„Az én mesém nem kerek, hanem tojás alakú”. Vagy banán

Balázs Attilának a Könyvhétre jelent meg legújabb kötete, melyben a nagyvilágban szétszóródott magyarok sorstörténetei mellett számos abszurd és mulatságos história is felvonul. „Szép kis történetekről” beszélgettünk az íróval pesti törzshelye, a Zappa napernyői alatt.

– Hogy érzi magát ma egy vajdasági író Budapesten?

– Definíció szerint Vajdaságból származó magyar író vagyok, és jelen pillanatban nem érzem magam nagyon remekül. Horror. Ami ebből a műveimben megjelenik, az publikus, a többi a privát szféra része. Szeretnék majd hamarosan elmenni a tengerre, ami bennem, mint volt jugoszláviai íróban nagyon mélyen él. Hiányzik a só, a kabócák muzsikája, a napsütés, a torlódó autópálya; az a mentalitás, ami a dalmátokra jellemző. Ha egykori hegymászóként ma ifjabb graffitis lennék, a tűzfalakra nyulakat pingálnék, amint sókockákat nyalnak.

– Gyakran jársz haza Újvidékre?

– Gyakrabban jártam, amikor még éltek a szüleim. A húgom ott van túlélőként, őt rendszeresen meglátogatom. Újvidék is hiányzik a maga módján, de az az érzésem, hogy Pesthez most már rég jobban odaragadtam, jobban átjár a szelleme. Elveszítettem Újvidéket. Vagy fordítva. Valahol azért még mindig szeretem. Ugyanis bízom a feltámadásban. Pesttel kapcsolatban is hasonló az érzésem.

– Mi köt Budapesthez?

– Az egész életem itt van, a személyes kapcsolatok. Most már mondhatom, hogy munkahely nem köt ide, sikeresen felszabadultam, de van íróasztalom, és annál dolgozom. Attól függetlenül, hogy immár nem pofátlankodom a Rádióban, része vagyok a magyar kulturális életnek. Boldog pillanataimban ezt hiszem. Még megtartó érzés. Bár a fene tudja. Emberek sorsa kifürkészhetetlen. Főleg azoké, akik itt-ott irritálják a vezető közeget.

– Tehát főállásban írsz…

– Igen, és tudjuk, ez mit jelent anyagilag. Ahogy az egész kortárs irodalom helyzete meglehetősen szomorú képet nyújt. Megdöbbentő például, milyen kihalt a Magyar Írószövetség épülete, nemrég sétáltam arra. Egykor zsongott benne az élet, ahogy az étteremben is, vagy volt egy kis lugas a fal mentén, ahová ki lehetett ülni. Mindenki bejárt az ügyeit intézni, beszélgetni, ebből semmi nem maradt. Vagy csak nem látom. De írok, amíg bírok. Két szürke hályogom is megoperálták. Egyiket sikeresen. Egyébként a Tömegír sosem érdekelt túlságosan . Sem egyik oldalról, sem a másikról. Ott is vagyok: közte. Természetes földrajzi helyzetem ez. Így megyek majd az Úr ölébe. Csak még némi kivetnivalót, berzenkedést érez, mutat a lelkem erre az akcióra. Egyelőre az anakronisztikus öreg Ördög is némi tanácstalanságot mutat.

– A frissen megjelent Szép kis történetek az elmúlt évek termését gyűjti össze?

