.

 

“Apámnak láza van! Túlságosan felizgatja magát minden áldott percben.”

 

“A megalázottság forrósága” – gondolja párnára hanyatló fejjel Eötvös. Halántékán, nyakán bolondul üt a vér.

            A vendég feláll, ellép az ágy közeléből. A lány tekintete az egyik falióráról a másikra szalad. Mindenik mánus áll. Zavart mosollyal fordul az idős vendéghez.

 

“A szomszédasszony jércét süt kakukkfűvel. Mikorra elkészül vele, nálunk akkor lesz dél.”

 

A vendég kezébe veszi kalapját.

 

“Addig sétálok egyet. Nézelődöm egy kicsit.”

 

“Itt ugyan nem sok látnivaló akad. Az udvarok némák; keresztelés Isten tudja mióta nem volt. De van egy kótyagos vénember. Az aztán egy tucat gyermeknél többet ricsajozik.”

 

 

Kint alábukott a nap.

   A szobában minden sápadt, homályos, kékes. A mozdulatlanul fekvő Eötvös körvonalai szinte kivehetetlenek.

   Ilona az ablaknál állva különös, orrhangú énekfoszlányokra figyel.

 

“Még mindig az útszéli fán ül, és gajdol. Valamit megint franciául, pedig Montalambert gróf már régóta elkocsikázott... Honnan tud ez a hóbortos vénember annyi különös szót franciául? Én az intézetben titokban még Villont is olvastam, mégsem értem, amit mond.„

   “Elcsapott tanító az öreg. Amikor gyermek voltam, ölébe ültetett, és oldalakat citált nekem könyv nélkül a Télemakhosz kalandjaiból. Az imént, ahogy kivettem, káromkodásokat szedett csokorba. A franciáknál a káromkodások nem olyan köznapiak, mint nálunk; elegánsabb, bravúrosabb nyelvtudást igényelnek.”

 

Ilona leül apja mellé az ágyfejéhez. A szoba belseje már, mint kútmély, sötét és hideg, csak a falakat világítja meg kintről némi fény, végigdereng a festmények képkeretén s itt-ott az olajjal dúsan kent ruhák, méltóságteljes arcok világosabb, derűsebb festékfoltjain. Ilona felnézve a szentképek Gábor arkangyalánál fenségesebbnek látja most a magasban Zrínyit. Nem érti, hogyan képzelhette kicsi korában, hogy azon a képen kivont karddal atyja hadakozik.

 

“Miért volna bolond szegény?” – kérdi Eötvös.

“Mert egyvégtében mindenkit gyaláz.”

“A parasztokat soha. Csak a vármegye urait és a császár minisztereit csúfolja, szidja üvöltözve az újabb nagy adók meg a betelepítések miatt. Semmi más nem tesz, mint költöget; legfeljebb árjegyzékkel toldja meg a poéták panaszait: ahogy a búza drágul s ocsúval kevertetik – panaszolja –, úgy lesz testünk-lelkünk egyre olcsóbb!... Te bolondnak tartod az ilyet?”

“Hát, hogyha fára is mászik.”

“A fáról messzibbre látni.”

“Apám ugrat engem.”

“Meg aztán a földi elöljáróság, a fogdmegek sem figyelnek annyira a légből (el)kapott hangokra. Gondolják: hamar elszállnak, akár a krákogás. Nem úgy, mint amikor egy sötét lebujsarokban izgat, lázít, tüzel egy megkeseredett Petur... Mi az, nem gyújtasz gyertyát?”

 

Ilona mintha felrezzenne; majd halk dünnyögés után – “Olyan jó így a sötétben üldögélni...” – mozdulatlanul gubbaszt a székben.

 

“Apám, látom, nem irtózik tőle, amiért bolond. Inkább mulatságosnak találja.”

“Egyszer felolvastam neki néhány sort Kossuth angliai beszédéből. Azóta Kossuth barátjának tart engem is. Az öreg tanítóról beszélek...  Ami igaz, Kossuth sok mindent reálisabban ítél meg az emigrációból; akárcsak annak idején jómagam idegenben, midőn ő vergődött, roskadozott itthon a fölös terhek alatt. A távolság vagy talán az idő közelít bennünket, régi ellenfeleket egymáshoz? Vagy valami sokkal személyesebb... fájóbb erő. A te korodban, gyermekem, a kategorikus akarat, ítélet, az eszme vagy inkább a rögeszme indulata volt bennünk a döntő... Ilona, alszol, ugye?...”

