A magyar, a foci és a szomorúság
„A foci a magyar sport ópiuma. Szurkolói rászoktak, s akkor se jönnek le a szerről, ha már elfogyott. Keresik a gólokat, a sikereket, a játékosokat, a csapatot, ezért magukra öltik az angol klub mezét, a világbajnokság idején hollandnak, németnek vagy a Nyugat alkonyát jelképezve brazilnak öltöznek.” – Boldog Zoltán tárcája
Szomorú, hogy a magyar néző még mindig rajong a fociért. Szomorú, hiszen minden hóbortnak megvan az aranykora, ami után már csak az ezüst-, a bronz-, a vas- vagy – Márai szavaival élve – a „szarkorszak” következhet. A lapostévék és az óriás kivetítők elé sereglett magyarok töretlenül, tudatosan vagy tudat alatt az Aranycsapat szellemét keresik a pályán. Egyszer újra ott leszünk, mondják. Meglásd, néhány évtized, és utolérjük a világ élvonalát, biztatják egymást a szurkolók brazil pólóban és belga sörrel a kézben.
A focit azzal a nosztalgiával lenne érdemes követnie a magyarnak, ahogy a felnőtt tekint vissza gyerekkorára, ahogy Szindbád néz vissza a fogadóban töltött estére, a régi világra. Tudja, hogy elmúlt, de mindezzel együtt szereti. Akkor nem lenne olyan szomorú, hogy a magyar néző még mindig a foci megszállottja.
A foci a magyar sport ópiuma. Szurkolói rászoktak, s akkor se jönnek le a szerről, ha már elfogyott. Keresik a gólokat, a sikereket, a játékosokat, a csapatot, ezért magukra öltik az angol klub mezét, a világbajnokság idején hollandnak, németnek vagy a Nyugat alkonyát jelképezve brazilnak öltöznek. Talán az Aranycsapat óta a magyar már nem is a jó meccsnek szurkol, hanem a csapatnak. Nem tudja távolról szemlélni az eseményeket, a kívülálló boldogságával, és azt mondani, én most ebben nem vagyok érintett. Csak nézem, szórakozom, szeretem, nem csinálok ügyet belőle, nem lövöldözöm nemzeti színű vaktöltényekkel a levegőbe, ahogy kolumbiai szurkolók vaktában élessel – csapatuk sikeres menetelése után. A magyar szurkoló nem tud kívülálló, pártatlan lenni. Talán gyávaság neki a tartózkodás, talán úgy érzi, a nagy demokráciában mindenképpen le kell adnia a szavazatát, tartoznia kell valahová, mert Kiskunseregélyes és Ferencváros neki már nem adja meg az együvé vagy a valahová tartozás érzését. A vízilabda és a kézilabda sem. Tudja a fene, hogy miért nem. Talán a fociban a magyar a saját szomorúságát is keresi, a balsorsot, amely régóta tépi. Tépje tovább nyolcegyestül is, onnan is fel tud állni.
A világ élvonalához tartozó magyar foci elesett utolsó, 1986-os vébészereplésével, sokak szerint pedig jelenleg az európai futball is, Koplárovics Bélával és Dzsudzsák Balázzsal egyetemben, végnapjait éli. Akárhogy pumpálják a pénzt a fejlett Nyugat-Európa országai a fociba, csak nyögvenyelősen vagy sehogy sem győzik le az afrikai és a dél-amerikai csapatokat. A foci tehát nem a bruttó nemzeti össztermék kérdése, ahogy az egykori Aranycsapat sikere sem az állami szerepvállaláson múlt, hanem a grundokon. Mint ahogy most ott bujkál a favelák mögötti pályákon és az afrikai szavannák édesvízzel permetezett részén, ha nincs ott éppen éhezés és ebola. Hiába hát a stadionépítés, a felemás eszközökkel fel-felhevített nemzeti öntudat.
Magyar szurkolónak lenni mégsem azért kellemetlen focivébé idején, mert rejtett szomorúsággal kell néznünk, hogy nincs ott a csapat, az ország, a nemzet, a nép a pályán. Magyar drukkernek lenni azért szomorú, mert ha a választott csapat kiesik, a magyar néző perceken belül talál magának új favoritot. Mostantól őket szeretem, mondja határozottan. Mióta az angolok kiestek, a hollandoké a szívem, súgja oda a szakállas MTK-drukker a Columbo-szobor tövében a Pride-ról érkező ismerősének. Ma Brazíliának szurkolok, holnap Németországnak, mondja a tudathasadásos fiatal náci, miközben egy paradicsomot hajít a melegfelvonuláson szambázók közé. A magyar kényszerszurkolás a lehető leggyorsabban megtalálja a tárgyát. Legyen szó fociról, celebről vagy politikusról. Nincs ideje megélni a szomorúságát, elgyászolni, halottaiban is szeretni Aranycsapatát, s így traumája is csak eggyel több lesz.