– A Kinek Észak, kinek Dél anyagát évekig gyűjtöttem, kutattam, ami valamikor elképzelhetetlen volt, mert éppen másképp láttam írói magam.  Rá kellett döbbennem viszont, hogy – paradox módon – a Szép kis történeteken bizonyos értelemben még tovább dolgoztam, huszonvalahány év spektrumából származó írások kerültek bele. Nem az íróasztalfiókból kisöpört művek ezek, hanem az egyéb koncepcióba bele nem férő, az újabb koncepcióba viszont nagyon is beleférő, jórészt átdolgozott írásokat tartalmazza a kötet, amely írások elég széles skálán mozognak. Elég? Van köztük hosszabb elbeszélés, van egészen rövid, nyúlfarknyi, ezt a szót nagyon szívesen használom. A manapság sokszor hangoztatott magyarságszál is összefűzi őket. A kötet hősei jórészt kivándorolt magyarok – bár a kivándoroltság valami rendezettséget sugall, tehát inkább kivetődött, kiszóródott, zömmel elnyavalyodott magyarokról van szó. Emellett van a kötetnek egy erős angol vonulata is. Hú, hiszen az egy nagyon erős, felkaroló nép. Szerintem a derekasabbak látogassanak el a délvidéki Zentára. Ott még tanulhatnak magyarul. Kiadóm igazgatója, Beszédes Pista szívesen segít nekik ebben. És ha szerencséjük van, bepillantást nyerhetnek kitűnő írónk, Danyi Zoltán rózsakertészetébe. Csak ő erősen hangulatfüggő elem ebben az értelemben. De jó, ez itt nem a reklám helye. Stúdió vissza.

– Sorstörténetek?

– Igen, és az itt felvonuló emberek sorsa meglehetősen abszurd. Mint például Kerényi Frigyesé, az elfelejtett költőé, aki valamikor vállvetve versengett Petőfivel. Bár senki nem gondolta, hogy Petrovicsot le lehet hengerelni a maga géniuszával. Kerényi odáig is eljutott, hogy költői párbajt vívtak még egy jeles részvevővel hárman, amelyben ő, Kerényi, persze, legalul maradt. Nem volt jelentéktelen költő, mégsem a költészete tette emlékezetessé a nevét, amennyiben, hanem furcsán alakuló élete. 1848 után ő is Amerikában kötött ki. Sok más nemzethez hasonlóan a magyarok is az Egyesült Állomokban próbálták akkoriban újrateremteni a maguk Mennyországát. A kivándorolt 48-asok így teremtették meg Új-Budát. Kossuth végül úgy gondolta, a szülőföldhöz közelebb kellene Új-Magyarországot megvalósítani, így amikor legközelebb arra hajózott, már oda sem nézett. Új-Buda gyakorlatilag megsemmisült, az enyészeté lett. Kerényinek még megjelent ott egy könyve, talán kicsit nagyobb visszhangja is volt, mint ha ma Budapesten megjelenik egy verskötet. De ő ezt sikertelenségnek könyvelte el. Romló idegállapota miatt bolondnak nézték, szerencséjére ez a sziúk földjén történt, ahol szentként tisztelik a bolondokat. Egyike volt azoknak, akik utolsóként távoztak Új-Budáról. Elindult a nyugati partvidék felé, majd valószínűleg teljesen elborult elmével vagy belevetette magát, vagy beleesett egy szénégető kemencébe. Ez az egyik fajsúlyosabb történet a könyvben, amely jócskán érinti a magyar irodalmat. De szerepelnek benne egészen mással foglalkozó hősök, egyikőjük például furcsa szerelembe keveredett a delfinekkel egy floridai delfináriumban. Ez a pornó, vagy a túlfeszített szerelem határát súrolja. Vagy csak sorsfordulat.

– Hogyan találsz rá a hőseidre, és hogyan építed fel az életükből ezeket a regénnyé szövődő történeteket?

– Nyilván eleve a habitusomnál fogva működik bennem egy kontraszelekció. Ami bennem megmarad, annak mind köze van az abszurdhoz, a groteszkhez, a kifordítotthoz, az angol humorhoz, tüdős halakhoz. Szörnyekhez, mint Jónás története a Bibliában. Ez régi technikám, ami a Cuniculushoz vezet vissza. Ezra Pound költészetét sokat olvastam – ő, mint a 20. század egyik legnagyobb modernistája, megteremtette a maga metaforaelméletét, amit én prózában alkalmazok. Ennek lényege, ha egymástól távol eső dolgokat közelítesz, és ha ezt szerencsésen teszed, akkor átpattan az értelem szikrája. Szeretem a súlyos realizmusra ráolvasni ezeket a kibillentő mondatokat. Olyan ez, mint a félreütés a dzsesszben. Én ebben találom meg magam. Helyzete válogatja, mikor és milyen mennyiségben alkalmazom.