 

 

“Apám miért égette a gyertyát egész éjjel?”

“Lehet, hogy féltem. Előbb azt hittem, önmagamtól kell tartanom. Talán a láz miatt volt, de mindegyre a császár alakját láttam megelevenedni, pedig ezt a házat az Isten megőrizte Ferenc József képe nélkül. Az éjjel mégis, mintha kísértetekként össze lettünk volna zárva, s én, akár a határbeli kőszent, meg sem tudtam mozdulni a színe előtt... Aztán eltűnt. Kis idő múlva mintha lépteket hallottam volna a ház körül...”

“Ezúttal valóságosakat.”

“Honnan tudhatnám biztosan. Csak annyit konstatáltam utólag, hogy öreg fejjel gyáva lettem.”

“Apám volna öreg és gyáva, aki negyvenhetedik esztendejében két vérmedvét ejtett el?!”

“Felriadva gyertyát gyújtottam. Az volt az érzésem, hogy valaki kintről rám sunyít, a zsalugáteren keresztül alattomosan figyeli minden mozdulatomat. Tán még a gondolataim után is spionkodik... Reggelig ott ültem virrasztva az ablak mellett. Mint áttetsző forrásvíz ömlött végig a hajnal a kerten. Szinte kitapintható lett a fákon a forradás, a harmat a virágok gyűrődéseiben.”

“Hadd lássam, nincs e ragadós gyanta vagy virágpor sárga foltja az apám ujjbegyén.”

 

Ilona játékosan végigcirógatja apja kezét, karját, fázósan összehúzott vállát, majd a teleírt papírlapokra téved tekintete.

Ujjongva kapja fel őket.

 

“A csúnya éj elszállt, de ez megmarad! Valami nagyon szépet végre írt megint apám.”

“Szépet? Azt talán még könnyű lett volna... De az igazat írni!...”

   Ilona félhangosan olvassa a megszólítást: – “Felség!” –, és csalódottan ejti ki kezéből a papírlapot.

 

“Csak egy hivatalos levél?”

“Csak.”

 

Eötvös kimerülten ül le az ágy szélére, s dideregve húzza nyakába a takarót. Két keze szívmagasságban összeér. Ajkán meg-megújul a remegés, mintha hangtalanul imádkozna.

 

“... Felséged az események során indíttatva érzete magát arra, hogy a magyar alkotmányt felfüggessze. Kötelességem, hogy legmagasabb elhatározásainak magam alávessem, és mint eddig, ugyanúgy a jövőben is pontosan teljesítsem azt, amint az államnak felséged által megszabott rendje az egyes polgártól követel; azt azonban, hogy tevékenyen részt vegyek olyan intézményekben, amelyek annak az alkotmánynak a helyébe kell hogy lépjenek, amelyre esküt tettem, és amelyek így egyenes ellentétben állnak ezzel az alkotmánnyal, azt, legkegyesebb úr és császár, lelkiismeretem nem engedi meg nekem...

   Ha egy olyan ember számára, aki egész életében kitartott a monarchikus elvek mellett, létezik súlyos helyzet, úgy az ilyen az, amikor nem tehet eleget uralkodója kívánságának. Annak a helyzetnek, amelybe teljesen váratlan kinevezésem révén kerültem, a súlyossága kimentheti a nyíltságot, amellyel eljárásom indokait kifejteni kötelességemnek tartottam.”

 

Ilona szalad be hozzá, valósággal ropognak szájában a szavak.

   “Kint ragyog a május. Ez az igazi orvosság, gyerünk! Segítek felöltözni apámnak.”

 

 

Álmosan hunyorog a vakító fényben. Legszívesebben az állatbőrre feküdne, mint régen.

   “Könnyű a medvének – gondolja –, neki nem okoz gondot a tavasz. Télen kialudhatta magát.”

 

 

 

*Báró Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az álladalomra, Pest, 1851, 1854 – Eötvös a tanulmányt elküldte kora jelentős társadalomtudósainak, köztük Charles de Montalembert grófnak is.