– Már az első művednél, a Cuniculusnál szétfeszítetted a hagyományos prózaformákat. Soha nem éreztél késztetést a klasszikus történetmesélésre?

– A Kinek Észak, kinek Dél a maga módján „klasszikus” próza a Cuniculushoz képest. Egyébként a történet sosem hal meg, csak az író. A mesétől én soha nem távolodtam el, csupán – azt az egyszerű magyarázatot szoktam adni – az én mesém nem kerek, hanem tojás alakú. Mindig ehhez a formához ragaszkodtam, és próbálom megtalálni a tökéletes tojást. Ahogy Ezra Pound egyik esszéjében Brâncuşi szobra alapján megpróbálja meglelni a tökéletes tojásalakzatot. Hogy mik ennek az ismérvei, nehéz lenne felsorolni, és nem is lenne értelme. Én még abban az időben nőttem fel, amikor sokat meséltek az emberek, például a nagyszüleim. Rádiós koromban készítettem egy interjút Gion Nándorral, akkor beszélgettünk róla, hogy a tanyasi, falusi miliő meséinek köszönhetjük mindazt, amit manapság már nem csak az irodalomtudósok, de még a szellemileg magasabb köznép is mágikus realizmusnak nevez. Én ennek egy kifordított formájával, egyfajta sajátos mágikus realizmussal élek. Éljen a történet, csak találjanak rá az emberek.

– Mindig adsz a műveidnek valamilyen sajátos műfajmegjelölő alcímet. Fontosnak tartod ezeket a „kiegészítéseket”?

– Igen, mert ha a létező eszköztár nem fedi, amit ember agyal ki, mert egyébként elveszettnek érzi magát, akkor ki kell találni műfajokat. Ugyanakkor ez játék is, a cím és alcím akár metaforaként is viselkedhet ebben a formában. Rögtön meghatározza, milyen intellektuális, filozófiai vagy humorszférában mozog a mű.

– Ha Balázs Attila-regényeket, elbeszéléseket olvas az ember, azokban az író mellett mindig ott bujkál a történész, a művelődéstörténész, az újságíró…

– Sikerült eddigi életem során elég sokat olvasnom, meg akár haditudósítanom is… Mindegy, az Új Symposionnál kezdtem a pályafutásomat, Sziveri János mára már mitológiává vált nemzedékében nőttem fel annál az újvidéki folyóiratnál. Akkoriban Tolnai Ottó és a többiek mind azt tanították, hogy az írónak véleménye kell, hogy legyen képzőművészetről, zenéről, filozófiáról. Ezt most nem tapasztalom Pesten, sőt – üssenek akár agyon azért, amit most mondok – az írók egy része műveletlen, és még csak nem is tud róla. Vagy egyszerűen leplezi, hogy más területről is van meghatározó értesülése.

– Talán ebben szerepet játszik napjaink „énközpontú” irodalma is.

– Ez az irányzat nagyon jó dolgokat eredményezett, én is innen indultam egykor, de nekem túl szűkös utcának bizonyult. Sokak szerint a Kinek Észak, kinek Déllel kanyarodtam el a groteszk „énközpontúságomtól”, és ezzel elárultam magam. Nem hiszem, mert a hangnemből bőven van benne. Egyszerűen megkockáztattam ennél a könyvnél szerencsétlenül, hogy megírjam a világ történetét a vajdasági, konkrétan péterváradi deszkákon keresztül. „A világ kicsiben”. Ezért is szeretem az alcímeket. Felfedeztem a péterváradi várban a nagy lehetőséget, annyi minden sűrűsödik bele. A történelem és a filozófia egyébként mindig is érdekelt. Amikor általános iskolába jártam, történelemórákon, ha feleltem, csak meséltem és meséltem. A tanár egyszer idegesen rákérdezett, hogy jól van, de hol vannak a konkrétumok? Elkezdtem hát konkrétumokat tanulni. Amikor gimnáziumba kerültem, bevágtam a pontos dátumokat, helyszíneket, és amikor először feleltem, sorolni kezdtem őket. A tanár leültetett, egyes. „A történelem az mese” – mondta. Ezt ott tanultam meg, és azóta is alkalmazom. Kiegészítve azzal, hogy a történelem mese – főleg úgy, hogy melyik udvaron írják –, ez igaz, de legyen meg mégis a szilárd tényvázlat alatta, ami el tudja igazítani az írót és az olvasót is.

– Hogyan viszonyulnak a Vajdaságban élő írók az Új Symposion hagyományát folytató Ex Symposionhoz, illetve azokhoz, akik áttelepültek az anyaországba?

– Amikor Szerbhorvát György megírta az Új Symposion történetét, a kötetet itt mutatták be Budapesten. Jelen volt számos jeles vajdasági és budapesti író is. Többen közülük arról beszéltek, hogy az Új Symposion valójában egy jelentéktelen lap volt, csak a politikai botrány tette híressé. Kénytelen voltam közbekérdezni, hogy akkor mitől ülünk mi itt, milyen alapon jöttünk össze? Egy lerágott csont miatt? Mészöly, Esterházy, Nádas nem jelentéktelen írók, és amikor itthon nem publikálhattak, akkor az Új Symposionban jelentek meg a műveik. Persze, ez csak egy, de fontos dimenziója. Szeretem a létező szabadkai Symposiont, publikálok is benne gyakran, de nincs meg az a közege, aurája, ami megvolt valamikor az elődjének. A Vajdaságban élők és az onnan elszármazottak viszonya tekintetében változatlan a helyzet: egyesek most is úgy tekintenek az emberre, mint árulóra, mások pedig büszkék rá, ha leteszel  valamit az asztalra. Ja, és az Ex Symposion? A maga módján külön interjút érdemel. Neki sincs a régi Symposion-aurája, de nagyon értékes, izgalmas írásokat közöl. Fontos kapocs, ugyanakkor változatlanul nyílt pályája annak, amit nemesen szabad gondolkodásnak nevezhetünk. Ez lenne a fő hagyománya.

– Milyen művön dolgozol jelenleg?

– Az idő kérdése mindig nagyon foglalkoztatott. Most a Magyar Fauszt című könyvet írom, amelyben azt próbálom megvalósítani, hogy teljesen kimarad az idő, egyáltalán nem létezik az ép ésszel felfogott módon. Fluktuál, ide-oda csurdogál, spriccel vagy nyugszik éppen. A szellemi szférából támasztok fel és hozok át a jelenbe olyan polihisztorokat, mint Hatvani István volt debreceni professzor, aki a nagyon régi években élt, és úgy tartották, hogy szövetkezett az ördöggel, aki halála után feltámasztotta. A regényben egy kis kórházban dolgozik az erdő szélén, mint valami tévés sorozatban, ahol egyik kollégáját dr. Faustnak hívják. Megérkezik a helyszínre egy harmadik őrült is, Nikola Tesla, és innentől kezdve a filozófia, a vallás, a foci, isten és ördög minden kérdése a jelen szintjén ütközik. (Zenei aláfestés: Mozart és Pink Floyd, meg annál tovább.) Ha mérlegre teszem a Magyar Fausztot, olyan súlyú könyvben gondolkodom, mint a Kinek Észak, kinek Dél. Mégis teljesen másmilyenben.

– Tudod már, mikor jelenik meg?

– Nem, még nem találtam ki. Se az Úr, aki minden dolog irányítója, sem én, aki alig valaminek. Van itt ez a Dreher-reklám a napernyőkön, nézd csak: „Annyi a világ, amennyit beletöltesz”. Erről jutott eszembe, hogy annyi a regény, amennyit beletöltesz. Meglátjuk, hogy ebbe mi fér bele. És esetleg ki lesz kíváncsi rá. Elsőnek én igen. Egyelőre másodiknak: Te. Akinek a Mindenható jófelé vitte útját. Az Ördög is megpróbált már beleszólni, csak még nem sikerült leadnia elfogadható pályázati anyagot. Viszont szorítok Neki.

Laik Eszter